Kecskés Karina: „A mesehősök sosem adják föl, mindig cselekszenek”

Úgy hírlik, nem csak egy négylábú él a családotokban.

Igen, van két macskánk, akik ki-be járnak a szabadságot nyújtó erdő és a táplálékot adó lakás között, és van két teknősünk. A kutya a feltétel nélküli hűségével ajándékoz meg, a macskák a szabad akaratuk bátorságával, a teknősök pedig a vízi élet titkaival. Rengeteget tanulunk általuk önmagunkról.

A Fényből szőtt mesék című előadásaimon gyakran kérem a gyerekektől, hogy akinek otthon van állata, és érti a beszédét, az fogja meg a fülét; aki pedig növénnyel él, és velük ért szót, fogja meg a feje búbját. Sokuknak elkerekedik a szeme, de van, aki azonnal érti. El szoktam magyarázni nekik, hogy ha valaki vagy valami fontos számunkra, akkor tudjuk, mikor van jól vagy rosszul – vagyis értjük a nyelvét. 

Ha bármilyen élőlény a közelünkben van, az segít jobban kapcsolódnunk az élethez.

A gyerekek számára végtelenül fontos, hogy télen-nyáron, hóban, sárban, fagyban kint legyenek, megéljék a természet erejét, felismerjék tanításait. Mi a gyerekeimmel fölrúgjuk az összes programot, ha éppen leesik a hó, mert megéljük, ami éppen akkor van. Például a mesecsoportomnak múltkor A tizenkét hónap című mesét mondtam, amelyben a tűz körül ülnek az emberi alakot öltött hónapok, és próbatétel elé állítják a főhőst, hogy egyenként milyen örömöt talál bennük. A gyerekekkel tüzet gyújtottunk a hóban, és az évszakok örömeiről beszélgettünk, a saját bőrünkön éreztük a tűz és a víz erejét. Azt gondolom, ez életre szóló élmény. Ezekben hiszek.

Tudományos kutatások is igazolják, hogy már az is csökkenti a kortizolszintet, ha figyelünk egy növényt. Az immunrendszer működését javítja, ha a gyerekek erdei mulccsal borított talajon játszanak, és van, aki szerint a mikrobiomra is jótékony hatással van, ha az ember kertészkedés közben a földdel érintkezik.

Ennek ellenére izgalmas volna megkérdezni, hány ember ültetett már valódi földbe magot, és figyelte meg azt a csodát, ahogyan abból hatalmas növény lesz. Nemrég láttam Enyedi Ildikó Csendes barát című filmjében, hogy miképp kapcsolódik az ember a növényekhez. Nagyon fontos volna tisztelnünk a minket körülvevő természetet, hiszen mi, emberek csak egy pici szelete vagyunk a nagy egésznek.

A képernyők korszakában sokak életéből kimarad a rácsodálkozás a világra. 

Ha nem ismerünk valamit, az félelmetessé, ijesztővé válik. Sok gyerek nem mer mezítláb járni a fűben, a földön; fél az erdőben, a bogárban csak azt látja, hogy gusztustalan, a pókban pedig azt, hogy el kell taposni, mert megcsíp.

Szerintem a mostani évtizedekben átléptünk egy korszakhatárt. Volt már hasonló a történelemben: például a középkor és az újkor határán, amikor Európában elterjedt a puskapor, és ez fokozatosan átalakította a hadviselést és a politikai hatalmi viszonyokat. Vagy amikor megjelent a könyvnyomtatás, és a tudás többé nem csak a kiválasztottak kezében volt – ezzel teljesen átalakítva a társadalmi rétegződést és a gondolkodásmódot. Úgy érzem, most is egy ilyen korszakhatáron állunk.

Az online tér a ma nemzedékének élettérré vált. Úgy tűnik, a lexikális tudás lassan semmit sem fog számítani, és hogy milyen tudás lesz igazán értékes, az majd idővel kiderül. Tudom, hogy Steigervald Krisztián szerint ez nem jó vagy rossz kérdése, hanem egyszerűen tény.

Nekem három gyermekem van, különböző korosztályokból. Kíváncsi vagyok rájuk, és foglalkoztat, én mit tudok tenni értük, mert most van számomra a tudásátadás ideje. Azt érzem, hogy mindezt valahogyan nagyon tömörítve kell megtennem, hiszen ma a befogadókészség ideje elég rövid. Ezért is hiszek a közös élmények erejében.

Megmarad az élmények iránti fogékonyság felnőttkorunkra?

Nagyon nehezet kérdezel… most én magam is nehéz életszakaszban vagyok, és néha úgy érzem, hogy könnyen elveszítem a reményt. Ilyenkor előveszek egy mesekönyvet, mivel a mesehősök sosem adják föl, mindig cselekszenek. 

A művészet segít kapcsolódni a lelkünkhöz. Nagyon izgalmas utazás az életünk, de nagy kihívás, hogy a folyamatos változásban soha semmi sem stabil. 

Nemrég elveszítettem a szüleimet. Azt is nehéz feldolgozni, hogy már nem a gyerek–felnőtt hierarchiájában érzékelem őket, hanem meglátom, kik voltak ezen a szerepen túl. Ha volna testvérem vagy több rokonom, ez nyilván valamivel könnyebben menne, de mivel egyedül dolgoztam fel a hagyatékot, közben lehetőségem volt szimbolikusan is egy egész pincét kipakolni. Lementem a sötét, mélységes bugyrokba, és hónapokon át ott töltöttem minden délelőttöt – erős tapasztalás volt. 

Egy fiók kihúzásával rám ömlött a hetvenes évek milliónyi emléke: fotók, tárgyak, levelek; egy másikból a hatvanas évek tárultak fel – a szüleim egész élete tárgyakba sűrítve… Felismertem, hogy én biztosan nem szeretném majd a gyerekeimre rakni a szelektálás terhét. Fontos letisztázni az életünket, hogy el tudjunk engedni életszakaszokat, és ne halmozzuk fel a sok emléktárgyat, mert idővel mindez olyan lesz, mint valami rétegzett kövület.

Az interjú folytatása a Képmás magazin legfrissebb, 2026. áprilisi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.
A magazinra előfizethet itt.