Az emberek nem a Tourette-től félnek, hanem attól, amit nem értenek

„A probléma nem a Tourette-szindróma, hanem az, hogy az emberek nem tudnak eleget a Tourette-szindrómáról” – mondja a film középpontjában álló fiatal főhős, John Davidson (Robert Aramayo), akinek az élete nem egy nagy, látványos dráma, hanem apró, mindennapi ütközések sorozata. A skót férfi a buszon, az iskolában – később a munkahelyén –, a szupermarketben vagy a családi asztalnál rendre megbotránkoztat, sőt meg is bánt másokat, ezeket a konfliktusokat azonban nem a jelleme okozza, hanem egy neurológiai állapot: a világszerte több tízmillió embert érintő Tourette-szindróma. 

A többség nem trágár 

A szindrómát a 19. századi francia neurológusról, Georges Gilles de la Tourette-ről nevezték el, aki elsőként írta le a jelenséget tudományos igénnyel. Azóta sokat fejlődött a tudomány, de valami változatlan: a diagnózis mögött mindig egyedi emberi történet áll. 

Az I Swear ezt a történetet nem betegségfilmként, hanem karakterdrámaként meséli el, vagyis nem a szindróma a főszereplője, hanem az ember, aki együtt él vele. 

A közbeszédben a Tourette gyakran egyetlen jelenséggel azonosul: a kontrollálhatatlan káromkodással (koprolália). A valóság azonban ennél jóval összetettebb – és a film egyik legnagyobb erénye, hogy ezt finoman, de következetesen meg is mutatja. A Tourette lényege ugyanis az úgynevezett tikekben (a tic francia szót régóta használják ezekre a „rángásokra”) rejlik: akaratlan, ismétlődő mozgásokban, hangadásokban. Ezek lehetnek alig észrevehető pislogások, torokköszörülések, de komplex, feltűnő megnyilvánulások is. Mint amilyen a káromkodás, ami valójában az esetek kisebb részében jelenik meg, legmeghökkentőbb viselkedésformaként mégis ez ragadt meg a közvélekedésben. 

Ha visszafojt, robban 

Az I Swear érzékenyen rámutat arra a belső feszültségre, amelyet sok Tourette-es ember átél: a kontroll látszólagos és valós hiánya közötti szakadékra. Sokan képesek ideig-óráig visszatartani a tikjeiket, például egy állásinterjún vagy egy osztályteremben – de ennek ára van. A visszatartás ugyanis feszültséget halmoz fel, amely később erőteljesebben tör ki. A film ezt nem didaktikusan magyarázza el, csupán érezteti: a főhős egy ponton szó szerint szétesik a visszafojtás súlya alatt. Ez az élmény kulcsfontosságú a megértéshez. 

Nem arról van szó, hogy az érintettek „nem próbálják eléggé”, sokkal inkább arról, hogy a kontroll nem egy kapcsoló, amit fel-le tudnának kapcsolgatni. 

A film legerősebb jelenetei mindenkire nézve leleplezők. Amikor a főhős egy nyugodt beszélgetés közepén hirtelen felkiált, a körülötte lévők reakciója az együttérzés helyett a zavar és az elutasítás. A nézőnek itt a kimondott szavaknál is jobban fáj az, ahogyan a többiek néznek a fiúra. Innentől az I Swear nem önmagában a Tourette-ről szól, hanem rólunk is. Arról, miként viszonyulunk a mássághoz, amit nem értünk. A reakciók skálája széles: kíváncsiság, kínos nevetés, irritáció, együttérzés – és néha őszinte elfogadás. 

A család és a nyilvánosság szemében 

Különösen erős a filmben az a réteg, amely a családi dinamikát vizsgálja. A szülők John Davidson esetében egyszerre akarnak védeni és „normalizálni”, miközben maguk is tanulják, mit jelent együtt élni ezzel az állapottal. A film megmutatja a fáradtságot, a türelmetlenséget, aztán egy csendes, kitartó szeretetet is, amely végül megtart. Az alkotás kiválóan átadja a Tourette-nek azt a tragikumát, hogy az érintett egyszerre tud reflektálni a saját állapotára (érzi, mit tesz), mégsem tudja teljesen befolyásolni. 

Az I Swear sok konkrétumot merít a skót Tourette-aktivista, az 1971-ben született John Davidson valós életéből, a róla 1989-ben készült dokumentumfilm (John’s Not Mad, azaz John nem őrült) tartalmából is átvesz és újragondol jeleneteket. Davidson súlyos, főként vokális (hangadásos) tikekkel járó Tourette-szindrómával él, különösen ismertté vált a kontrollálhatatlan, gyakran obszcén felkiáltásai miatt. 

Ugyanakkor nyilvános szerepléseivel – bármilyen zavarba ejtőre sikerednek is olykor – sokat tesz a szindróma láthatóvá tételéért. 

Egy interjúban hangsúlyozta: a tikek „nem szándékosak, nem választások, és nem tükrözik az értékeit” – vagyis a legdurvább megszólalások mögött sincs valódi tartalom, csak kontrollálhatatlan idegrendszeri reakció. Története arra is rávilágít, hogy a Tourette-szindrómával élők számára a nyilvános tér óriási kockázat: egy váratlan tik könnyen válhat „jelenetté”, amelyből a külvilág sztorit kreál (a film nyitójelenetében Davidson például magát a brit királynőt küldi el melegebb éghajlatra). 

Magyar vonatkozás: a klasszis futballkapus 

A Tourette-szindrómával élő külföldi hírességek közül többen is nyilvánosan beszéltek már a nehézségeikről, ám a magyarok közül még senki sem vállalt fel ilyesmit. Az egyetlen kivétel nem hazánkban született és él. Tim Howard, 121-szeres válogatott, három világbajnokságot megjárt amerikai futballkapus olyannyira büszke a magyar származására, hogy nagyszülei, Fekete Pál és Éva nevét a mellkasára tetováltatta. A nagyszülők 1956-ban érkeztek az USA-ba, miután Pált itthon a forradalomban való részvételéért elítélték. A tengerentúlon biológus, kutató lett mindkettőjükből, az ott született unokájuk tőlük tanulta meg többek közt a „csirkepaprikás” szó kiejtését. 

A sportembert 10–11 évesen diagnosztizálták Tourette-tel (ez a leggyakoribb kiderülési időszak, amit a film is alátámaszt). Az ő története jól mutatja, hogy a szindróma nagy nyomás alatt sem zárja ki a kiemelkedő teljesítményt, sőt – bármilyen furán hangzik – néha még segíthet is. Howardnál elsősorban úgynevezett motoros tikek (arc- és fejmozgások, pislogás) és vokális tikek (hangadások, torokköszörülés) jelentkeztek, vagyis, mint sok sorstársánál, az ő esetében sem a káromkodás dominált. 

Többször beszélt arról, hogy a Tourette neki nem csak akadály volt: a gyors, ismétlődő mozdulatok, reakciók összhangban voltak egy kapus folyamatosan pörgő, magas hőfokon izzó szerepével, a készenléti állapot olykor fokozott fókuszt is adott neki.  

Ugyanakkor társai csúfolták és félreértették, ezért meg kellett tanulnia kezelni a szociális helyzeteket. Nála meccs közben a tikek gyakran csökkentek vagy háttérbe szorultak, nyugodtabb, kevésbé strukturált helyzetekben viszont erősebben jelentkeztek, ami tipikus mintázat: a fókusz és az adrenalinszint ideiglenesen felülírhatja a tüneteket. Howard The Keeper (A kapus) címmel írt könyvet az életéről. Nem spioler: az I Swear főhőse is próbálkozik fiatalon egy focicsapat kapusaként, az ő sorsát itt nem áruljuk el. 

Fontos lenne, hogy sokan lássák 

A film számtalan utólag is fel-felvillanó jelenetet és maradandó kérdéseket hagy maga után az emberben. Nehéz nem észrevenni, az életben milyen gyorsan címkézünk, milyen könnyen egyszerűsítünk le bonyolult valóságokat egyetlen látványos tünetre. És talán ez a film legfontosabb üzenete: nem minden az, aminek elsőre látszik. És nem mindenki az, akinek elsőre gondoljuk. 

A Tourette-szindrómával élők nem a kimondott szavaikban különböznek tőlünk, hanem abban, hogy nekik ezek a szavak nem mindig választások. A méltóságuk viszont nekik is az. És ezt nem szabad elfelejtenünk – sem a moziteremben, sem azon kívül. 

Az I Swear magyar mozibemutatót és szinkronos verziót egyelőre nem kapott, pedig – a témájából fakadó nyersebb nyelvezetével együtt is – az utóbbi évek egyik legemberibb, legemlékezetesebb alkotása. Fesztiválokon, szűk körű vetítéseken, nemzetközi online platformokon el lehet csípni eredeti nyelven, akár magyar felirattal is. Reméljük, így is minél többekhez eljut, tekintettel arra, hogy „A probléma nem a Tourette-szindróma, hanem az, hogy az emberek nem tudnak eleget a Tourette-szindrómáról”.