Neked elmesélem – „Meggyógyította a lelkemet"

„Nagyon sok mindent helyrehozott az életemben. Meggyógyította a lelkemet.”

József: Amikor először megláttam Magdit, szép, nagy kontyba volt feltéve a hosszú, mézszőke haja. Magdi 30 elmúlt már ekkor, én öt évvel vagyok fiatalabb nála. 29 évesen tanulmányi felügyelő voltam. 1977-ben volt egy vizsgálat: a pincétől a padlásig megvizsgáltuk az adott iskolát a tanárokkal együtt – ekkor ismertem meg őt. Kritikus voltam, de szolid és udvarias. Nem találtunk semmi kivetnivalót a tanári munkájában. Amikor véget ért a vizsgálat, eljöttünk, és nem történt semmi. Egészen addig, amíg egyszer csak újra össze nem futottunk egy társaságban…

Magdi: Egy közös barát volt, aki által véletlenül összeértek a szálak. Én Pécsre jártam főiskolára Klárival együtt, akivel azóta is tart a barátságunk. Ő is lekerült Tatára – úgyhogy szinte végig követtük egymást életünk útján. Sokáig éltünk mindannyian szolgálati lakásokban, a Vaszary iskolában tanítottunk. Egyik este Klári és a férje áthívtak. Majd egy kis idő múlva megérkezett egy ismerős idegen, Józsi, akit igen csak meglepett a jelenlétem… „Maga meg mit keres itt?” – kérdezte. Ezt sose felejtem el.

József: Ezen az estén nem Magdit, hanem Klári húgát kísértem haza. De a következő alkalommal, amikor ismét az utamba „akadt”, már ő volt az, akit mindenáron haza akartam kísérni. Innentől kezdve pedig elkezdtem udvarolni. Presszókba jártunk, moziba, kiállításokra, táncolni. ’77-ben láttam meg először, ’79-ben pedig már az esküvőnk volt. Nem tudtam ellenállni! De nem volt egyszerű dolgom… Amikor megkértem a kezét, ezt a reakciót kaptam: „Most még nem adok választ! Várj, kérlek, egy hónapot!”

Magdi: Féltem. Nem voltak jó tapasztalataim. Szerettem volna hozzá menni, de muszáj volt átgondolnom, leküzdenem a félelmem. Józsi kivárta az egy hónapot.

József: Tanulmányi felügyelőként a megye összes óvodáját, általános iskoláját ismertem. Rengeteg nő közül választhattam volna. De őbenne volt meg az a valami, ami más volt, mint a többiekben… Éreztem, hogy vele van dolgom az életben. Hagyta, hogy udvaroljak, hogy megküzdjek érte. A legtöbb hölgy egyszerűbb eset volt. Magdinál éreztem, hogy nehezen megszerezhető. Férfi lehettem mellette, akinek tennie kellett azért, hogy megszerezze azt, akit szeret.

Magdi: Nekem pedig a szerelmem felülkerekedett a félelmemen. Nagyon jó embernek látom-tartom őt mind a mai napig. Tudom, hogy nagyon rosszul tettem volna, ha másképp döntök, ha nem őt választom. Nagyon sok mindent helyrehozott az életemben. Meggyógyította a lelkemet. Mellette éreztem, hogy nyugodtan a kezébe helyezhetem az életem. Ma már 39 éve vagyunk házastársak.

József: Hát igen, ennyit kibírtam! (nevet) Házasság után nekiálltunk építkezni. Magdi kinézett egy csinos kis házat, közel a tatai Cseke-tóhoz. Biciklizés közben fedezte fel. Mi nagyon szerettünk volna kertet, és ez egy tüneményes kis ház volt, bár rengeteg mindent fel kellett újítanunk fel rajta. De én ügyes vagyok az ilyesmiben, szinte bármit meg tudok csinálni a két kezemmel. Az én szüleim hamar meghaltak, de Magdi szülei sokat segítettek nekünk. Főleg az édesapja.

Magdi: Nagyon fontos számomra a tanulás, szinte szomjazom a tudást. Orosz–ének-zene szakos tanár vagyok. Józsival nagyon sokat daloltunk, amikor udvarolt… Azt hiszem, szereti a hangomat. A gyerekeknek viszont inkább zongoráztam. Amikor a gyerekeimmel várandós voltam, közben is tanultam. Kerestem a lehetőséget, és ha adódott, éltem is vele. Tatán kis idővel a gyerekeim születése után indult egy 100 órás német nyelvtanfolyam. Azonnal beiratkoztam. Ezt követően felvételiztem Bajára, nemzetiségi németre – felvettek. Tologattam a babakocsit, és közben magoltam a szavakat. Általában este 8-tól, hajnali 3-ig tanultam. Nagyon durva volt. Apám mindenben segített. Ha kellett, teregetett, kertészkedett, ha kellett a gyerekekre vigyázott.

József: Amíg te tanultál, én is dajkáltam a gyerekeket.

Magdi 1976-ban egy továbbképzésen vett részt Leningrádban, orosz irodalomból. Fagyos napok jártak ekkor felénk is, nemcsak Oroszországban – derül ki egy levélből, amelyet József 1976. november 20-án írt.

„Drága Magdikám!

Megkaptam kedves soraidat, látszik, hogy gondoltál, gondolsz, s remélem, gondolni is fogsz rám.

Már közel három hete, hogy nem láttalak, nem fogtam a kezed, nem simogattam a szép szőke hajad, s csak álmomban csókolhattalak meg. (Vagy „rosszat” álmodtam?)

Már nagyon várlak, várom, hogy ismét halljam a hangodat, a kacagásod. Mi van veled? Még írhatsz, talán előbb ideér a levél, mint Te.

Remélem, jól érzed magad a távoli, már hűvös Leningrádban – bár itt sem panaszkodhatunk. Már ott sincsenek fehér éjszakák, és itt is sötétek, rossz őket Nélküled eltöltenem. Hiányzol.”

Magdi: Nagyon fontosnak tartom a fejlődést, önmagunk képzését. Ma is kórusba járok, minden héten legalább egyszer, 2000 métert úszok, az 30 hossz oda-vissza. Ha nem úszom, biciklizem. Mindkét gyermekemet császárral szültem egyébként, farfekvésesek voltak.

József: Magdi kedden feküdt be a kórházba. Csütörtökön, a munkahelyemen csörög a telefon: „Fiad született!” Magdi nem árulta el, hogy mikor szül, ma sem értem, miért. De csodás meglepetés volt. A második fiúnk érkezésénél lányt vártam. Mindig akartam egy kislányt. De így, hogy két fiúnk van kis korkülönbséggel, úgy érzem, egyszerűbb volt a nevelésük.

A fiaink most külföldön élnek, mindkettő boldog házasságban, és mindkettejük felesége gyógyszerész. Az egyiküknél most született meg az első unokánk. Sokszor hiányoznak, de mi megszoktuk, hogy messze vannak. Már gimnazistaként elköltöztek itthonról, onnantól kezdve maguk járták az útjukat. A mi dolgunk az volt, hogy támogassuk és szeressük őket, akár közel, akár távol vannak. Jó látni rajtuk, hogy jó úton járnak, hogy szeretnek és szeretik őket. Mindennap igyekszünk skype-olni velük.

„Itthon minden változatlan, járom a megyét, az iskolákat, gyártom a jegyzőkönyveket, szóval mennek a munkás hétköznapok.

Most is itt ülök az írógépnél, pedig már éjfél felé jár az idő, rád gondolok.

Szüleid is jól vannak, ők is üdvözölnek, nekik is hiányzol, nem csak nekem.

Lassan tényleg éjfélt üt az óra, így befejezem soraimat, remélem, jólesett néhány itthoni hír.

A hátralévő időt még hasznosan használd, gyakorolj sokat, és siess haza, mert nagyon de nagyon, de .... várlak.

Sok szeretettel csókollak, de itthon majd rendesen: Jóska

1976. november 20.”