„A lelkünk mélyén mindannyian törhetetlenek vagyunk” – de hogyan fedezzük ezt fel?

A fejlődés iránti igény természetes, de nem mindegy, mi motiválja azt, mondja a pszichológus. Üveges Anna úgy látja, a teljesítménykényszer mögött gyakran az áll, hogy szerethetőségünket próbáljuk bizonyítani mások elismerésén keresztül. Szerinte érdemes ezért feltenni magunknak a kérdést: attól érzem magam teljes értékűnek, hogy valamilyen, mások által sugallt cél mellett köteleződöm el? Ha igen, akkor valójában a szorongás mozgat. A szakember Feldmár András szavait idézve úgy jellemzi az ilyen élethelyzetet: „a tökéletességre törekvés azért van, mert nem hiszünk a szeretetben.” Vagyis mások elismerésén keresztül próbáljuk bizonyítani a szerethetőségünket. 

Üveges hozzáteszi, nem az a baj, ha vágyunk a pozitív visszajelzésre, hiszen ez emberi alapszükséglet, hanem az, ha mindez az önazonosság rovására megy. Hiszen ez nemcsak fokozza a ránk nehezedő, időnként önmagában is nehezen kompenzálható nyomást, hanem eltávolít valódi énünktől is. 

Ilyenkor ugyanis nem azt mutatjuk, akik valójában vagyunk, hanem amit szerintünk mások látni akarnak. 

Beszélgetésünk során Üveges Anna személyes példájával is érzékeltette a különbséget.

Belülről hív vagy hajtanak?

A szakember arra biztat, figyeljük meg, hogy egy feladatot túlélünk, kibírunk, átesünk rajta – vagy netán van bennünk egy belső hívás, ami miatt tényleg úgy érezzük: jó érzés végigcsinálni! Mint mondja, ha a belső lelkesedés visz előre, azt is megengedhetjük magunknak, hogy közben megéljük a saját teljesítménykényszerünket, hiszen ilyenkor nem azért tesszük a dolgokat, hogy megfeleljünk másoknak – nem egy elvárás, egy családi nyomás, egy ideológia hajt. 

Üveges Anna felidézi, hogy a délszláv háborút követő NATO-hadműveletek idejébe jóformán „beleszületett”, és mivel édesapját korán elvesztette, édesanyja elképesztő erején múlt a túlélés. A háború és a bombázás, mint a „nagy T betűs” traumák hatásai évtizedekig belengték a szűk családi közeget, s mivel Anna ebben nőtt fel, számára a túlélő üzemmód volt az alapállapot. Azt tanulta meg: ha valamit meg kell csinálni, azt mindenáron végig kell vinni. 

Úgy fogalmaz, ez a mindent átható hozzáállás – amit ő „életmorálnak” nevez – annyira beépült a személyiségébe, hogy a teljesítmény idővel függőséggé vált nála. 

Hiába tudta már tinédzser éveiben, majd a húszas évei elején, hogy az iskolai túlterhelés, a túlvállalás és az ezer fokon égő munkatempója végkimerüléshez vezethetnek, mégsem tudott leállni, csinálta – hiszen „csinálni kell”, és utána várt rá az a pár perc öröm, amit egy külső elismerés adott. Csakhogy túl nagy árat kellett érte fizetnie.

„Annak idején nem láttam tisztán magam annyira, hogy megértsem, miért csinálom azt, amit, és miért pont úgy, ahogyan – vallja be Üveges Anna. – Csak évekkel később tudatosult bennem, hogy mivel nagyon korán elveszítettem a szülőhazámat és az édesapámat, e veszteségek nyomán egy olyan belső üzenetet kaptam magamról, hogy csak akkor vagyok szerethető, ha újra és újra bizonyítom, hogy érdemes vagyok a figyelemre és úgy általában… a létezésre.” 

Ez a felismerés nem jött könnyen, mondja, és a feldolgozás sem egyik napról a másikra történt. Most már tudja: nem kell folyamatosan bizonyítania, hogy van létjogosultsága. Elég, ha önmagáért van jelen – szerethetőként, értékesként, úgy, ahogyan van.

Üveges Anna pszichológus – Forrás: Üveges Anna

Együttérzés helyett kritika

Amikor valaki csak akkor érzi magát értékesnek, ha teljesít, az nem egyszerű ambíció. Az egy jelzés, vagy éppen segélykiáltás. Egy vélhetően fájdalmas háttértörténet lenyomata. 

A teljesítménykényszer egy olyan „életvezetési tünet”, hívja fel a figyelmet a pszichológus, amely mögött gyakran valamilyen feldolgozatlan traumatikus élmény húzódik meg. 

Üveges Anna kiemelte, ez nem csak valamilyen nagy, látványos veszteség lehet, mint amilyen például egy háború. Ilyen az is, ahogyan visszatükröződik bennünk a családunk a „kis t betűs” traumatörténeteinkben. 

„A személyiségünkben leképeződik a saját családi rendszerünk, annak valamennyi szereplője különböző énrészeink formájában tükröződik vissza – magyarázza Üveges Anna – A belső családunk szereplői, a számunkra releváns személyekkel létrejött kapcsolatok alapjaiban határozzák meg, hogyan működünk, de leginkább azt, hogyan beszélünk saját magunkkal. Ha valakiben gyerekként újra és újra kioltják a bátorságot, az önbizalmat, leértékelik, akár szavakkal, akár fizikailag „ütik meg” rendszeresen, ezek a fájdalmas tapasztalatok nem tűnnek el nyomtalanul: idővel megtanuljuk, hogyan bántsuk magunkat a már jól bevésődött minta alapján, ami a könyörtelen mércék melegágya is. Ez a folyamatos megfelelésvágy, ez a kényszer, hogy elég jó legyek valakinek, állandó készenlétben működő belső hangként már azelőtt ki- és leértékel bennünket, hogy bármibe is belefogtunk volna.” 

A pszichológus hétköznapi példákat is hoz erre. „Lehet, hogy valaki már gyerekkorában úgy érezte: sosem volt elég szép az, amit csinált, vagy éppen önmaga sem annak a felnőttnek a szemében, akinek a szavára sokat adott, és igen, ezek lehetnek a szülei is. Vagy választott hivatását családi körben rendre lenézték, megkérdőjelezték, esetleg kinevették, mondván: »értéktelen, érdemtelen az út, amit a magadénak érzel« vagy »nincs benned és a munkádban semmi különleges«. 

Ezek az élmények nem feltétlenül hangosak vagy drámaiak, de ha rendszeresen megtörténnek velünk, egy idő után elhisszük és bebizonyítjuk, mire nem vagyunk elég jók, elég intelligensek, elég leleményesek, elég jómódúak, elég... bármilyenek. 

Távolabb nem is állhatnánk az igazságtól ilyenkor, de kihámozni magunkat a mások alkotta torz valóságból fájdalmas folyamat, és nem lehet egyik pillanatról a másikra felülírni a múlt berögzüléseit. Idő és türelem kell ehhez is.” Egy idő után a kritikákhoz igazodunk, akkor is, ha már rég nem a családunktól halljuk azokat, hanem mi magunk ismételjük a bensőnkben. De fontos, hogy van kiút ebből is.

A traumákból is lehet építkezni

Ahogy a japán kincugi művészetében a törött kerámiát arannyal javítják, mi is építkezhetünk a traumáinkból, mondja a pszichológus. A szakember azzal biztat, hogy ilyenkor azt a rengeteg energiát, amit arra fordítottunk, hogy megfeleljünk a külső elvárásoknak, végre a saját felépülésünkre fordíthatjuk. Végső soron arra, hogy a saját életünket éljük. „Ehhez – tanácsolja Üveges – barátságot kell kötni azzal a részünkkel, aki mélyen beépítette és megélte annak a fájdalmát, hogy önmagáért nem szerethető, hanem azért keményen meg kell dolgoznia.” 

A munka további lépéseként pedig a kiváltó okot kell kezelnünk, máskülönben a teljesítménykényszer újrateremti önmagát. A fejlődés ugyanis csak akkor hatékony és fenntartható, ha biztos alapokra épül, szögezi le a szakember. Mint mondja, ha az ún. Maslow-piramis alsó szintjei, a biztonság, a társas kapcsolat, a megbecsülés iránti vágy szintjeinek falai repedeznek, akkor hiába építünk rá önsegítő képzést, önmegvalósításra sarkalló tevékenységeket, ezek a magasabb szinteken nem tudják kifejteni a várt hatást és hatékonyságot. 

Amikor repedező alapzatra építjük magasztos céljainkat, szükségszerű az összeomlás, ami kiégés, szorongás, poszttraumás stressz képében láthatóan is testet ölthet.

Fenntartható fejlődés

Üveges Anna szerint akkor tudunk magasra lépni, ha van stabil alapunk és fogódzónk. Ilyen fogódzó lehet, ha megtaláljuk a belső, törhetetlen egységünket. A pszichológus ezt a belső munkát Fodor Ákos egy haikujával szemlélteti: 

„Kit igazán vársz: életedben él – rég itt van, mire megjön.”

Üveges Anna eddigi életútja alapján bensőnket úgy képzeli el, mint egy almát, melynek ott van a szilárd mag a közepében. „Lehet, hogy időnként túlságosan sokat hámozunk belőle, de a mag akkor is törhetetlen egységként megmarad, és ott van benne a potenciál arra, hogy új alma szülessen belőle.” Hozzáteszi: „Hiszem, hogy a lelkünk mélyén mindannyian törhetetlenek vagyunk, és ebben a törhetetlen mivoltunkban lenni igazán felszabadító érzés!” 

A pszichológus ezt az újszülött léthez hasonlítja, hiszen egy kisbaba sem kérdezi meg, hogy elég jó-e, szerethető-e. Nem is nyomja el önmagát mások kedvéért. 

Mindezen rétegeket már csak később rakjuk magunkra, a külvilág minket formáló erői hatására. Ilyen esetben ez a túlélést szolgálja, de egy ponton túl már gátol a valódi fejlődésben, a kiteljesedésben. Ezért kell újra felfedezni és megszeretni – akár szakemberi segítséggel – a belső magunkat, „az értékességünk ugyanis nem mások elvárásától függ. Létünk eleve szerethető. Helyünk van itt. Másképpen nem születtünk volna meg” – vallja Üveges Anna.