Schäffer Erzsébet: Szabad madár

– Gyere, gyere, Örömöm, Mezei Virágszálam, gyere, a barátom téged is meghív, amire csak szeretnéd. Ugye, a vendéged a kisasszony, Balázs, gyere, bemutatlak! Íme, egy forró pillanat a fiatalságomból! Mit kérsz, Gyönyörűségem, forró csokit, hideg mentát vagy zöldteát? Itt mindent megtalálsz, amit csak kívánsz…! Édes élet, igaz, Balázs, drága barátom!

Ráismerek. Régen is ilyen volt. Harsány, sajátos jelzőkkel, az imádatig túlzó megszólításokkal illette embertársait, különösen a lányokat, valami gyerekes feltűnési viszketegségben szenvedett, bármit mondtak, bárhogy próbálták elhessegetni, maradt. És soha nem sértődött meg. Azt hiszem, oda se figyelt. Őrült performanszokat rendezett, egyetlen szereplője volt ezeknek az estéknek – ő maga.

Verseket írt, prédikált, a szabadságról beszélt, hogy az ember szabadnak születik, maradjon az. Sajátos értelmezésében ő volt az abszolút szabadság megtestesítője.

Nem volt lakása, nem volt jövedelme, „élek, mint az ég madarai”, mondta széles mosollyal, és minden este más lánynál talált alkalmi szálláshelyet.

Gurunak hívtuk, így emlegettük: A guru. A legjobb helyeken vendégeskedett, soha nem fizetett, dumált, jósolt, horoszkópot fejtett, felolvasta a verseit, udvarolt nőnek, férfinak, fiatalnak, öregnek – ebből élt. Ismert fordulatát, „a barátom meghív” – senki nem szerette, de az erőszakosságával nem lehetett mit kezdeni. Mégis, volt benne valami szeretni való, a légynek sem ártott, mindenkinek jót akart, senkit soha be nem mártott.

Balázs, a tulajdonos friss ismeretség lehet, mosolyogva int, nem bíztatja nagyvonalú barátját, de nem is szól rá.

Mint ügyeletes Mezei Virágszál, leülök a keleti szőnyegeken tornyosuló párnákra, az én gurum hanyagul eldől, fél könyökére ereszkedve mustrálgat.

- Csillagos Egem, Gyöngyvirágom, hát mesélj, merre jártál, hogy élsz! Biztos vannak gyerekeid, a lányok mind ilyenek, jönnek, látnak, győznek, aztán eltűnnek, és egyszer csak gyerekeik lesznek… Igazam van?

Mintha figyelne, felém fordul, de a mi találkozásunk röpke pillanat az ő délutánjában, villog a tekintete, keresi a következő áldozatot, mert úgy véli, s ez valamennyire igaz is, hogy ismer mindenkit. Semmi történés nem kerüli el a figyelmét, odakapja a szemét a bejárathoz, nézi a pultot, közben int, hozzák már a mentateát az ő Üdvösségének, neki meg az ír kávét, na, és mellé – Balázskám, ugye nem gond – egy somlói galuskát. 

Nem változott. Mindig ilyen volt. Azt mondtuk rá, legyintve, tud élni.

Fiatalok voltunk, és a fiatalság mindennek ad valami könnyed bájt. Ideig-óráig.

Most nézem, ahogy elnyúlik a párnákon, a szeme kisebb lett, összeszűkült, sovány, kis sörhasat ugyan növesztett, a bőre is megereszkedett, de őrzi a nyár barnaságát. Ám a hosszú haja raszta, mint régen, igaz, nem fekete, erősen mákos, egyetlen hosszú laza kötegben hordja. Gyűrött indiai ingét betűri a puha vászonnadrágba, mezítláb van, pedig már hűvös az idő.

És hol a báj, a valahai könnyed báj…

A forró pillanat, amire célzott, egy réges-régi prágai találkozás volt, egy koncerten ezer ember közül rám köszönt, van szállásod, drágaságom, csak egy estére, cserébe megvacsoráztatlak, mondta. Öten aludtunk egy kétszemélyes sátorban, ez volt a forró pillanat. A vacsora persze elmaradt, de nem bántuk, másnap este valaki más gyanútlan ismerőst talált.

A teázóban gyér a forgalom, A guru magáról mesél, kötete jelent meg, kis verses füzet, egyszer bemutatták az egyik csatornán, óriási siker volt, gondolhatod, mondja.

– Van nálam egy-két példány, majd adok belőle. Hátha meg tudod jelentetni valahol…

És mondja, mondja. A nyarat végigvendégeskedi, hol itt, hol ott talál vendéglátót.

– Képzeld, tulajdonom van! Megörököltem a nagyapám házát, ott szoktam előadásokat tartani. Nincs terembér, a közönség kint az udvaron, óriási buli. Csak az a baj, hogy messze van, egy faluban a Tisza mellett, csodálatos hely, csönd, békesség, még kis kertem is van, egy lány ültetgetett, amíg ott volt, most nő minden szabadon. A növények is szabadok, nem?

Csak az a baj, panaszkodik, hogy az emberek elfáradtak, kispolgárok, beálltak a sorba, elfelejtették, hogy szabadnak születtek, alig néhányan jönnek a meghívásaira.

– Nem baj, ők veszítenek. Én élvezem az életet, a nyarat itt töltöm, és mint a fecskék, télre elhúzok valami melegebb vidékre. Egy olcsó repülőjegyre összeszedek annyit, amennyi kell. De Csillagom, mesélj, hogy élsz…

Inkább őt kérdezem, ismerősökről, mit tud róluk. Nem sokat, vagy semmit.

– A kapcsolatok megkötnek, kalodában tartják az embert. A világ nagy, a lehetőségek megnőttek, a szeretet összefog és megszentel mindent, ennyi kell, szeretet és szabadság…

Prédikál, mint mindig. Hallgatom, és nem jövök rá, hogy valójában mit gondol. Számolok, hetven felé járhat, lényegében semmi nem változott körülötte.

Érdeklődésének tárgya: ő maga.

Már kászálódom, hogy elmegyek, amikor egy hosszú hajú, álmodozó tekintetű fiatal lány érkezik, leül mellé. Egy édes, álmodozó tekintetű, fiatal lány. A guru az ölébe hajtja a fejét. Nem áll föl a párnákról, amikor elköszönök, onnan integet, és kiált:

– Távozz békével, Drágaságom!

Áldást int, de nem felejt el figyelmeztetni, hogy az asztalon ott a verses füzete, vigyek belőle.