„A fakanál helyett jobban örültem volna a karaoke mikrofonnak” – Hogyan veszítik el magukat a nők a családban?

Szám Kati: Júlia, együtt találtátok ki a film ötletét Roszik Fruzsina Zsuzsanna rendezővel, együtt írtátok a forgatókönyvet. Mi volt a tervetek, mit szeretnétek bemutatni ebben a rövidfilmben?

Bácskai Júlia: Egy ismerősöm élethelyzetét vettük alapul. Ezt a panelkörnyezetet, ahol hárman laknak háromfelé a lakásban, a fiú gyakorlatilag mamahotelként éli meg, a férj egy külön entitás a maga kis zugában, és a főszereplő, Zsuzsa karaktere pedig gyakorlatilag az összes szerepet magára vállalja, és robotként funkcionál ebben a szeretetlenségben. Ha hátralépünk kettőt, akkor ez a történet egy egzisztenciális válság, ami egy mindenki számára könnyen átélhető dolog: azt érzem, hogy nem vagyok a helyemen, azt érzem, hogy valami nem oké az életemben. Azt vettük észre, hogy a fiatalok nagyon jól tudnak menni ezzel a karakterrel, és nagyon értik Zsuzsát.

SzK: Ha különböző életszakaszokban is eljöhet ez az érzés, akkor valamilyen szinten kapcsolódik ez a normatív krízisekhez, amikor keressük önmagunkat, hogy kik vagyunk, mi a feladatunk, mi a szerepünk, mi az életünk értelme?

Frivaldszkyné Jung Csilla: Igen, és itt a főszereplő egy olyan életkorban van, amikor ezek a kérdések ilyen nagyon velőt rázóan szoktak előjönni: hol vagyok én a saját életemben, hol vannak az én vágyaim, mi az, ami a kiteljesedésemhez még kell? Ez egy nagyon ismerős krízis, rengeteg fogalom fedi le a szakirodalomban: életközépi válság, kapuzárási pánik, kiégés.

SzK: Tulajdonképpen mi az, ami Zsuzsának hiányzik, amiben valóban hiányt szenved, ami nem csak a benne lezajló, akár hormonális, akár életszakaszbeli krízisnek köszönhető?

FJCs: Én alapvetően azt gondolom, hogy egy nő életét kiteljesítheti a másokért való szolgálat, legyen az akár a szűk család vagy a nagy család, de nem mindegy, hogy ez egy kapcsolat nélküli közegben vagy egy kapcsolatokkal gazdag közegben történik. 

Egy nő, aki folyamatosan kap visszajelzést, elismerést, megerősítést, értékelést arra, amit az ő szolgálata, gondoskodása jelent, teljesen máskép él meg egy ilyen életszakaszt is. 

SzK: Ha valaki így él, hogy a munkahelyén és a családban is egy ilyen háttérszerepet vállal, ahol igazából észrevétlen, az kiszolgáltatottá tesz minket minden téren, és hasonló szerepbe kényszerít?

FJCs: Igen, mert igazán abban a dinamikában tudom jól megismerni az én határaimat, ha néha közel megyek, néha távolodom. De ha én mindig a háttérben vagyok, valaki háta mögött láthatatlan vagyok, akkor tulajdonképpen nem is tudom, hogy mi az, ami jólesik, mi az, ami már tolakodó. Nem tudom annyira megismerni sem magam, hogy mennyire esik jól valakihez közel lenni, vagy mikor érzem magam biztonságban, milyen távolságban. 

BJ: Ami hiányzik valószínűleg Zsuzsa életéből, az az, hogy nem ismeri annyira önmagát, nem tudja, hogy mit szeretne, és emiatt nem tudja kommunikálni azt. És ha nem tudom azt, hogy mit szeretnék, mert nem ismerem önmagam, akkor majd valaki kitalálja helyettem, hogy mit szeretnék, vagy majd a társadalom kitalálja helyettem, hogy én mit szeressek.

SzK: Mi az, ami ebben általános és elfogadható, vihető, ahonnan még tudunk fejlődni, és mi az, amiből ki kell lépnünk?

FJCs: Az első lépés az, hogy tudok-e reflektálni arra, hogy én mire vágyom, van-e kapcsolatom a vágyaimmal. Utána pedig az, hogy tudom-e azt képviselni. Viszont abban nagyon nagy egyéni különbségek vannak, hogy ezt meddig lehet bírni, meddig lehet tűrni, vagy hogy mikor kell ebből elmenekülni. Mikor lesz az, amikor égetően jön el az érzés, hogy az én életem kiteljesedéséhez kell valami, amit nem tettem meg? Vagy tényleg ennyi? Elégedett leszek vele, ha ugyanígy folytatódik az életem, ennyi az, ami engem körülvesz, ezek a kapcsolatok és ezek a feladatok? 

SzK: Van az a helyzet, amikor egyfajta áldozatszerep fenntartása sok mindenkitől megóv minket. Ha mi a családunk rabszolgái vagyunk, és nincsen sem időnk, sem lehetőségünk másra, az valamiféle menekülés is lehet, valaminek az elfedése?

FJCs: Lehet, igen. Ha például szociális szorongásom van, nem látom a hivatásom, nincs hivatásom, nem látom a talentumaimat, akkor nagyon megbetegítő egy ilyen szolgálat. Ha önmagáért van, mert ez tényleg örömöt ad, akkor ez lehet jó, de ha valami helyett van, ha én valami mást nem tudok, nem ismerek magamból, nem aknázok ki, akkor viszont ez nem jó.

Kép

A Képmás-est nézői – Fotó: Jónás Jácint

SzK: Én azt is észrevettem itt a főszereplő karakterében, hogy egyvalamit nagyon jól meg tud őrizni: a másikra való odafigyelést és az örülést a másik örömének.

FJCs: Szép, hogy ez a befogadó női attitűd, ez az empátia végig ott van. És ez az empátia nagyon sokszor az önmagunkkal való együttérzés is. Az, hogy egy-egy pillanat még tud örömszolgálatot adni, van azért mosoly néha, van, ami tud örömet okozni, úgy mondanám, hogy van mihez visszatérni. 

Van egy olyan erőforrás, amihez vissza lehet kanyarodni. De ha én ezt olyan szinten művelem, hogy közben lényegében elveszítem a kapcsolatot saját igényeimmel, saját vágyaimmal, akkor viszont baj van.

SzK: Milyen jelek vannak egy pár vagy egy család életében, amik arra utalnak, hogy itt valaki nagyon a háttérben van, valaki láthatatlan, valakit nem becsülnek meg.

FJCs: Például, ha a nő magának megveszi a karácsonyi ajándékot, hogy megkímélje a többieket az utánajárástól. Vagy ha van egy program, a nőé, az anyáé az utolsó, „én csak akkor megyek el, ha”. Vagy ha olyan ajándékot kapok karácsonyra, ami abszolút a konyhámat, a háztartást fejleszti, tehát végül is a funkcióim kapják az ajándékot, nem én. Lehet, hogy ha ezüst fülbevalót vagy karaoke mikrofont kapok, boldogabb leszek. Ezek lehetnek olyan jelek, hogy én már nem is mutatom annyira meg, hogy mire vágynék, nem is nagyon kommunikálom.

SzK: Nagyon érdekes kérdés, hogy hol találjam meg önmagam. A film főszereplője egy olyan liftben, ahol tinédzserek, fiatalok vannak, és az jut az ember eszébe, hogy valószínűleg ebben a korban hagyta el önmagát. Meg tudjuk találni így önmagunkat? Valóban ezt a 18 éves, 20 éves önmagunkat kell megtalálni, ott felvenni a fonalat? Mi történik azzal a 30 évvel, ami eltelt?

FJCs: Azt gondolom, hogy ami első és ami legfontosabb, az az, hogy meg kell tanulnunk élni a félkész pillanatok lehetőségeivel. Ha arra várok, hogy majd lesz két órám zongorázni vagy gitározni vagy olvasni, akkor az lehet, hogy sose jön el. Simán eltelhet 15-20 év úgy, hogy erre nem kerül sor. De a félkész pillanatok, amikor csak lopva tudok egy kicsit az érdeklődésemnek, vágyaimnak élni – például csak egy-két bekezdést tudok a könyvben egyszerre végigolvasni –, nagyon-nagyon fontosak. Ne várjunk az ideális időpontra. Sokszor van egy ilyen visszanyúlás is, hogy én akkor tanultam zongorázni, és azt mondták, hogy tehetséges vagyok, de elmaradt, jöttek a gyerekek, de hadd vegyek órákat most. Ezek a gyökerek, azok a hobbik nem véletlenül mozgattak meg, vonzottak. De nyilván új dolgok is jönnek. Szerintem nagyon fontos ezeket megtalálni.

Kép

Frivaldszkyné Jung Csillával és Bácskai Júliával beszélget Szám Kati – Fotó: Jónás Jácint

SzK: Amikor már nem csak recsegnek, ropognak a falak, és szűkül a szoba, hanem már összeomlik, akkor hova lehet elfutni? Mit lehet tenni, amikor már ennyire végletekig elmentünk a falig?

FJCs: A kapcsolatok, kapcsolódások sokat segíthetnek ilyenkor, de most nemcsak párkapcsolatra gondolok, hanem akár az Istennel való kapcsolatra, vagy a sorstársakkal való kapcsolatra. Az önsegítő csoportból – vagy akár női körökből –, mindenki többlettel távozik. Ezt kimutatták az egészségpszichológusok: van, aki jobban van, mint a többiek, mondván: jaj, de jó, én már egy kicsit előrébb tartok. Más rosszabbul, de ő is reményt lát, mert a többiek ezen a fázison már keresztülmentek. 

Általában mindenki reménnyel vagy a gyógyulás, tisztulás iránt érzett erősebb motivációval távozik. 

Ez lehet egy kevésbé szervezett csoport is, például egy régóta meglévő barátnői kör, de akár olyan is, ahova én direkt azért megyek, mert ilyen emberekkel akarok találkozni. És minden más olyan kapcsolat is, ahol látnak, ahol észrevesznek. Szerintem az a legfontosabb üzenete a filmnek is, hogy a magával való kapcsolat felé biztos elindult a főszereplő – mert az önmagammal való kapcsolat is kapcsolat. 

A beszélgetés előtt a Tavasz című filmet vetítettük le. 18 perc, Rendező: Roszik Fruzsina Zsuzsanna

A teljes Képmás-estet itt nézheted meg: