Ha nem járnak kiállításra, vidd el a tárlatot hozzájuk! – „jó halászként” fogja a tehetségeket az egri művészetpártoló
Egerben létezik egy alkotóközösség, ahol amatőr és profi művész, kisiskolás és nyugdíjas is megtalálja a helyét és értékét, legyen szó festészetről, zenéről, táncról vagy költészetről. Teleki Klári művészetpártoló, galériavezető jó halászként fogja ki az ismeretlen tehetségeket az iskolák, műhelyek és alkotóközösségek tengeréből, önként adva ehhez az idejét, energiáját, művészet- és emberszeretetét. Az ismertséget pedig annak köszönheti, hogy nem egy elszigetelt világban állítják fel paravánjaikat és galériájukat, hanem ott, ahol tömegek fordulnak meg, és akaratlanul is észreveszik őket: a bevásárlóközpont szívében.
A véradás önzetlenségétől az önkéntes művészetpártolásig
Egyre többen felismerik, hogy a rutinszerű mindennapi tevékenységeink mellett az önkéntességben, jót cselekedve és közben mások örömét látva teljesedhetünk ki igazán. Az egri Teleki Klári negyven évig dolgozott az egészségügyben, az egri véradó állomáson, az utolsó két évtizedben főnővérként. „A véradó mozgalom mutatott rá az önzetlenség csodájára, amikor belép az ajtón egy ismeretlen ember, odaadja a vérét, és nem kér érte semmit” – emlékezik Klári a személyes érintettségére.
„Milyen jó emberek ők, akik hívás nélkül érkeznek, hogy valakinek megmentsék az életét! Ehhez tudom a legjobban hasonlítani az önzetlenség lényegét.”
A segítő szakma és az egészségügy nem könnyű terület, Klárinak is szüksége volt kapaszkodóra, töltekezési lehetőségre. A művészetet választotta, és irodalmi rendezvényekre, zenei koncertekre járt. „Gondoltam, jó lenne nekem is ezzel foglalkoznom, felkarolni a tehetségeket, akik kevésbé ismertek a térségben. Beindult a fantáziám, és eleinte könyvbemutatókat szerveztem helyi költőknek, akik a kis otthonukba bújva írtak. Később felkutattam a tehetséges autodidakta képzőművészeket, akik a műhelyükbe visszahúzódva a saját örömükre festettek. Meggyőztem őket arról, hogy más is örömet meríthetne az alkotásaikból.”
A Hotel Egerben megrendezett első kiállításon mindössze öten voltak, ám azóta eltelt húsz év. Kapcsolatok szövődtek, az alkotók maguk ajánlkoznak az ország minden pontjáról, és a közönség egyre érdeklődőbb. Többször megnyílt előttük az egri Gárdonyi Géza Színház ajtaja, és az egerszalóki St. Andrea Szőlőbirtokon létrejött a St. Andrea Galéria. Megalakult az Agria Park Galéria Alkotói Közössége közel száz művésszel, és legalább kétszázan járnak rendszeresen a megnyitókra. Időközben Teleki Klári nyugdíjba vonult, és unokája mellett minden idejét a művészetnek szenteli.
A bevásárlóközpont mint közösségi tér
A galériavezetővel az egri plázában találkozunk, ahol a tágas folyosó közepén paravánok adnak helyet újabb és újabb alkotók megnyilatkozásainak. Nem lehet úgy végigsétálni a soron, hogy a kirakatok mellett ne néznénk az aktuálisan kiállított képekre. Milyen elhibázott ötlet a művészetet összekapcsolni a vásárlással, gondolhatják sokan. Teleki Klári azonban épp ebben látta meg a lehetőséget. Tudta, hogy a japánok évtizedek óta az utcára viszik a művészetet, és bevásárlóközpontokban koncerteznek.
„14 évvel ezelőtt megláttam az Agria Parkban egy üres, besötétített üzlethelyiséget.
Az első gondolatom az volt, hogy a művészetnek ott a helye, ahol sok ember megfordul, és nem fordítva.
Megkerestem a bevásárlóközpont igazgatóját, Szőke Istvánt, aki szintén művészetkedvelő, és nyitott volt az elképzelésemre. Nekünk adta a kiszemelt helyiséget, amit kifestettünk, és kiállítások céljára használtunk. Igaz, előbb-utóbb valakinek megtetszik a tágas terem, kibérli, és kereshetünk új kiállítóhelyet – mosolyog az önkéntes művészetpártoló –, de mindig kapunk újat ingyen, jelenleg a kilencedik vagy tizedik üzlethelyiséget festettük ki önerőből.”
A vakítóan fehér falakon látszik a frissesség, szinte érezni a festékszagot. „Az emberek elmennek a folyosón, benéznek, talán eszük ágában sem volt galériába menni, de felkínáljuk nekik, és élnek a lehetőséggel. Odatesszük eléjük, hogy állj meg, ne csak vásárolj, pihenj is kicsit. Számtalanszor írják a vendégkönyvbe, hogy itt megszűnik a külvilág” – fűzi hozzá lelkesen Teleki Klári, akivel leülünk a padra, és egy kicsit számunkra is megáll az idő.
A művészet nem hagy érintetlenül
Az egyik oldalfalon a hófehérség kontrasztjaként élénk tónusú festmények, Teleki Sándor absztrakt alkotásai, akit a művészet néhány évtized múltán újra megihletett. „A férjem sokat festett gyerekkorában, de a család anyagi helyzete nem engedte meg, hogy képezze magát. Most megadatott számára az alkotás öröme, és itt biztatást kap a többiektől – meséli Klári, akit a szervezési feladatok közben szintén magával ragadott az alkotás vágya. – Autodidakta módon mélyültem el a digitális ismeretekben, hogy elkészíthessem a plakátokat, promóciókat. Időközben megkedveltem a digitális festészetet, és mások ösztönzésére szerveztünk egy családi kiállítást, amelyhez a Kazincbarcikán élő faszobrász bátyám is csatlakozott.”
Sándor nemcsak az életben társa Klárinak, hanem a kiállítások szervezésében és a galéria berendezésében is.
Mindent önerőből és támogató segítséggel oldanak meg. Szó szerint pénz nélkül, a saját kezével és szívével tesz hozzá valamit a programokhoz minden alkotó és műkedvelő.
Ki a helyet biztosítja, ki az eszközöket, az ajándékokat, az idejét, az alkotásait.
„Végtelen örömet adnak a kiállítások, és a művésznek is hasonlóak az érzései. Otthon a műhelyében nem látja úgy a képeit, mint amikor egyben vannak a falon. Szembetűnnek a hibák és amiben fejlődnie kell. Hiánynak éreztem a nem profi művészek bemutatkozását. Az úton lévő, feltörekvő művészpalántáknak hoztam létre ezeket az alkalmakat” – avat be a céljaiba Teleki Klári, aki felkarolja az egri művészeti iskolákat, és a mai napig elérzékenyül, amikor a diákok boldogságát és a családtagok büszkeségét látja. Öt évvel ezelőtt kapcsolódott az egri Utcazenészek Versenyéhez is a Képzőművészeti Utcafesztivállal. Idén, az augusztus 9-10-ei hétvégén az Agria Park Díszkertben szervez ArtPiknik néven egy komplex képzőművészeti programot szabadtéri tárlatokkal, bemutatókkal.
Épülnek a hidak
„Ebben a mai rohanó világban az emberek már nem kötődnek úgy, ahogyan kellene. Újra kell gondolnunk, hogyan tudnánk egymással összekapcsolódni – fogalmazza meg a galériavezető önkéntességének lelki motivációját. – A művészek általában egyedül próbálnak utat törni maguknak, ezért sokkal nehezebb a feladatuk. Láthatatlan hidat építek közéjük, hogy megismerjék egymást, beszélgessenek, és megosszák a tapasztalataikat, észrevételeiket. Meg kell tanulni örülni a másik sikerének, mert az irigység, a gonosz megjegyzés megkeseríti a kapcsolatokat, mindkét fél lelkét rombolja. Egy összetartó közösségben tisztelik egymást. Eljárnak a másik kiállítására és tapsolnak.”
Teleki Klári olyan összművészeti alkalmakat teremt, ahol a képzőművészet mellett helyet kap a zene, a tánc és az irodalom. Felkutat ismeretlen előadókat, diákokat, alkotócsoportokat, akik énekelnek, zenélnek, táncolnak öt-hatéves kortól az idősebbekig. „Az is csoda, hogy a művészeknek nem tudunk fizetni, csak ajándékkal honorálunk, és reklámot adunk nekik, mégis jönnek, és már csak a jövő évre van szabad időpontunk” – tárja fel Klári a hátteret.
„Ez egy bizonyíték, hogy nem a pénz az úr, hanem az akarat, az ötlet, a jó szándék, amiből nagy volumenű dolgokat lehet létrehozni. A művészet hatalma óriási, és örömforrás az alkotó és a befogadó számára is.”
A művészetpártoló Klári évtizedek óta segítő munkát végez, mégsem fárad bele, és távol áll a kiégéstől. Bár a hullámvölgyek őt sem kerülik el, megállíthatatlan. „Egész életemben szerettem a kihívásokat. Az akadály inspirál, hogy kitaláljam a megoldást. Egymás után jönnek a programok, nincs szünet; amikor az egyik kiállítást megnyitom, már a másikat készítem elő. Az elején néha túlfeszített voltam, de sosem veszítettem el a hitemet ebben és az emberekben. Idén hetvenéves leszek, de aktív életet élek. Amikor valaki elmegy nyugdíjba, akkor kezdődik az élete, szoktam mondani. Amikor a gyerekek kirepülnek, leteszed a munkát, és azt teheted, amit mindig is szerettél volna. Fontos, hogy az idős embereknek is legyen feladatuk, legyenek céljaik, álmaik, amiket meg tudnak valósítani, és így boldog életet élhetnek. Ha a befejezés ilyen szép, talán nem is olyan nehéz az eltávozás.”
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„Mi voltunk Bükkalján a kovász” – Hogyan lett a barlanglakásokból művészeti és meseterápiás központ?
Kérjük, támogasd munkánkat, ha fontosnak tartod a minőségi tartalmat!
Ha te is úgy érzed, hogy a kepmas.hu cikkei, podcastjai és videói megszólítanak, kérjük, segíts, hogy ezek a tartalmak továbbra is ingyenesen elérhetőek maradjanak.
Támogatom a kepmas.hu-t>>
