„Ne húzd a hajam, mert fáj!” – Hogyan viselkedjenek a gyerekek konfliktushelyzetekben? 

A lemenő nap sugarai már nem tudnak beférkőzni a nyolcadik kerület szürke házfalai közé, hogy megvilágítsák a belvárosi edzőterem lejáratát, de ahhoz még elegendő fényt adnak, hogy láthatók legyenek az ajtóra kiragasztott plakátok. „Önvédelem oktatás” olvasom a feliratot, és miközben várakozom, a képeket nézegetem, amelyeken idősek és fiatalok, férfiak és nők láthatók edzés közben. 
Kovács Ildikó feketébe öltözve, mezítláb fogad, és kedvesen invitál a terembe. Lerúgom a nehéz bakancsokat, majd törökülésben a tatamira telepszünk. Korán van, a gyerekek még úton vannak az óvodákból az edzésre. 
Ildikó már tíz éve oktat önvédelmet kifejezetten azokra a szituációkra kifejlesztve, amelyek a hétköznapi életünkben előfordulhatnak.

Ki ne gondolkodott volna már el azon, amikor sötétedés után gyanús alakok léptei kopogtak mögötte az utcán, hogy mit kell tenni, ha helyzet van? 

Néha már a megfelelő testtartás is elég 

A gyermekönvédelem gondolata abból fakadt, hogy az Ildikóhoz járó édesanyák egy idő után kérdezgetni kezdték, hogyan tudnák továbbadni az edzőteremben megszerzett tudást a gyerekeiknek. Egyre több kérdés gyűlt össze, végül az oktató úgy döntött, hogy elindítja a kifejezetten gyerekeknek szóló képzését is. Az edzésre 2-5, 6-8, valamint 9-11 évesek járnak csoportokban, a 12 év felettiek pedig már a felnőttekkel együtt tanulhatnak önvédelmet.  
„Más problémákkal néznek szembe a különböző korú gyerekek, és eltérően is reagálnak a konfliktushelyzetekben. A szituációk mélysége is más, mert ha már egyedül közlekedő iskolásról beszélünk, náluk nagyobb az esély arra, hogy erősebb, idősebb, akár felnőtt emberek támadják meg őket. Azért edzenek a felnőtt csoportban, hogy felkészítsük őket erre. Az óvodások esetében általában saját korosztályon belül alakulnak ki konfliktushelyzetek. Persze ott is vannak magasság- és súlykülönbségek, de nekik sokszor már az is elég, ha felvesznek egy olyan testhelyzetet, amivel azt üzenik, hogy nekem ez nem oké, velem ezt nem lehet megtenni. Nem kell bonyolult technikákat alkalmazni, hogy leszerelje az ovistársát. Ha határozott, magabiztos a gyerek, és képben van azzal, hogy neki mi az, ami már nincs rendben, azt tudja jelezni. Ugyanez a helyzet kisiskolás korban is” – hangsúlyozza a szakember. 
Az interjút a csengő hangja és hótaposó csizmácskák nyikorgása szakítja félbe. Az oktató mosolyogva elnézést kér, odasiet tanítványához és szüleihez, így a tatamin terpeszkedve van lehetőségem fellapozni a Kalandos hétköznapok – önvédelem gyerekeknek című mesekönyvet, amelyet Ildikó Kassai Eszterrel közösen írt. A kötet hétköznapi konfliktushelyzetekben mutat utat, olyan történeteken keresztül tanít gyereket és szülőt arra, hogyan kell viselkedni ezekben a szituációkban, amelyekkel szinte minden kicsi találkozott már. „Szeretettel ajánlom ezt a könyvet kislányomnak, Boginak, az önvédelmi edzésemre járó gyermekeknek és mindenkinek, aki hisz abban, hogy egy közösségbe tartozni, bár néha konfliktusokkal jár, egymástól tanulva, közösen fejlődve többé, jobbá, értékesebbé válhatunk” – olvasom az előszóban. 

„Az edzésen azt tanítom, hogy fontos megmutatni a határainkat úgy, hogy közben nem kezdeményezünk, nem bántjuk a másikat”

– ül vissza a szőnyegre Ildikó, miután megmutatta a kisfiúnak, hova teheti az overállját, majd folytatja. „Azt szoktam mondani a szülőknek, hogy olyan ez, mint a beszédtanítás. Mindig korrigálunk. Ha nagyon visszahúzódó a gyerek, akkor bátorítjuk, hogy vegye vissza a kisautót, ha ő játszott vele. Ha pedig olyan, hogy elveszi mástól a játékot, amikor nem kellene, akkor azt tanítom meg, hogy ezt ne tegye” – teszi hozzá az oktató. 
Nem tarthatom már fel sokáig, egyre többen battyognak le a lépcsőn, a terem egyik pillanatról a másikra gyerekkacajtól és apró, mezítelen talpak cuppogásától lesz hangos. 

Ovisok, akik meg tudják védeni magukat 

A szülők oldalt foglalnak helyet, a gyerekek pedig bemelegítéssel kezdik az edzést. A foglalkozás első, bemelegítő szakaszában a hagyományos testnevelés órákról ismert gyakorlatokat végeznek, utána viszont izgalmas kellékek is előkerülnek, például a harcművészek által is használt színes övek. 

A gyerekeknek köröket kell készíteniük az övekből, bele kell állniuk a közepébe, és olyan testtartást kell felvenniük, hogy a társaik ne tudják kibillenteni őket az egyensúlyukból. „Ez nagyon hasznos gyakorlat, hiszen az ő korosztályukban az egyik leggyakrabban előforduló konfliktus a lökdösés” – magyarázza Ildikó.

Amíg a gyerekek belevetik magukat a feladatokba, a szülőket arról kérdezem, miért hozták el csemetéjüket önvédelmi oktatásra. A legtöbben egyszerűen csak jó mozgásformának tartják az edzést, ahol ráadásul nő a gyerekek önbizalma és biztonságérzete is. De sajnos vannak olyanok is, akik nemcsak a kreatív és hasznos délutáni foglalkozást és a jó közösséget látják az önvédelmi oktatásban, hanem konkrét bántalmazás miatt akartak megoldást találni. Az egyik gyerek anyukája arról mesél, hogy a kicsi csoportjába nála sokkal idősebbek és erősebbek is járnak, akik közül az egyik kipécézte magának a gyermekét, és terrorizálja. A pedagógusoktól nem kaptak segítséget, így saját kézbe szerették volna venni a dolgot. Eleinte harcművészetekkel próbálkoztak, de a fiatal kora miatt sehol nem találtak lehetőséget, ide viszont el tudták hozni a fiút, és abban bíznak, hogy ezáltal olyan képességekre tesz majd szert, amelyek segítségével bármilyen közösségbe is kerül a gyerek, nem fogja sem szóbeli, sem fizikai bántalmazás érni.  

Kép

Kép: Páczai Tamás

Bár gyermekpszichológusok szerint a vegyes életkorú óvodás csoportoknak rengeteg előnye van, sajnos olykor bele lehet futni abba, hogy az erősebb gyerek kihasználja a fizikai fölényét a kisebbekkel szemben, akik így testi és lelki traumákat szenvedhetnek el.

Ezeket a gondokat az óvodapedagógusoknak kellene kezelniük, de vannak, akik egyszerűen csak elfordítják a fejüket, vagy nincsenek szakmailag felkészülve arra, hogy hatékonyan kezeljék a csoportjukban felmerülő problémákat.

Ildikó vallja, hogy az önvédelem egyik legfontosabb eszköze az elkerülés, tehát ha a gyerek tudja, hogy a másik agresszív viselkedésű, és látja, hogy ráadásul még rossz napja is van, a leghatékonyabb önvédelem az, ha figyel arra, hogy távol tartsa magát tőle. Persze ez nem mindig sikerül, ezekben a helyzetekben tudnak jó szolgálatot tenni a képzésen elsajátított technikák. 
Mindig a szülő az, aki elsőként találkozik a közösségben felmerülő problémákkal. Például a gyerek hazamegy, és elpanaszolja az édesanyjának, hogy bántották, odaszorították a falhoz, ilyenkor pedig fontos, hogy a szülő jó válaszokat adjon. De mit tanácsoljon? Lökje vissza? Az nem jó, mert akkor verekedős lesz. Szóljon az óvó néninek? Sokszor hiába teszi. Ildikó szerint a szülőknek úgy kell reagálniuk ezekben a helyzetekben, hogy a gyerek ne érezze azt, hogy ezzel a problémával egyedül van. „A gyerekönvédelmi órákon az óvodások mellett a szülők is megtanulhatják, hogy milyen gyakorlatokkal jelölhetik ki az énhatáraikat, vagy háríthatják el a nekik nem tetsző viselkedést. Ha a szülő látja, hogy mit csinálunk itt a foglalkozásokon, legközelebb emlékeztetheti az itt tanultakra a gyermekét, és tanácsolhatja neki például, hogy a következő konfliktushelyzetben úgy lökje el magától a másikat, mint ahogy edzésen a párnát” – fűzi hozzá az önvédelmi oktató. 

„Ez egy titkos tudás” 

Az óvodások után a kisiskolás csoport érkezik. A gyerekek többek között azt gyakorolják, hogyan kell elhajolni a párna elől, ami később, ha valaki az öklét vagy bármilyen tárgyat lendít feléjük, szintén hasznos lehet. Ildikó azt is megmutatja nekik, hogyan kell jól esni, kifordulni a másik szorításából, vagy abból a helyzetből, amikor valaki a falhoz nyom. Ilyen szituációkkal mindannyian találkoztunk már így vagy úgy az iskolában.  
A legidősebb kislány édesapja éppen azt figyeli, ahogy ártalmatlan, mégis határozott földharcban gyúrják egymást nevetve a lányai, az arcáról sugárzik a büszkeség, és ahogy elnézem a lányokat, engem is elönt a nyugalom, mert arra gondolok, hogy ők tudni fogják, mit tegyenek, ha szembetalálkoznak egy rossz szándékú emberrel. „Nem szokták az itt szerzett tudást arra használni, hogy az otthoni testvéri viszályokat rendezzék?” – teszem fel a kérdést. „Eleinte megfordult a fejemben, hogy vajon nem válnak-e ettől verekedőssé, de gyorsan rájöttem, hogy nincs miért aggódnom.

A lányaim nem azt tanulják meg, hogyan verekedjenek, hanem azt, ha valaki beléjük köt, hogyan hárítsák el a bajt. Ez egy titkos tudás, amit csak akkor vesznek elő, amikor kell” – magyarázza az apa. 

Ildikó figyeli a gyerekek viselkedését edzés közben. Az egyik például piszkálni kezdi a másik pólóját, és többszöri felszólításra sem hagy fel vele. „Azt mondta, nem akarja, hogy hozzányúlj a pólójához, halld meg, amit mond!” – szól oda határozottan az oktató, a fiú pedig bocsánatot kér, és továbbmegy.  
A szakértő szerint fontos, hogy ezeket a szituációkat mindenki a helyén tudja kezelni, mert konfliktusok mindig voltak és lesznek, de egyáltalán nem mindegy, hogyan éljük meg őket. „Ha ezt már kicsi korban úgy éli meg a gyerek, hogy van eszköze, tudja, mit kell tennie, akkor könnyebben fog egy ilyen helyzetet felnőttként is megoldani” – hangsúlyozza Ildikó.  
Az edzés végén a gyerekek hozzám egészen közel birkóznak, beljebb is kell húznom a jegyzetfüzetemet, hogy ne feküdjenek rá. Amikor már nagyon kimerültek, a hátukra fekszenek és nevetnek. Az egyik halkan megkérdezi „Leszünk barátok?” „Végülis, lehetünk” – feleli a másik, aztán felpattannak, és a terem végébe szaladnak. Egy fiú kíváncsi szemekkel közelít felém, és megkérdezi, hogy szeretnék-e eltanulni tőle néhány fogást. „Naná” – válaszolom nevetve, aztán hagyom, hogy megmutassa, hogyan tegyem ki a kezemet, ha valaki rám támad, és hárítanom kell.  

Nézem a tucatnyi gyereket, akikből magabiztos, magukat megvédeni képes fiatalok lehetnek, a közösséget, amelyben olyan elveket adnak át, amelyek jó eséllyel majd azt is meggátolják, hogy ezekből a gyerekekből bántalmazó legyen. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>