Szóra bírhatók a csontok is, csak jól kell kérdezni őket

Néhány napos hír, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia támogatja Martincsevics Pál 1945 húsvétján lelőtt gyékényesi plébános boldoggá avatási eljárását. A mindössze 36 esztendősen elhunyt papot a felszabadító szovjet hadsereg részeként érkező bolgárok közül gyilkolta meg egy katona, ráadásul nem is egyedül, hanem az ideiglenesen befogadott nagyatádi ferences házfőnökkel, Hajnal Zénóval együtt. 

Utóbbit már másfél évtizede illethetjük az „Isten Szolgája” megnevezéssel, hiszen Hajnal Zénó egyike a 20. században vértanúságot szenvedett hét magyarországi ferences szerzetesnek.

Gyékényesre úgy került, hogy követte főpásztora, az akkori veszprémi megyéspüspök, Mindszenty József utasítását, miszerint a papok kötelessége a hívekkel maradni, és minthogy Nagyatád lakosságának jelentős részét 1945 tavaszán a front miatt evakuálták, Hajnal Zénó is a Gyékényesre menekülő hívekkel tartott.

Szakértők és kegyelet

„A történet számomra tavaly szeptemberben kezdődött, amikor a ferences rend fölkért, hogy vegyek részt Hajnal Zénó és Martincsevics Pál sírjának feltárásában és a maradványok azonosításában; vagyis egyből két feladatom lett” – idézte föl a kezdeteket Susa Éva, aki immáron ötven éve vesz részt antropológusként ehhez hasonló eljárásokban. Neve leginkább a 301-es parcella feltárásáról lehet ismert. 

A rendszerváltozáskor a Budapesti Orvosszakértői Intézet antropológus munkatársa volt, ekként bízták meg annak a szakértői csoportnak a vezetésével, amely Nagy Imre és társai újratemetése után a politikai elítéltek civil hozzátartozóitól érkező exhumálási kéréseknek tett eleget. 

A rendszerváltozás lehetővé tette a börtönkörülmények között meghaltak és jeltelen sírba temetettek keresését is, így Susa Éva páratlanul nagy, interdiszciplináris módszertanon nyugvó tapasztalatra tett szert. Számos névtelenül-jeltelenül vagy éppen álnéven-eltitkolva eltemetett politikai kivégzett maradványait adta vissza 1990 óta a családjuknak vagy közösségüknek, generációs sebeket gyógyítva be és igazságos elégtételt nyújtva a diktatúrák ártatlan áldozatainak. 

Gyerekcsontok a vértanúk helyén

„Minden exhumálásra érvényes, hogy az elhunyt biológiai paramétereire, a halál helyére, körülményeire, a temetés helyére és körülményeire minél megbízhatóbb, lehetőleg hiteles(ített) adatokkal rendelkezzünk – magyarázta Susa Éva –, mert ezek mind támpontot adnak a feltárás során”. Mint kiderült, Hajnal Zénó és Martincsevics Pál esete különböző.

Míg Hajnal Zénó egy boldoggá avatási eljárásban érintett személy, a maradványai tehát idővel ereklyék lesznek, addig Martincsevics Pál esetében tavaly még csak a leszármazottak engedélye kellett a sírbontáshoz.

A történészi kutatásoknak és a családi emlékezetnek köszönhetően Susa Éva néhány kiinduló információval már számolhatott: mindkét papot 1945 április elsején lőtték le – nem tudni, hogy hány lövéssel és miként –, és együtt temették el őket a gyékényesi temetőben. Közös, a síremlék alapján kétosztatú sírjukon mindkettejük születési és halálozási dátuma szerepel. „Minden jel arra utalt, hogy kettős temetésre került sor, vagyis egymás mellett lehet eltemetve a két vértanú” – idézte föl, hozzátéve, hogy azt sajnos senki sem tudta már megmondani ennyi idő távolából, hogy jobb- vagy baloldalt kell keresni egyiküket vagy másikukat.

A másik kiindulópont az volt, hogy 1968-ban a család kérésére Martincsevics Pált exhumálták, és a közeli Pakodon helyezték el maradványait a családi sírboltban. „Ez tehát azt jelentette, hogy Gyékényesen egy bolygatott állapotú sírra kellett készülnünk, amelyben feltevéseink szerint egy ember nyugszik” – folytatta Susa Éva. Az 1968-as eseménynek azonban semmiféle dokumentációja nem volt, amiből akár előzetesen, akár egyidejűleg tájékozódni lehetett volna. 

„Egy méter negyven centi mélyen szembesültünk vele, hogy az általunk megnyitott bal oldalon nem nyugszik egyik mártír sem, a sírban ugyanis gyerekcsontokat találtunk. 

Mindez azt is jelentette, hogy az írott és íratlan emlékezettel szemben a megérzésem, vagy inkább gyanúm volt a helyes: 1945 tavaszán, a háború utolsó napjaiban nem tudtak két külön sírt ásni a két papnak, hanem egy sírba, egymásra helyezve temették el a testüket.

Ez a sír viszont nem az általunk tavaly megnyitott bal oldalon volt, hanem a másik, a jobb oldalon, így új időpontot kellett kijelölni a másik oldal megbontásához.”

Egy sír – két vértanú – (más)fél ember

A további kihívást az jelentette, hogy nem tudták, kit helyeztek elsőként a sírba, és kit másodikként, vagyis, hogy az 1968-as exhumáláskor vajon Hajnal Zénó maradványairól emelték le Martincsevics Pál maradványait, vagy ki kellett emelni előbb a ferences pátert, hogy hozzáférjenek a gyékényesi plébánoshoz.

2024 október elején bontották ki a másik oldalt. „Ezúttal másfél méter mélység körül bolygatott talajt találtunk, benne egy felnőtt férfi hiányos csontvázával, nem volt meg ugyanis a mellkasi és feji tájéka. Ezt leszámítva azonban bolygatatlan állapotban feküdt: fejjel az út felé, egyenes lábakkal, a hátán. Utóbbi azért is fontos, mert az elmúlt ötévtizednyi praxisom során számos olyan sírral találkoztam, amikor az embert méltatlanul, például arccal lefelé, vagy nem elrendezett végtagokkal temették el. A gyékényesi sírban azonban látszott, hogy az elhunytat nem csupán elásták egy gödörbe, hanem törekedtek szépen, méltón sírba helyezni, amennyire erre akkor lehetőség volt.”

A koponya és mellkas nélküli testet 171 cm-es magasságúra becsülték, és ortopéd szakorvos bevonásával megállapították a combcsont fejének nekrózisát, vagyis elhalását, ami alighanem egy életében kialakult sérülés utáni gyulladásos folyamat következménye lehetett. A gyékényesi sírban mellékletet is találtak: az 1945-ben hivatalos fizetőeszköz, a pengő érméit, egy olvasó kis fémkeresztjének maradványait, egy zsebórát és egy kis textilmaradványt a mellkasi tájékon. 

A barna színű szövetet textilszakértő egy ferences habitus zsebrészeként azonosította, amelyet a benne hordott aprópénz fémtartalma tartósított. 

Bár a meglévő maradványok bolygatatlan állapotban maradtak, a hiányos test mégis arra utalt, hogy az 1968-as exhumáláskor a temetői munkások véletlenül „másfél embert” emeltek ki és szállítottak Pakodra. „Egyértelmű volt, hogy ezt a helyzetet nem tudjuk megoldani a pakodi sír megbontása nélkül: tudnunk kellett, hogy mi került át oda” – fogalmazott Susa Éva.

Kép

Fotó: Bojtos Anita

A genetika segítsége

Idén tavasszal tehát a Martincsevics család engedélyével és konstruktív segítségnyújtásával megnyitották a pakodi családi sírboltot is. „Fontos megemlíteni, hogy minden ilyen munkánál kulcsszerepe van annak, hogy a család miként áll hozzá a kegyeleti kérdésekhez: Martincsevics Pál emléke a család mai tagjai között is él, mindenki készséges és együttműködő volt, a szépen gondozott családi sír mutatta a fiatalon meggyilkolt pap iránti tiszteletet” – idézte föl Susa Éva.

Martincsevics Pált a nagyszülők sírjába temették be 1968-ban, a sír fedlapja a gyékényesihez hasonlóan kétosztatú volt. Bal oldalon nem találtak semmit, a jobb oldalon azonban egy kicsi gyerekkoporsó maradványaira bukkantak. A család visszaemlékezése szerint Martincsevics Pált díszes kis fehér koporsóban temették el, ami a maradványok alapján fém béleléssel és üveg betekintővel volt ellátva. 

Jól láthatóan elrendezték a csontokat a kis koporsóba helyezés előtt, mert oda már nem másfél, hanem egyetlen ember teljes maradványai kerültek.

„A család jelentlétében emeltünk ki egy közel teljes csontvázat, a koponyáról azonban hiányzott az arc váza, az állkapocs. Jól láthatóan bolygatott, áthelyezett maradvány volt, egy valaha 169 cm körüli magasságú férfié, akinek a bal lapockája egy sérülést őrzött: lőfegyverből származó golyó nyomát.”

Volt tehát két, negyven év körüli, és közel ugyanolyan magas férfi, de el kellett különíteni, hogy ki kicsoda. Hajnal Zénóról tudjuk, hogy tekintélyes súlyt hordozott, ezt a róla fennmaradt fotók is bizonyítják. A kortársak úgy emlékeztek rá, mint aki termete ellenére „fürgén mozgott, imbolyogva vitte a pocakját”. Martincsevics Pál ezzel szemben vékony testalkatú, energikus, mozgékony, jó fizikummal rendelkező férfi volt.

Kép

A csoportkép közepén Hajnal Zénó – Forrás: Ferences média

Susa Éva hangsúlyozta: a fizikai antropológia és a morfológiai azonosítás nem minden, az i-re a pontot ebben az esetben is a DNS-vizsgálatok tették föl. A Martincsevics család ma élő férfi ága és a pakodi csontokból származó minta összehasonlításakor idén nyáron 18 azonos jelleg mutatkozott meg a két minta Y kromoszómájában. 

„Ezzel igazolódott, hogy a pakodi sírból kiemelt maradvány valóban Martincsevics Pál” – szögezte le Susa Éva. Hozzátéve, hogy mindebből következően a hiányos gyékényesi maradványok pedig Hajnal Zénó nagyatádi ferences házfőnök csontjai. Utóbbit megerősítik a sírmellékletként talált barna ferences habitus szövetmaradványai és azok a combcsont-elváltozások, amelyek minden bizonnyal a korpulens testalkat miatt alakulhattak ki.

Nincs vége a történetnek

Hajnal Zénó és Martincsevics Pál tehát végre földi maradványaikkal is visszatérhettek a nagyatádi hívek, a ferences rend, a veszprémi és kaposvári egyházmegye, valamint a család emlékezetébe. Susa Éva munkája ebben az ügyben ugyan véget ért, de elárulta: a hét ferences vértanú másik tagja, Kriszten Rafael (polgári nevén Ferenc) eddig ismeretlen nyughelyét alighanem szintén tudja majd azonosítani. 

„Tudjuk, hogy börtönkörülmények között halt meg, és ismerjük a kivégzés napját is, 1952. szeptember 15. 

Mostanra már átlátom a temetőkihasználás logikáját, vagyis azt, hogy milyen sorrendben és irányból kezdték el feltölteni a helyeket, amikor börtönökből vitték a kivégzett rabokat. 

Az adatbázisomból tudjuk, hogy az aznapi temetési rend alapján Kriszten Ferenc Rafaelnek a 301-es parcella 3-as sorának 5-ös sírjában kell lennie három másik, hozzá hasonlóan álnéven eltemetett személlyel együtt. Az álneves eltemetés logikája a kezdőbetűs egyezés volt: Vezér Ferenc pálos szerzetest Vanay Frigyesként könyvelték el, Kriszten Ferenc Rafael pedig alighanem azonos a Kullancs Ferencként adminisztrált kivégzettel.”

S hogy miért végzi Susa Éva mindezt a feltáró munkát ma is szívvel-lélekkel és példaértékű elhivatottsággal? Mert „az igazságtalanul kivégzett és méltatlanul eltemetett személyek esetében igenis rá lehet jönni, hogy ki hol került a földbe, nekem pedig erkölcsi győzelem az, hogy túljárunk azoknak az embereknek az eszén, akik ezeket a szörnyűséges, emberellenes dolgokat elkövették”.