Az ÁVO kínozta halálra a fiatal papot, aki nem árulta el Mindszentyt

Az elmélet és az élet

Nagyatádon született Senkár Lajos néven 1915-ben. A Könözsy nevet megözvegyült édesanyja második férje, Könözsy Pál után vette fel 1942-ben. A középiskolát az esztergomi bencés gimnáziumban végezte, ezalatt rokonainál lakott Dorogon, majd Esztergom-Bányatelepen. 

A bencés nevelés mellett élete része volt a munkásnegyed, ahogy önéletrajzában fogalmazott: a „vagány, vad fiúk” közege. 

Ennek is köszönhette, hogy később nemcsak az értelmiségi világban mozgott otthonosan, hanem a nyomorúságos körülmények közül érkező fiatalok körében is. Tizennégy évesen megkezdte kisszemináriumi tanulmányait, 1930-ban elhunyt édesapja még láthatta betegágyánál fiát a kisszeminaristák kék reverendájában. 

„Az örömöt, az első reverenda örömét nem lehet aposztrofálni… – emlékezett vissza a beöltözésre. – Aranyos volt minden, a szeminárium minden bokra nevetett… Olyan szép is volt a kék reverenda, s annyira kedves volt, mert a miénk volt… A kék egyébként is az idealizmus színe, a mélység színe.”

Kitüntetéses érettségi vizsgával jelentkezett 1933‑ban az Esztergomi Főegyházmegye papnövendékei közé. Budapestre, a Központi Szemináriumba küldték, ahol mintegy kilencven papnövendék tanult az ország minden szegletéből; ez pezsgő, inspiráló szellemi közeget jelentett. Elsősorban a dogmatika érdekelte, mesterei e területen Schütz Antal és Marczell Mihály voltak. 

„Ekkor alakult ki bennem az a meggyőződés, hogy az elméleti kérdéseknek és az életnek a legteljesebb harmóniában kell lenniük” – írta. 

1939-ben előbb summa cum laude minősítéssel teológiai doktorátust szerzett, majd június 18-án pappá szentelték. Újmiséjét Nagyatádon mutatta be; jelmondatul a prohászkai gondolatot választotta: „Hiszek a szeretet végső győzelmében!” Még az év őszén nagy álma valósult meg: egy tanévet állami ösztöndíjjal Rómában tölthetett az Angelicum filozófiai fakultásán, miközben dogmatikával is foglalkozott. 

Munkabírására jellemző, hogy miután Rómában találkozott egy biológusprofesszorral, aki nagy hatással volt rá, hazatérve Budapesten két félévet elvégzett az orvosi egyetemen is. Római időszakáról így vallott: „Sokat, egyre többet akartam s akarok tudni. Nem l’art pour l’art, hanem hogy jobban bírjak szeretni; hogy mélyebb legyek, hogy megértőbb, odaadóbb, elszántabb s a segítségre alkalmasabb: APOSTOL!”

Rajongó tanítványok és tudományos munka

Hazatérését követően a III. kerületi Árpád Gimnáziumba került hittanárnak, s nagy intenzitással vetette bele magát a lelkipásztori munkába azzal a fő ambícióval, hogy az egyház teológiájából és történelméből megismert „súlyos és nélkülözhetetlen értékeit” beültesse „a legmodernebb problémákkal küszködő emberek lelkébe”, s hogy diákjait megtanítsa „lendületesen, merészen gondolkodni; intenzíven szeretni mindent, ami igazi érték; és arra, hogy az igazi transzcendencia a humánumnak legmélyebb bázisa”. 

Tanítványai rajongó szeretettel vették körül a fiatal papot, s ő maga is azt írta, hogy „minden fáradságot megér ez a munka”. Tanítványaival kirándult, sportolt, uszodába járt, de mindenekelőtt beszélgetett; sokak lelki vezetője, tanácsadója lett. 

Sinkovits Imre, akit szintén tanított, idős korában is szeretettel emlékezett egy kirándulásra, amely után a csak „Tiszi”-ként emlegetett atya áldozni küldte az ifjú cserkészt, hiszen beszélgetésük akaratlanul is gyónássá alakult, és feloldozással zárult.

Sorra kapta a lelkipásztori megbízatásokat a munkásfiataloknak lakhatást, ellátást, képzést adó fővárosi és vidéki tanonc- és fiúotthonokban, majd egyetemi lelkészként működött a Műegyetemen, a Horthy István Kollégiumban és a Képzőművészeti Főiskolán. A verseket író, zenélő fiatal pap a Képzőművészeti Főiskola pezsgő közegében is otthonosan mozgott: végezte az egyetemi lelkészek feladatait, lelkigyakorlatokat tartott, előszeretettel látogatta a hallgatók nyári művésztelepeit. Mindemellett rendszeresen publikált; a teológia, valamint a neveléstudomány területén tanulmányai, könyvrecenziói jelentek meg.

A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban dolgozott 1945-től egészen 1948-ban bekövetkezett haláláig. Miniszteri titkárként a háborútól sújtott, túlélő-újjáépülő ország diákszociális ügyeivel foglalkozott, miközben lelkipásztori szolgálatot végzett a felső-krisztinavárosi plébánián, ahol egyre többen hallgatták prédikációit. A negyvenes években élénkült meg kapcsolata az Actio Catholicával, ebben az időszakban jelentették meg Bölcseleti vázlatok című munkáját.

Ki életét adja barátaiért

Halálának pontos körülményeit mindmáig számos bizonytalanság övezi. A Mindszenty-per előkészítése során őrizetbe vették, az ÁVO vallomást akart kicsikarni tőle a hercegprímás ellen, amelyet megtagadott. Menthetetlen állapotban szállították a Szent Margit Közkórházba, ahol egykori tanítványa, dr. Pintér Endre is látta megkínzott testét. 

Édesanyja szerint elveszítette szeme világát; másoktól tudjuk, hogy valószínűleg jégkamrában tarthatták, testén, különösen fején verések nyomai voltak láthatók. 

1948. május 31-én halt meg; a hivatalos iratok diagnózisként agyhártyagyulladást rögzítettek. Temetését Mindszenty József celebrálta, a szertartáson tömegek vettek részt; farkasréti sírjára – amely mára a Nemzeti Sírkert része – hetekig hozták a friss virágokat az emlékezők.

Könözsy Lajos azt vallotta, hogy a kereszténység nem szűkíti, hanem felszabadítja az emberi életet. Számára a keresztény élet nem az emberi vágyak letörése volt, hanem helyes irányba állítása; a szeretet pedig nem érzelem és érzelmesség, hanem az élet teljes odaadására is kész radikális döntés, ahogy Mesterének, akihez hasonlóan harminchárom évesen ő is odaadta ezért az életét. 

A cikk a Nemzeti Emlékezet Bizottságával együttműködésben készült.