„Tejet kért a babának. És mi nem tudtunk semmit tenni érte” – Több mint 700 napja tart a háború Gázában

 „Iszonyúan hideg volt, a gyerekek ponyva alatt kuporogtak. Beszéltek, de a szél miatt nem lehetett hallani őket. Mindenhol szemét és ürülék volt. Olyan kedvesek voltak, még kávét is főztek nekünk” – emlékszik vissza Steavenssonnak Gavon Kelleher segélyszervezeti munkatárs arra a napra, amikor heves esőzések árasztották el a menekültek sátrait Gázában, és a szennyvíz meg a sár bemosódott az emberek életterébe. 

Gáza lakosságának nagy része évtizedek óta segélyekre szorul. A segélyek elsődleges elosztója az UNRWA, egy olyan ENSZ-szervezet, amely Izrael állam 1948-as megalakulása óta támogatja a palesztin menekülteket.

Gáza blokád alatt

A területet izraeli blokád alatt tartják, mióta a Hamasz terrorszervezet 2006-ban megnyerte a választásokat. Ez azt jelenti, hogy Izrael ellenőrzi az enklávé üzemanyag-, áram- és vízellátását, valamint az emberek és áruk mozgását. A háború előtt naponta 600–700 teherautó lépett be Gázába. Az október 7-i támadások után Izrael lezárta a határátkelőt, és minden szállítmányt leállított. Amikor a teherautók újra átkelhettek, számuk messze elmaradt a háború előttitől.

Az UNRWA jól kiépített hálózattal rendelkezett Gázán belül, és vészhelyzeti terveik is voltak egy esetleges izraeli invázió esetére. Egy héten belül azonban az izraeliek tömeges evakuálási parancsot adtak ki Gáza északi részének egész területére, és most először az UNRWA személyzetének is menekülnie kellett. 

Az étel megromlott a napon

2024 májusának elején Kelleher megérkezett Gázába, éppen akkor, amikor az izraeli védelmi erők offenzívát indítottak Rafahban. A határátkelőhelyet lezárták. 

A segélyszállítmányok ekkorra már Kerem Shalomból érkeztek, ahol az izraeliek rendelkeztek átvilágító berendezésekkel a rakomány ellenőrzésére. Ennek ellenére fennakadások adódtak. A határátkelőhely közelében rendszeres izraeli tüntetések próbálták megakadályozni, hogy a segélykonvojok belépjenek az enklávéba. 

A teherautók napokig várakoztak az izraeli oldalon; az árukat megállították vagy visszaküldték; a raklapok napokig ott álltak a kerítés gázai oldalán arra várva, hogy elszállítsák őket.

A konzervek megromlottak a napon. A Norvég Menekültügyi Tanács (NRC), amelynél Kelleher 2024 szeptemberében kezdett dolgozni, arról számolt be, hogy ilyen körülmények között több százezer dollárt költenek segélyre és szállításra – anélkül, hogy egyetlen étkezést is biztosítanának. Izrael mindeközben azzal vádolta a Hamaszt, hogy saját haszonszerzésre fordítja a segélyeket. 

Nagy veszélyben a segítők 

Az NGO-k járművei mindeközben gyakran kerültek tűz alá. Talán a leghírhedtebb eset 2024 áprilisában történt, amikor a World Central Kitchen, egy étkeztetést biztosító szervezet három járművéből álló konvojját izraeli drónok támadták meg. Hét segélyszervezeti munkatárs vesztette életét a támadásban. 

Steavenson helyi forrásai szerint a helyszínen tevékenykedő humanitárius dolgozók számára a fegyveresek fosztogatása jelentette a fő problémát. Rose, aki idén márciusig Gázában tartózkodott, a riporternek elmondta, hogy 2024 első hónapjaiban a Kerem Shalom határátkelőhely kész káosz volt. „A kollégáink monoklikkal és agyrázkódással jöttek vissza, mert ökölharcba keveredtek.” 

A konfliktus eszkalálódásával a bűnbandák száma felszaporodott, és a klánok közötti rivalizálás erősödött. A teherautó-sofőröket olykor megverték, néha megkötözték és órákig fogva tartották. 

Kelleher elmondta, hogy gyakran hallott lövöldözést éjszaka olyan területeken, ahol tudta, hogy az izraeli védelmi erők nem tevékenykednek.

Egyre zordabb körülmények 

A fosztogatás nagy része az izraeli védelmi erők szeme láttára történt. Whittall, az ENSZ Humanitárius Ügyek Koordinációs Hivatalának (OCHA) munkatársa elmondta, hogy gyakran látott fosztogatókat, akik törmelékkel torlaszolták el az utakat, hogy feltartóztassák a teherautókat. „Láthatóan fel voltak fegyverezve, és talán 50 vagy 100 méterre volt egy izraeli tank.” 

A segélyszervezetek tisztviselői könyörögtek az izraeli védelmi erőknek, hogy zárt teherautókban szállíthassák a rakományt a nyitott platójúak helyett, de kéréseiket elutasították biztonsági okokra hivatkozva. Néhány gázai a segélyszervezeteken vezette le frusztrációját, útakadályokat emeltek és kövekkel dobálták a járműveket. 

Ahogy közeledett a tél, a körülmények még zordabbá váltak. 2024 novemberében és decemberében az izraeliek evakuálási parancsokat adtak ki a humanitárius övezet egyes részeire. Súlyos hiány volt sátrakból, takarókból, üzemanyagból és étolajból. 

Kép

Fotó forrása: Profimedia

Egy jótékonysági szervezet meleg ételt oszt a palesztinoknak Gázában, 2025. július 22-én.

Megromlott kapcsolatok

Egyes NGO-k egyre hangosabban szólaltak fel, az izraelieket a Gázába jutó segélyek korlátozásával és a szállítmányok akadályozásával vádolva.

A háború hosszú hónapjai alatt a bizalmatlanság elhatalmasodott. 

Az izraeli kormány különös ellenszenvet érzett az UNRWA-val szemben, amelyről mindig is úgy gondolta, hogy „túlságosan engedékeny álláspontot fogalmaz meg a Hamásszal szemben”. Jákov Amidror, Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök korábbi nemzetbiztonsági tanácsadója Steavenssonnak azzal vádolta a UNRWA-t, hogy „egyfajta szimbiotikus kapcsolatot épített ki a Hamásszal”.

Ennek hatására októberben az izraeli parlament, a Kneszet olyan törvényeket fogadott el, amelyek betiltották Izrael hivatalos kapcsolatfelvételét a UNRWA-val , ezzel jelentősen korlátozva annak működését Gázában és Ciszjordániában.

Tűzszünet

A hónapokig tartó tárgyalások után 2025. január 19-én tűzszünet lépett hatályba. Naponta több száz, humanitárius segélyekkel és kereskedelmi árukkal felpakolt teherautó áramlott az enklávéba. „Amikor Izrael részéről politikai akarat mutatkozott az áruk beengedésére, kevés logisztikai probléma merült fel” – mondták az újságírónak ENSZ-tisztviselők.

Napokon belül újra megnyitottak az élelmiszerboltok, és elfogadható árban lehetett kapni csirkét, halat és zöldséget. Még az éttermek is kinyitottak.  

„Emlékszem, láttam egy lovas szekeret, telerakva Twix-szel, Mars szeletekkel és Pringles-dobozokkal. Nem lehetett nem mosolyogni. A gyerekek olyan izgatottak lettek, hogy másfél év után újra ehetnek csokoládét.” 

Kelleher utána elárulta Steavenssonnak azt is, hogy ő mindig szkeptikus volt a tűzszünet betartását illetően, de palesztin kollégái „vonakodtak elhinni, hogy bármi rossz fog történni”. 

Folytatódik a háború

Március 2-án Izrael lezárta az átkelőhelyeket, és elvágta az összes utánpótlást. A háború március 18-án folytatódott. Kelleher éppen Gázában tartózkodott a robbanásokkor. „Hajnali kettő volt, és az egész épület remegni kezdett ezektől a hatalmas bombáktól” – emlékszik vissza Steavenssonnak. A palesztin kollégáik üres tekintettel néztek rájuk. A folyosón ültek, teát főztek és felhívtak mindenkit, akit csak tudtak, hogy megtudják, élnek-e még. 

Ahogy a teljes blokád folytatódott, az élelmiszerkészletek is apadtak. A helyzet rosszabb volt, mint valaha. A riport szerint a gázaiak tésztát és lencsét őröltek kenyérhez, és az emberek napi egyetlen karcsú étkezést engedhettek csak meg maguknak. 

Rizs, paradicsom, gyógyszer

Május 19-én, 80 napos teljes blokád után Izrael minden előzetes figyelmeztetés vagy magyarázat nélkül elkezdett újra beengedni néhány segélyszállító teherautót. 

Csak néhány árucikk behozatalát engedélyezték – liszt, rizs, paradicsompüré, gyógyszer, tápszer –, és ezeket is csak közösségi konyhákon, pékségekben és néhány kiválasztott raktárban lehetett kirakodni.

Május 26-án a GHF elkezdte kiosztani az élelmiszerládákat – egyenként 20 kilogramm alapvető élelmiszert, amely állítólag elegendő egy öttagú család öt napra történő ellátására. Sok segélyszervezeti munkatárs, akikkel a riporter beszélt, úgy véli, hogy a segélyezés akadályozása azt a célt szolgálja, hogy az emberek éheztetése katonai stratégiai eszközzé válhasson. 

12 szerettét veszítette el egyetlen nap alatt

Gavin Kelleher április végén hagyta el Gázát. Teljesen kiégve. Tudta, hogy szüksége van egy kis levegőváltozásra, mégis nehezére esett otthagyni mindent. Amikor május végén Londonban találkozott Steavensonnal, még mindig nem tudta feldolgozni mindazt, amit átélt. Nyomasztotta a tehetetlenség.

Az egyik gázai menekült története örökre bevésődött az emlékezetébe: egy 70 éves nőé, aki egy csecsemővel és egy sérült karú idős férfival érkezett egy gázai kitelepítési helyszínre. Tizenkét rokonuk halt meg aznap reggel egy csapásban, ők pedig szamárháton menekültek el. „Semmivel sem érkeztek, csak a ruháikkal. Tejet kért a babának. És mi nem tudtunk semmit tenni érte.”