A magyar biciklis Forrest Gump útja a tököli börtön szülőszobájától az Eiffel-toronyig

Női börtönben jött világra, a szüleit nem ismeri

„Ha találkoznék az anyukámmal, az első kérdésem az lenne hozzá, hogy miért volt börtönben, amikor születtem – gondolkozik el Sztojka Norbert, amikor a gyökereiről érdeklődöm. – Talán nem csinált nagy bajt, mert rég kiengedték. Apukámról semmit se tudok, olyat is hallottam, hogy félig arab származású lehetek. Anyukám írt egy levelet, amikor még kicsi voltam. Azt írta, ha kiszabadul, szeretne magához venni a testvéreim mellé. Ez végül nem történt meg – szerencsére. Utoljára azt hallottam, Hatvanban él, de nem biztos, hogy szeretném látni, mások szerint valószínűleg csalódás érne. Egy fiútestvéremet nagyon rég láttam a bíróságon, egy lánytestvéremet pedig meglátogattuk egyszer Nagykátán, amikor úgy tízéves lehettem.

Készült rólunk egy közös fotó, amin egy biliárdasztalnál állunk, és ő tanít lökni a golyókat. Ez ma is megvan anyukám levelével együtt.

De nem hiányoznak, jól megvagyok nélkülük. Az sem lenne jó, ha pénzért keresnének, és az sem, ha én mennék el hozzájuk, de esetleg letagadnának.”     

Norbert egy gödi csecsemőotthonban nevelkedett 12 éves koráig, utána egy ceglédi intézménybe került, ahonnan már felnőttként az IRMÁK Nonprofit Kft. soltvadkerti otthonába költözött. Amikor az több mint két éve megszűnt, ugyanennek a cégnek egy esztergomi családi háza lett az új otthona. Itt egyedül él egy szobában, de összesen tizenketten laknak a házban. Az IRMÁK huszonnégy házában – Esztergom mellett Albertirsán, Kesztölcön, Szentendrén és Csobánkán – biztosít hasonló támogatott lakhatást olyan felnőtteknek, akik értelmi akadályozottságuk miatt a teljesen egyedülálló életvitelre nem képesek, de odafigyelés mellett önállóan élnek, takarítanak, mosnak, főznek magukra, és dolgozni is eljárnak. Norbert a kertrendező csapat tagjaként kertészkedik a háznál és a városban.

Kép

Kép: IRMÁK Kft.

21 óra alatt 360 kilométer a rekordja

Emellett mindig szenvedélyesen sportolt. Eleinte futott, aztán úszott: a Balatont eddig ötször úszta át. Olyan is volt, hogy biciklivel tekert le a tóhoz az aktuális lakóhelyéről, azután teljesítette a vízben az 5,2 kilométeres távot. Gyors- és pillangóúszásban országos medencés versenyeket is nyert – utóbbiról, amit a közvélemény a legnehezebb úszásnemnek tart, ő így vélekedik: „Azt mondják, nehéz, de ha ráhangolódik az ember és begyakorolja, szerintem könnyű. Nekem legalábbis a kedvencem lett.” Olyannyira, hogy úszóként Cegléd városától, ahol akkoriban élt, különdíjat is kapott, amelyhez járt egy korlátlan úszóbérlet.

Onnantól majdnem az egész napját az uszodában töltötte. Már reggel nyitáskor, azaz fél hatkor ott kezdett, hét után elment iskolába, de délután visszatért a medencébe.

Idővel aztán a biciklizés minden mozgásformát felülírt az életében: munkába, boltba, barátokhoz is bringával jár.

„Volt, hogy Soltvadkertről tekertem el a régi barátaimhoz Ceglédre, akkor 180 kilométert teljesítettem odavissza egy nap alatt. Miután sokáig kölcsönbiciklivel jártam és mentem le például a Balatonhoz is, egyszer a soltvadkerti főnökömtől kaptam ajándékba egy versenybringát” – meséli. Onnantól a határ a csillagos ég volt számára, szó szerint is. A rekordja ugyanis az lett, amikor Soltvadkertről Cegléden át elkerekezett a Kékestetőre meg vissza – kevesebb mint 24 óra alatt. Éjfél után hat perccel indult, és este negyed tízkor ért haza, vagyis aznap kétszer is a kerékpárjáról csodálhatta meg a csillagokat. Az utat ráadásul teljesen egyedül csinálta végig, mert nem szereti, ha egy nála lassabb társra kell várnia. 

„Emlékszem, visszafelé jövet beszélgettem egy kamionsofőrrel, aki ajánlotta, hogy álljak meg pihenni Cegléden, de mondtam, hogy még bírom, és végigcsináltam. Általában otthon megtervezem az utat, aztán GPS nélkül, a táblákat figyelve tájékozódom, de valahol már ismerős is vagyok. Esetleg mobilon követem, hány kilométerre van a következő város, aztán eldöntöm, ott megállok-e enni vagy kávézni, vagy még megyek. Ennivalót nem szoktam vinni, csak italt, de mindig van nálam elég pénz. Volt olyan céges kirándulás is, ahová én biciklivel indultam, a többiek meg busszal, és hamarabb odaértem, mint a busz.

A Kékestetőt korábban két nap alatt teljesítettem, de bizonyítani akartam, hogy egy nap alatt is sikerül az odavissza 360 kilométer. 

Útközben maga a sportolás motivál, és a táj, amit látok. A kilátás például egy magasabb hegyről, amilyen a Kékestető is 1014 méterrel a tengerszint felett. Visszafelé pedig az is élvezetes, hogy gyorsabban gurulhat az ember. Volt, hogy lefele még rá is tekertem…”

Ezzel azonban óvatosabb Norbi, amióta tavaly pont így – egy kanyarban egy kavicson megcsúszva – esett egy jókorát, és eltört a kulcscsontja. Az a fontos, hogy a bringának nem lett baja, teszi hozzá. Ő hallotta, hogy valami eltört, csak nem gondolta, hogy azt a hangot a kulcscsontja adta, úgyhogy előbb hazahajtott, de aztán meg kellett operálni. Azóta szépen helyrejött, már a sportorvos is gyógyultnak nyilvánította, ami azért fontos, mert idén végre valóra válhat az évek óta dédelgetett álma: eljuthat Párizsba. A IRMÁK Kft. ugyanis nemcsak szállást és munkát ad pártfogoltjainak, hanem az álmaikat is fontosnak tartja támogatni. Aki a képzőművészetben emelkedik ki, annak kiállítást szerveznek, de arany- és ezüstérmes speciális olimpikon sportolók is élnek a házaikban. Akiben van akaraterő, azt felkarolják. Így kötötték most össze Norbit Maradi Istvánnal, aki – a civil életben az informatika és a távközlés területén vezetőként dolgozva – ugyancsak szenvedélyes bringásként elkíséri őt Párizsba.

Kép

Kép: IRMÁK Kft.

Útitársa úgy véli, ők ketten rokonlelkek 

„Én alapból a hegyekben hegyi biciklivel megyek, Norbi pedig az országúton országútival. De most beszereztem neki is egy terepkerékpárt, hogy azonos tempóban tudjunk haladni – újságolja István, aki már együtt is gyakorol leendő útitársával a májusi nagy utazásra készülve. – Norbi különleges ember, aki egy ilyen hosszú útra nem indulhat el egyedül, hát én leszek a segítsége. Nem jó egyedül defektet kapni, eltévedni, külföldiül makogni, hogy merre van Párizs, bár a bicikliseké alapból magányos világ. Én már sokat ültem Norbival kávé mellett, ebéd mellett, bicikli mellett beszélgetve, hogy felmérjem, vajon jól tudunk-e együttműködni. Valóban el tud tekerni Párizsig? Kibírunk huszonkét napot együtt? De nagyon jól összebarátkoztunk, értelmes srác, hasonló vágyakkal, mint bármelyikünk.

A vállalása nem hétköznapi, de megvan benne a fizikai képesség. És fejben is bírni fogja, ő nem fogja egyszer csak azt mondani, hogy István, nekem holnap nincs kedvem felülni a bringára.

Ha van hátra 15 nap, ő képes lesz még 15 napig pont ugyanazt csinálni, amit addig. Nincs is jobb, mint amikor az ember reggel felkel, hogy mit kell ma csinálni? Biciklizni! Ahogy tegnap, és ahogy majd holnap is…”

István szerint nekik Norbival nagyon hasonló a természetük, ő például az ezer kilométer feletti távokat szereti a legjobban. Vallja, hogy azoktól egyfajta flow-ba kerül az ember, és itt mindjárt ketten együtt fognak flow-ba kerülni. Napi 100 kilométert mindenképp megtesznek, ha esik, ha fúj. „Norbi lábában évi 10-15 ezer kilométer simán benne van. Ő télen is biciklivel jár mindenhova, amikor a hétköznapi ember bent nyomogatja a telefonját, mondván: biciklire ilyen időben?! Nem tudom, megéri-e majd mondjuk a 90 évet csak amiatt, mert a teste edzettebb, de a lelkének biztosan nagyon jót tesz, hogy a szabadidejét nem mondjuk a borosüveg mellett tölti, hanem a friss levegőn. S persze bringássá nem akkor válik valaki, amikor vesz egy átlagbiciklit egy kosárral az elején, és eljár vele a boltba, hanem amikor olyan kerékpárja lesz, mint Norbinak, amire mondhatjuk, hogy versenybringa. Fénykorában legalábbis biztosan versenyeztek vele. Nekem az se mindegy, mennyire kiegyensúlyozott az útitársam, akivel hosszabb időt töltök együtt, fel lehet-e húzni. Norbit én még nem tudtam kihozni a sodrából.”

„Te láttad, milyen szép házak mellett fogunk elmenni?!”

A terv pedig már készen áll. A májusi esztergomi indulásnál is lesz egy kisebb rajtünnepség, és természetesen a párizsi érkezéskor is várja majd meglepetés a „magyar biciklis Forrest Gumpot” és tapasztalt társát – ezt az IRMÁK ügyfélkapcsolati referensétől, a Norbi ügyét a cégnél segítő Juhász Erikától tudjuk.

A tekeréshez útközben is bárhol lehet csatlakozni – hogy mikor merre jár a páros, azt az útjukról vezetett blogot követve lehet majd figyelni a megosztott fotók, videók, beszámolók alapján.

Az biztos, hogy Esztergomtól Pozsonyig főleg a szlovák oldalon haladnak majd, de a második éjszakát már Ausztriában tervezik tölteni. Aztán tovább követik a Duna vonalát, egészen annak a fekete-erdei forrásáig. Utána hegyi tekerés és hamarosan Franciaország következik, Párizsban pedig, ahogy István viccelődik, „valahogy csak eltalálnak majd az Eiffel-torony lábáig”. Azt is ő meséli, hogy miután Norbi megkapta tőle az útvonaltervet, a Google-térképen egészen az utcanézetig lement szemügyre venni a részleteket, majd izgatottan visszakérdezett: „te láttad, milyen szép házak mellett fogunk elmenni?!”

„Igen, de a Duna forrása is érdekel – veszi át most is a szót a túra megálmodója, akivel egyszerre szórakoztató és megnyugtató beszélgetni a jó kedélyű és kisugárzású személyisége miatt. – Van ott egy szökőkútszerűség, ahol majd csinálunk közös fényképet, ugye, István? Meg nagyon ajánlották, hogy a bajor részen kóstoljuk meg azt a finom bajor kolbászt!” István bólogat, majd hozzáteszi, hogy mindent nagyon alaposan megterveztek: „Azt is, hogyan fogjuk odatámasztani a biciklit az Eiffel-toronyhoz. Minden mozdulatunk milliméterre ki van számolva.” És te hogyan képzeled el a nagy pillanatot, kérdezem Norbitól, azon tűnődve, hogy az ő küzdelmekkel teli útja valójában nem is Esztergomból, hanem Tökölről indulva vezet Párizsig. „Fáradtan, de boldogan” – mosolyodik el.