„Mindvégig híven harcoltam a jó ügyért. Hitemet megtartottam.” – Kiss Vladimir atya emlékére

Nem sokszor hallottam prédikálni – ez az áldozópapok szerepe volt. Ő diakónus maradt holtáig. Mégis úgy éreztem: az ő karja által magasba emelt Írás körül születik meg a közösség minden szentmisén.

Kiss Vladimir tisztelendő úr (1944. március 3. – 2025. május 11.) felejthetetlen jelensége volt mindazok életének, akikkel rövidebb-hosszabb ideig sorsszerűen találkozott. Ünnepélyességet és magabiztosságot teremtett maga körül a liturgiában, a sekrestyében és a hittanteremben. A plébánián, az utcán és baráti körben pedig a különfélék közt is közvetlenséget és bizalmat a magunknál nagyobb dolgok, így elsősorban az igaz érzésekben való összetartozás iránt.

Nehéz élete volt. Sorsában nyomasztó hátravetettségek és akadályok sorakoztak. Mégis mindig egyszerűnek, szerénynek és kedélyesnek láttuk. 

Kötelességtudó, érzékeny és önfeláldozó férfiként tekintett rá mindenki, bármilyen életállapotában vagy korában ismerkedtünk is meg vele. 

Előmenetele, karrierje nem volt. Szolgált. Tanított, betegeket látogatott, keresztelt, esketett, temetett és imádta az Oltáriszentséget. Alázattal és fegyelmezetten kiszolgálta nála fiatalabb elöljáróit az oltár, a plébániai iroda és a terített asztal dolgaiban is.

Gyermekkorát örökre megsebezte a Gonosz

Tudtuk sokan, amiről csak nagyon ritkán beszélt. Gyermekkorát örökre megsebezte a Gonosz: 1944 véres adventjén, Budapest ostroma idején, születése után kilenc hónappal munkából hazatérő édesapja életét kioltotta a Magyarországra rászabadult orosz zsarnokság gránátlövedéke. Szülei egyetlen gyermeke volt, édesanyja nem ment férjhez újra. Kiss Vladimir tizennégy esztendősen már családfenntartóvá lépett elő, betegeskedő édesanyja eltartására a csavargyártól a vasútig számos emberpróbáló közegben kereste kenyerét. 

Nyolc évtizednyi földi életéből negyed évszázad telt el kemény fizikai munkával. Közben húszévesen, túlkoros fizikai munkásként érettségizett le „esti tagozaton” önszorgalomból, kitűnő eredménnyel. Miután édesanyját is eltemette, érett férfikorában, jóval negyvenedik évén túl öltözött be az egyházi rendbe. 

A magyarok Nagyasszonya ősi búcsújáróhelyén, a török hódoltság utáni nagy újjáépítkezés évszázadában alapított Máriabesnyőn szentelték szerpappá. Hogy a gyermekkorától áhított lelkipásztorkodásra a pogány kommunista diktatúra bukásával egyidőben kapta meg a lehetőséget, sorsszerűnek és ezért jelképesnek is tekinthető. 

Sajátságos kortünet, hogy áldozópappá szentelésére sohasem került sor.

Nem tartozott a cölibátust elvető klerikusok közé, teljes egységében vállalta az egyház hagyományát. Panaszkodni, sorsa ellen zúgolódni sohasem hallottuk. Nyugalma mégsem a beletörődött emberé volt: lelkileg följebb állt élete akadályainál. Megjelenése, beszéde, öntudata és magatartása nemcsak azt fejezte ki a legtermészetesebben, ő hova tartozik: tartozni lehetett és kellett hozzá is. A megtestesült nyugodt erő volt a maga közegében.

Az ezredfordulón, kései elsőáldozóként találkoztunk vele testvéremmel a wekerletelepi plébánián. Plébánosunk jóvoltából az ő hittanos csoportjába kerültünk. Édesanyánkkal rögtön fölfigyeltünk keresztnevére: kiderült, hogy keresztapja azon lengyel tisztek egyike volt, akik a második világháborúban nem tették le a fegyvert a zsarnok előtt, hanem az akkor baráti Magyarországon, emigrációban várták a kedvező pillanatot hazájuk felszabadítására. 

Bolgár kötődésünkről, hősi halott nagyapánk emléke és magyarul nem beszélő, de a katolikus templomba el-eljáró nagymamánk személye iránt kitüntető figyelemmel és tapintattal érdeklődött. Később, történelmi irányú érdeklődésem hivatássá válását is észrevette, és figyelemmel kísérte. Szerette emlegetni Pázmány korának szavajárását a „vitézkedő” (földi) és „győzedelmes” (mennyei) anyaszentegyházról. 

Halála napjáig aktív volt

Szerette a liturgikus ruházat hagyományos darabjait. 

A templomba csak reverendában lépett be. Ha civilben láttuk, csakis sötét öltönyben. 

Egy-egy gitáros produkció után rendre megjegyezte diszkréten, de nyíltan: „A Tantum ergo azért még mindig latinul jön a számra…” Hitem alapjait tőle tanultam rendszerezni. Mély gyökerezettsége, hitelessége minta volt számomra a szentmisén. Több mint tíz éven át lehettem a közelében öreg ministránsként. Ő esketett. Nem gyóntathatott meg, de nehéz lelki kérdésekben többször fordultam hozzá. Nehézségeimre mindig személyes példákkal adott tanácsot, teret hagyva az egyéni meggyőződés kialakításának. 

Bölcs ember volt a szónak nem az akadémiai értelmében: gesztusaiban és a sorsában volt valamilyen példázatos kisugárzás, amely meghatározta kapcsolatait. Temetése után, hozzátartozói jóvoltából, meghatva vettem kezembe családjának ma már történelmi értékű dokumentumait, amelyeket pedáns rendben tárolt édesapja kevéske tárgyi hagyatékával együtt. A múlt iránti kegyelet, a szerves folytonosság lelkületében megélt élet ereje volt érezhető a gondosságban, amellyel megőrizte őket.

Fiatalon megőszült, de öregedését rendíthetetlen rutinja és jó fizikuma sokáig leplezte. Szeretett kirándulni, különösen vasúton. Saját lakása volt, függetlenségét nem adta föl. Pestszentimréről járt be fagyban és nyárban egy-másfélórányi úttal állomáshelyére. Udvarát példás rendben tartotta, hajnalban kelt, s úgy hallottam, gyakran előfordult, hogy szomszédai portája előtt is kigazolta az utcát – indulás előtt, félsötétben, térdepelve, hogy ne lássák, amíg dolgozik. Rendre tizenkét-tizennégyórás plébániai szolgálata után, mindennap sötétben, gyalog járt haza. Szinte halála napjáig aktív volt.

Konfliktusaiban is mélyen emberi volt

Emlékszem egy jellegzetes nehéz helyzetre, amelyből rá jellemzően segített ki. Egy jeles ünnep előtt az egyházközség vezetőiben fölmerült, hogy értelmiségi szülők gyerekeként kis húgommal mi köszöntsük szóval és virággal a templomunkba érkező öreg főpapot. Én ezt az otthon tanult világnézet szerint és a sekrestye informális légkörének megfelelően, ám serdülő kamasz modorban némileg disztingválatlanul, teljes öntudattal és hangosan utasítottam vissza mindenki előtt, mondván, hogy az illető köztudottan kompromittálódott a kommunista rendszerben, ezért nem méltó az udvarlásra. Kínos, lapos csönd keletkezett, szemkontaktusok és válasz nélkül, megtiszteltetésnek szánt kiemeltségemből hirtelen vákuumba kerültem; a feladatot később megkapta más. 

Kissé egyedül maradtam hamvadó igazságérzetemmel, amikor észrevettem, hogy Vladimir atya keresi a tekintetemet. Csöndesen, de határozottan azt mondta: „Bátor beszéd volt. Jól tetted!”

Fáradtságában és konfliktusaiban is mélyen emberi volt. Nem állhatta a köntörfalazást, a képmutatást és az úrhatnámságot. De úriember volt abban az értelemben, hogy erélye fegyelmezett kötelességtudattal, megbízhatósággal és szemérmes eleganciával párosult. Mosolyában mindig volt valamilyen megértő és biztató cinkosság. Magyarázatra nem szoruló, természetes értelemben volt férfias jelenség reverendában és civilben egyaránt. Elkerülve az élet fészekrakó fiatalemberekre jellemző útjaira, egyre ritkábban találkoztam vele. Szabadkoztam érte, de mindig azt felelte: „Nem féltem én a te hitedet!” Bátorító kézfogása mindig sokat jelentett.

Mindig elérhető és örökké tevékeny ember volt

Hűségét életmódszerűen adta oda wekerletelepi közösségünknek. Kora reggeltől késő estig a Szent József templomban vagy a Tas utcai plébánián tartózkodott, mindig elérhető volt. Örökké tevékeny emberként emlékszem rá. Kegyelettel őrzöm a családi iratok közt az általa precízen kiállított keresztleveleinket, és nem felejtem a plébánia ünnepi ebédeinek előkészületi hangulatát sem, amelynek középpontja a konyhában szintén ő volt. Nem volt talán még egy olyan szolgálattevő a körünkben, aki a hívekkel többet beszélgetett volna nála, és jobban ismerte volna az egyházközség tagjainak, különösen az időseknek a lelki terheit. Jellegadó, középponti alakja volt a gyülekezetnek. 

A kedves emlékeket távolabbról nézve is elmondható, hogy jeles közeg volt ez a wekerletelepi plébániáé az 1990-es és 2000-es években. Lelkes és tudós papok és világi gondviselők egyszerre építették itt a környezetet és a sokszínű közösségi életet. A város peremén száz éve kivirágzott, összetételét és stílusát tekintve a nagy népegyházi korszakban gyökerező egyházközségek egyik utolsó példája volt ez, ahol a katolicizmus természetesen és nyitottan nyilvánulhatott meg a helyi társadalmi jellegben, a missziós lelkületben, a nemzeti érzületben és a kulturális-szociális sokszínűségben. 

Érezni lehetett még benne egy régi korszak lelkét, a magyar katolicizmus zászlók alatt sereglő, együtt éneklő–vezeklő búcsús hagyományát, bizonyos városias, értelmiségi vonásokkal. 

Ma úgy mondhatnánk, a néphez kötődő egyház hitéletét, amely nem idétlen és riadt kisközösségekben, idegen és gyökértelen stiláris újításokban, hanem a való élet problémái mentén találkozó természetes szerepekben és ősi rítusokban éli meg személyes elköteleződését. Ez a nem kicsi helyi közeg (hasonlóan történelmi mintázatainak országos sorsához) már a múlté. Nekem úgy tetszik, hogy most, Vladimir atya sírba tételével bomlott fel teljesen.

Hárman várják egy sírban Jézust

Ez a sír nem az esztergomi bazilikában található. Nem is a wekerletelepi plébániatemplomban. Egy falusias temetőben van. Hárman várják egy sírban Jézust: egy szétszakított hajdani kis család földi egysége ez a sírhely, amelyet az atya készített, szeretett nagyszüleinek nyughelye mellett. 

Ravatala előtt – talán az eső miatt is – nem a „vitézkedő anyaszentegyház” seregeként: inkább csak nyájként álldogáltunk, a papság egy része civilben. Nem magunk miatt hiányoltuk az egyházmegye elöljáróit. Ezzel együtt is szép és meghitt volt a búcsú. A beszentelő lelkész érzékeny és bátor homíliája, s a közel másfélszáz gyászoló fölött vékonykán szóló lélekharang személyes és közvetlen emlékeket ébresztett. Kedvelt énekein és a szertartás általa is számtalanszor elmondott igéin kívül ezek a szíves gondolatok kísérték el utolsó útjára Kiss Vladimirt.

Pap volt – nem abban az értelemben, ahogy sorsának akadályozó elemei visszatartották a misézőpappá szenteléstől. 

Hűsége, hivatástudata, lelkének gazdag, tiszta és szemérmes mintázata nem csupán ránk hagyott példája miatt mutat túl élete szerény keretein. 

Sorsának titka abban az erőben volt, amely nem a leviták törvénye szerint szenteli meg a szolgálatot. Pap volt ő öröktől, Melkizedek rendje szerint. Hiszem, hogy odaát már bemutathatta primíciáját!

Bár találkozhatnánk még egyszer, a számomra rendelt majdani napon! Úgy képzelem, ha belépek a nehéz kapun a festett árkádok alá – mint rendesen, ha messziről hazaérve, késve mentem a misére –, örömmel szúrna ki a stallum távolából. Mint mindig, az ő áldoztató sorába állnék be aznap is. „Krisztus teste!” Remélem, akkor is hallhatom majd: „Nem féltem én a te hitedet!”

Kedves Tisztelendő Úr, Drága Vladimir Atya: Isten Vele, Isten velünk!

A címben szereplő idézet az angol királyi légierőben a második világháború idején szolgálatot teljesítő 18 000 menekült lengyel pilóta londoni (RAF Northolt) emlékművéről való (Kovács István fordítása Stanisław Jankowski „Agaton” Hamis igazolvánnyal Varsó halálgyűrűjében. Visszaemlékezések a Harcoló Lengyelországra című művéből. Budapest, 2021. 110.