„Hol szeressék őket, ha nem itt?” – A Csalogányban minden különleges fiatal otthonra talál

Az épületet, az Irgalom Házát (mai fogalmaink szerint hospice-ház a szegények számára) San Marco hercegné Nagyszentmiklósi Nákó Anna Mileva 1900-ban alapította, a közeli templommal és a bűnbánó nők menedékeként szolgáló Jó Pásztor Házzal együtt (amely ma is anyaotthon). A gyógyíthatatlan betegek számára felépített Irgalom Háza ma hosszú nevű intézménynek ad otthont: Budapest III. Kerületi Csalogány Óvoda, Általános Iskola, Készségfejlesztő Iskola, EGYMI, Kollégium és Gyermekotthon. 

Pásztor Csaba gyógypedagógus, művészetterapeuta és szakoktató szerint az irgalmat pedagógusként ma is napi szinten kell megélnie annak, aki ezek között a falak között dolgozik. Beszélgetésünket a nagy elődök példájával kezdi: „A Csalogány utcai épületből költöztünk ide lassan tizenöt éve, amelyet egy Körmendről származó zsidó fiú, Frim Jakab alapított, aki tizenhat éves kora óta nagy érdeklődést mutatott az értelmi sérültek iránt. Tanítónak tanult, és rájött, hogy lyukas a rendszer. Hiszen nincsenek értelmileg akadályozottak a tankötelezettségben, akkoriban a »hülye« volt rájuk a szakkifejezés, amely azóta pejoratív fogalommá vált. 

Frim Jakab 1875-ben kérvényezte a magyar államtól a képzést, huszonhárom évesen pedig létrehozta az intézményt, és gyakorlatilag letette a szakmánk alapjait. Mekkora belső hajtóerő kellett ahhoz, hogy a társadalom aljáról jövő zsidó fiú abban az időszakban ezt megvalósítsa! 

És itt párhuzamot vonhatunk ennek az épületnek az építtetőjével, a társadalom legfelső rétegéből származó arisztokrata nagypolgárral, aki tengeri kereskedő férje halála után mesésen élhetett volna vagyonával, de ehelyett a társadalom legalsó rétegeiben élő szenvedőkkel foglalkozott. Három katasztrális holdnyi területet vett meg, és építtetett egy anyaotthont, egy százfős kórházat gyógyíthatatlan szegény betegeknek és egy templomot. Érdekes, hogy az alapító okirat tartalmazza azt is, hogy speciális gondozás hiányában a vincés nővérek csak az enyhe értelmi sérülteket tudják ápolni. Végül száz év múltán a növendékeink mégis itt kaptak helyet.”

Ódon falak és pezsgő élet

Az épület területe a 2008-ban elkészült új résszel együtt ma több mint nyolcezer négyzetméter. A kétszázhét értelmi sérült növendék számára óvoda, készségfejlesztő iskola, kilencvenfős kollégium és negyvenfős gyermek­otthon működik itt. 

„Az óvoda után jön az általános iskola, nyolc évfolyam nyújtott képzési idővel, tehát tulajdonképpen kilenc – magyarázza Pongrácz Mária gyógypedagógus, a készségfejlesztő iskola intézményvezetője –, aztán jön a készségfejlesztő iskola, ahol elvileg négy évfolyamban tanulnak a gyerekek. Gyakorlatilag a kilencedik-tizedik osztály után a tizenegy-tizenkettedikben különböző modulokat végezhetnek el. Mivel huszonöt éves korukig maradhatnak itt, ez azt jelenti, hogy vannak, akik mind a négy modult elvégzik, azaz tizenkettedik után újból tizenegyedikesek lesznek, aztán másik modult tanulnak.” 

A tablóképek mellett elhaladva megtudjuk Máriától, aki osztályfőnök is, hogy így a gyerekek többször is ballaghatnak. 

A kastély nehéz sorsokat őrző méltóságteljes boltíveit több száz színes gyerekalkotás tölti meg élettel.

Falra akasztott, plafonról függő, a legkülönbözőbb technikákkal és anyagokból készített munkák kötik le a kanyargó folyosókon sétálók figyelmét. Kísérőink mesélik, a pedagógusok gyakran hoznak alapanyagokat a természetből, otthonról vagy éppen lomtalanításról.

Kép

Fotó: Jónás Jácint

Nem csak a gyerekeknek, a családnak is kell a segítség

Átmegyünk az új épületrészbe, ahol nem is látni üres falfelületet. Csaba például az átjáró hatalmas oldalára festett absztrakt, színes alakzatokat, egyik kolléganője az ebédlő­falat varázsolta virágoskertté. Ez a környezet nem csak a gyerekeknek, a szülőknek is megnyugtató és inspiráló.

„Amikor bekerül a gyerek a rendszerbe, az anyukának többnyire trauma az elválás, hát még akkor, ha speciális szükségletű gyereke van, akivel valljuk be, nagyon sok stigmát kap a társadalomban – meséli Csaba –, tudnánk történeteket mesélni orvosokról, segítőkről, akik nem túl szalonképesen nyilatkoznak ezekről a gyerekekről. A családok ebben az első időszakban nagyon sérülnek.” – „A férfiak nagy része itt fárad el – veszi át a szót Mária. – Az általános iskolába már gyakran csak az anyukák vagy a nagymamák kísérik a gyerekeket, mivel addigra a szülők elválnak. Emellett vannak igazán jól működő családok, de nekik is nagyon kell a segítség.”

Csaba elárulja, hogy szinte korlátlanul elérhetik őket a szülők messengeren, telefonon, e-mailben, hétvégén, napközben: „Munkaidő előtt bejön, munkaidő után pedig marad az ember, mert érzi, hogy ez hivatás.”

Bekukkantunk az ovis csoportokba és az uszodába is. „Minden életszakasznak más a fő feladata, – magyarázza Mária –, az óvodainak a világ megismerése, a szülők számára pedig ennek a speciális állapotnak az elfogadása. Az iskola időszakának a szocializáció, vagyis az, hogy a gyerek minél önállóbb legyen, ekkor a legfontosabb az élet megismerése. A szakiskolai rész, az már a fiatal felnőtt korról szól, itt a cél, hogy új ismereteket és olyan praktikus dolgokat sajátítson el a növendékünk, amelyek az önellátást segítik, és általuk megtanulja a szabadidő hasznos eltöltését.” 

Nagyon nagy segítség a szülőknek, hogy huszonöt éves korig jó helyen tudhatják a gyermekeket, mert a felnőtt ellátás nagyon telített. Sok-sok év, olykor évtized a várakozás, mire valaki egy felnőtt intézménybe bekerülhet.

A falakon belül és kívül

Az jut eszembe, hogy ez belülről valóban mesebeli kastély a növendékeknek. Huszonöt éves korukig. És amikor innen kilépnek? Mit lehet tenni, hogy ne legyen akkora szakadék a kinti és benti világ között? „Sokat változott előnyére a társadalom az elfogadásban, jók az integrációs programok, ahová csak tudunk, megyünk, de azért például a járműveken nem ülnek mellénk” – mondják a pedagógusok.

Vajon a saját félelmeinkkel nem tudunk mit kezdeni? Annyira tartunk egy hasonló élethelyzettől, hogy nem is akarunk belenézni a mélységébe? 

„Az egyik oka ez, a másik pedig, hogy az emberek elkezdtek önmagukkal foglalkozni. Nincs igény arra, hogy megismerjelek vagy foglalkozzam veled, mert az itt és mostot akarom megélni. Nem akarok foglalkozni azzal, amit nem ismerek.” 

A Szalay Kriszta színművész által létrehozott, immár tizenöt éves Kapcsolda program is ezt szeretné megszüntetni: „Gimnazisták jönnek hozzánk, aztán mi megyünk el a gimibe, hogy ismerjék meg a gyerekeket és a gyógypedagógia világát” – meséli Csaba, és miközben az uszoda fölött elhaladunk, azt is megtudom, hogy az elkövetkezendő hetek tele vannak hasonló programokkal, mint hangszerbemutató, múzeumpedagógiai és kézműves foglalkozás. 

Kép

Fotó: Jónás Jácint

Élénk a sportélet, többen hoztak el aranyérmet a speciális olimpiáról, a kórusuk is sok helyen fellép. Most éppen várják a Mikulást, és decemberben lesz még például ronda pulcsis karácsonyi futás is a Flórián téren… és hamarosan indulnak Csatkára. De hogy megtudjuk, miért is, vissza kell mennünk a régi kápolnába…

Végre megláthatjuk, mi van a kintről oly sokat csodált Róth Miksa-üvegablakon túl. Az ablakképen angyal tartja a feliratot: „Jöjjetek hozzám mindannyian, kik terhelve vagytok.” 

A terem közepén az asztalon fehér palást készül, rajta virágok fehér gyöngyökkel – épp kétszázhét darab lesz, ha elkészül, ennyi gyerek és fiatal van most az intézményben. 

A ruha, a korona és a rózsafüzér a csatkai Mária-szobornak lesz, december 3-án a fogyatékossággal élő emberek világnapján a növendékek maguk viszik el a Szűzanyának. „Csatkán nagyon sok cigány él, nekem szívügyem, hogy a roma tanulók is – akik vannak itt szép számmal – tudjanak kapcsolódni valahogy a gyökereikhez” – magyarázza Csaba. A ruha zsebében egy papíron ott lesz a Csalogány kétszáz munkatársának a neve is.

A rózsaablak túloldalán

„Marika negyven, Pechan Eszter gyógypedagógus, aki az intézmény igazgatója harminc, én húsz éve dolgozom itt. Nemcsak a ránk bízottakra, hanem egymásra is hangolva végezzük a munkánkat. Tudjuk, hogy ezeknek a gyerekeknek, amíg itt vannak, mi vagyunk az anyjuk, az apjuk, a testvérük, a barátjuk, mindenkijük. Itt nem lehet azzal a fajta pedagógiai módszerrel élni, amellyel egy normál iskolában. Ha óra alatt benyitok, nem lepődöm meg, hogy a kolléga ül a földön, vagy répának van öltözve, és úgy tanítja a zöldségeket. Karácsonykor, farsangkor mi szoktunk a gyerekeknek színdarabokat bemutatni. 

Vannak olyan gyerkőcök, akiket otthon sem fogadnak el teljesen. Hol szeressék őket, ha nem itt?

Amikor én idejöttem, akkor azt mondta az egyik kolléganő, hogy Isten hozott a mi különleges világunkban. Ez tényleg nagyon különleges világ, ma is az irgalom háza, ahol igyekszünk egymáshoz kapcsolódni, családként működni. Ezért fontos, hogy egymással is jó kapcsolatban legyünk, mert csak így tudunk közösen segíteni. A csatkai ruha kétszáz ember sikere, köztük azoké, akik kitalálták, megtervezték, akik leültek a gyerekekkel, akik megvarrták, akik segítették az utazást. Én nem hiszek az egyszemélyes »keresztes hadjáratokban«.”

A fiatalok felállnak az asztaltól, visszaindulnak a csoportba, csak a kerekesszékes, félénk Eszter marad. Énekelni szeretne nekünk. Nehezen engednek az izmok az erőfeszítésnek, de felszakad a karácsonyi ének, a hatodik versszak táján az arcizmok lassan simulnak, a hang tisztul. Csodálom a Csalogány kis csalogányát, a memóriáját, erejét, bizalmát, ahogyan egész lényével énekel nekünk, ismeretleneknek a megszületett Megváltóról. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2025. január-februári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.