A túlélést jelentő kapcsolatok szabadsága – Az Egy jó ember című filmről pszichológusszemmel

A történet 

Az Egy jó ember című film a veszteségről, traumákról, valamint az önmagunknak és a másiknak való megbocsátásról szól. Zach Braff filmjében a két főszereplő (Florence Pugh és Morgan Freeman) valósághű alakítása rendkívül érzékletesen ábrázolja a lélek fájdalmait, a kapcsolatok széthullását, illetve azok gyógyulásának nehézségeit és lehetőségeit. Allison (Florence Pugh) ragyogó fiatal nő, akinek mindene megvan: szerelem, barátok, karrier. Éppen az eljegyzésüket ünneplik a jóképű Nathannel (Chinaza Uche), akivel láthatóan odavannak egymásért. Allison másnap menyasszonyi ruhapróbára indul leendő sógornőjével és annak férjével, ám az utazás súlyos tragédiába torkollik. 

Egy munkagép beléjük tolat, a balesetet pedig egyedül a volánnál ülő Allison éli túl, aki azért nem látta meg időben a veszélyt, mert épp a telefonjával babrált.

Egy évvel később a ragyogó fiatal nőre rá sem lehet ismerni. Teljesen szétesve, egy sötét, rendetlen lakásban él az édesanyjával. Bár a vizsgálat szerint nem hibázott, és ő maga is tagadja a bűnösségét, az önvád és a fájdalom ott munkál benne, ezért a vőlegényével is megszakította a kapcsolatot. A balesetben szerzett sérüléseire OxyContint kezd szedni, amely egy rendkívül erős és függőséget okozó ópiumtartalmú fájdalomcsillapító. Sok más sorstársához hasonlóan Allison is függővé válik, szüksége van a gyógyszerre, már nem a fizikai fájdalmainak, hanem a lelki gyötrelmeinek a csillapítására. Hosszú szenvedést követően végül elmegy egy önsegítő csoportba, ahol nagy meglepetés éri, ugyanis Daniellel (Morgan Freeman), egykori vőlegénye apjával találkozik, aki korábban súlyos alkoholproblémával küzdött. 

Igaz, Daniel már több mint tíz éve nem iszik, de lánya elvesztését követően újra szükségét érzi annak, hogy támogatást kapjon a közösségtől. Ráadásul nemcsak a lánya és a veje fölött érzett gyászon kell úrrá lennie, hanem árvává lett unokáját, Ryant (Celeste O’Connor) is fel kell nevelnie, aki egyszerre küzd a serdülőkor kihívásaival és a szülei elvesztésével. Allison először menekülne, de Daniel meggyőzi, hogy maradjon a csoportban. Ez a találkozás jelentős fordulatot hoz nemcsak az ő életükben, hanem Ryan és Nathan sorsában is. 

Allison és Daniel kapcsolata sok sebet szakít fel, mégis megteremti a lehetőséget arra, hogy ezek a sebek elkezdjenek tisztulni és gyógyulni. 

A valóságtól való elszakadás ára 

Amikor eltakarjuk a szemünk elől mindazt, ami van, azzal kizárunk egy sor szempontot, és korlátozzuk a szabadságunkat. A találkozás a valósággal szükséges ahhoz, hogy tudjuk, mit szeretnénk tenni. Enélkül a döntéseink csak abban a korlátozott világban érvényesek, amely a leválasztott érzések és tartalmak után megmarad. Úgy hisszük, hogy a szenvedés leválasztásával elérhetjük a boldogságot. Ehelyett a valóság keresése egy sokkal fenntarthatóbb és nagyobb szabadságot adó útra helyez bennünket, még akkor is, ha cserébe találkoznunk kell mindazzal, ami fáj. 

Allison próbálja elhitetni magával, hogy a baleset nem az ő hibája. Nem volt részeg, és a vizsgálat is alátámasztotta, hogy vétlen volt – ismételgeti magának és másoknak. Az önnyugtatási kísérletektől azonban nem csillapodik a fájdalma. Muszáj kezdenie vele valamit. Éppen ezért leválasztja magáról az önvád érzését, és szorongását különböző szerekkel tompítja. Az eltávolodás az érzésektől és a belső valóságtól azonban azzal kecsegteti a szenvedőt, hogy segít nem érezni a gyötrelmet, ám ennek súlyos ára van: az érzések helyét az üresség, a kábaság, a bénultság és az érdektelenség veszi át. Ebben az elidegenedett állapotban lehetetlenné válik a kapcsolódás önmagához és másokhoz. 

Ráadásul ennek az állapotnak a fenntartása minden energiát felemészt, és azt is megakadályozza, hogy rendezni lehessen a kiváltó okokat. 

Ilyenkor az egyén annyira elveszítheti a kapcsolatot saját belső világával is, hogy szinte idegennek éli meg magát. Ezt nagyon nehéz elviselnie, muszáj valamit tennie, ami eltereli a figyelmét. Szinte bármilyen intenzív tevékenység megadhatja azt az illúziót, hogy mindez kibírható. Lehet az munka, sport, evés, vásárlás, alkohol, gyógyszer, vagy akár keményebb drog is. Ekkor azonban az egyénnek már nemcsak az üresség érzésével kell megküzdeni, hanem a kialakuló függőség következményeivel is. 

Kép

Képkocka a filmből

Amor fati 

Daniel, akinek nem jutott könnyű élet, ezt a latin mondatot tetováltatta a karjára: Amor fati, vagyis Szeresd a sorsodat. De hogyan lehet egy ilyen sorsot szeretni? Alkoholista apa, háború, be nem teljesült álmok, függőség, félresiklott apaság, elvesztett gyermek – ez csak néhány megpróbáltatás azok közül, amelyek Daniel életét szabdalták. Mindeközben a pincéjében egy modellvasútat épít, amelyet a szülővárosában lévő állomás ihletett, és saját magát ábrázolja benne, mégpedig olyan helyzetekben, amelyek valójában soha nem történtek meg. Az egyik ilyen jelenetben éppen hazaérkezik Vietnámból, és az apja kimegy elé az állomásra. Allison kérdésére elmondja, hogy ez valójában nem így történt, hiszen amikor hazatért a háborúból, az apja részegen feküdt otthon. 

Lehet egyszerre szeretni a sorsunkat, és megépíteni, mintha más lett volna? 

Sorsunk szeretete, a pozitív és hálás életszemlélet csak akkor szolgálja az egyensúly megtalálását, ha képesek vagyunk veszteségeinket is bevallani. A vágyott múlt elképzelése is csak akkor segít, ha közben ki tudjuk mondani azt is, hogy bár szükségünk lett volna arra, hogy bizonyos vágyaink teljesüljenek, mindez mégsem történt meg. A modellvasút birodalma abból a szempontból gyógyító hely, hogy általa Daniel a mélyére tud ásni annak, hogy nehézségei milyen alapvető szükségletek hiányából táplálkoznak. 

Ebben a korrektív, vagyis helyreigazító élményben Daniel úgy szembesül a fájdalmával, hogy közben megérti önmagát és élete mozgatórugóit. A pincében töltött magányos órák szükségesek számára ahhoz, hogy gyógyulni tudjon, de a valódi és igazi gyógyulást az önsegítő csoportban megélt kapcsolatai hozzák el neki.

A kapcsolat gyógyít

Kézenfekvő a kérdés, hogy a mindennapokban mi segít abban, hogy a valósággal találkozni tudjunk, illetve, hogy mást a valósághoz vezethessünk? Sok terápiás irányzat és szakember vallja magáénak azt az elvet, hogy mindenekelőtt a kapcsolat az, ami gyógyít. Rendelkezésre állhat sokféle módszer vagy eszköz, de a meghatározó alapot a két személy között létrejövő kapcsolat adja. 

Csecsemőkorunk óta megtanultuk, hogy a kapcsolat a túlélést jelenti, valamint kellő mennyiségű – legtöbbször tudat alatti – tudást halmozunk fel arról, hogy mit kell tennünk annak érdekében, hogy a túlélést jelentő kapcsolataink létrejöjjenek és megmaradjanak. 

Ha például azt tanultam, hogy ne mutassak túl sok igényt, nehézséget vagy kiszolgáltatottságot, akkor minden olyan pillanatban távolságot kell tartanom a valóságtól, amikor a fentieket tapasztalom, annak érdekében, hogy például az anyám vagy az apám ne forduljon el tőlem. Valahová mélyre elásom a valóságnak azokat a szegmenseit, amelyekkel nem tudok az adott pillanatban megküzdeni. Így tesz Allison is, amikor a képességein és erőforrásain túlmutató fájdalommal találkozik. A gyógyszerek segítségével a mélyben tartja a fájdalmát. Daniel és Ryan is találnak ilyen „módszereket” – az alkohol és a deviáns, néhol romboló viselkedés –, amelyekkel elfedhetik a leküzdhetetlennek tűnő érzéseket. S bár nehezítik így az életüket, mégis úgy érzik, ez még mindig könnyebb, mint szembesülni a fájdalommal. 

Kép

Képkocka a filmből

A forrás és a feloldás is a kapcsolatokban keresendő. Amikor Allison találkozik Daniellel, mindketten elfutnának. Nincsen eszközeik a kapcsolódáshoz, végül a maradás mellett döntenek. Ezzel megkezdődik a tapasztalatszerzések sora. Korábbi hiedelmeikkel ellentétben megélik, hogy egymás előtt felvállalhatják elesettségüket, érzéseiket, vágyaikat, hiszen egy valódi kapcsolat elbírja ezeket a terheket. Érzékelik, hogy mindez építi és szabadságra vezeti őket. Hasonlóan Ryan és Allison találkozásához, amely során láthatóvá válnak azok a sebek, amelyeknek addig rejtve kellett maradniuk. Daniel tiszteletre inti a gyásztól elkeseredett unokáját Allisonnal szemben, de bátorítja, hogy mondja ki a vádjait. 

Allison Ryan fájdalommal és dühvel teli tekintetében láthatja meg a valóságot. 

Ez a rendkívül fájdalmas kapcsolat Allison és Ryan között később mindkettőjük életében lehetővé teszi a változást. Allison küzd a bűntudatával, míg Ryan képessé válik szembenézni a veszteséggel. A kapcsolat nem azért gyógyít, mert könnyű, hanem mert tükröt tart mindkét félnek, és visszavezeti őket a valóságba, amely az egyetlen hely, ahol igazi változás következhet be. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden találkozásban egyből mindent ki kell mondani vagy meg kell mutatni. Érdemes azonban keresni annak a módját, hogy a bennünk munkáló érzések megélhetők és kimondhatók legyenek. 

Veszteségeink árnyékában 

A film számtalan veszteséget – szeretett személyek, testi és lelki egészség, kapcsolatok – tár elénk. Gyakran felmerülő kérdés, hogy mivel tudunk hathatósan segíteni annak, aki a környezetünkben ekkora fájdalmat él át? A kérdést a fentiekkel összhangban talán úgy is fordíthatnánk: „Mit tehetünk azért, hogy a gyászoló találkozni tudjon a valósággal?” Visszatérő stratégia, hogy inkább nem hozzuk szóba a veszteséget, hiszen nem akarunk érzéketlenek lenni. Sokszor a figyelem elterelésére biztatjuk az érintett személyt. Menjen moziba, szórakozóhelyre, társaságba, kirándulni. 

Mégis érdemesebb valódi érdeklődéssel feltenni az olyannyira elcsépelt: „Hogy vagy?” kérdést, illetve megvárni és meghallani a választ. 

Ekkor ugyanis az érintett nemcsak számunkra fogalmazza meg a gondolatait és az érzéseit, hanem önmagának is. 

Gondoljunk bele, hogy a „Hogy vagy?” kérdés megválaszolása – amikor őszintén szeretnénk rá felelni – egyáltalán nem egyszerű. A válasz elsőre ez szokott lenni: „Nem is tudom…” A gyászolók mégis gyakran számolnak be arról, hogy valóban örülnek egy olyan személynek, aki képes őszinte érdeklődéssel feltenni ezt a kérdést, és a rá kapott választ is elbírja. 

Könnyebb ugyanis a kapcsolatban közössé váló terhet cipelni, mint a magányban küzdeni vele. A veszteségek kísérése esetén is a kevesebb néha több. Ezt a kevesebbet kívülállóként nem olyan könnyű megadni, hiszen a hallgatót is megmozgatja az, amit be kell fogadnia. Lehet, hogy az ő lelkéből is felszínre kerülnek olyan érzések, amelyekkel nem szívesen szembesül. Mégis fontos tudni, hogy mindazzal találkozni, ami már bennünk van: szabadság. 

A film rámutat az élet múlékonyságára és a felelősségünkre. Hajlamosak vagyunk hosszú évekre előre tervezni, és magától értetődőnek venni a szeretteink életét és a saját életünket. Vajon lehet-e eléggé hangsúlyozni, hogy az élet ajándék? Minden búcsú magában hordozza annak a lehetőségét is, hogy az volt az utolsó találkozás. Ebből a szemszögből érdemes megvizsgálni a döntéseinket és azt, hogy mivel töltjük az időnket, valamint, hogy hogyan osztjuk be az erőforrásainkat. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>