„Miért történhet csak úgy az esti fektetés, ahogy ő elképzeli?” – A rugalmatlan gondolkodásmód kezeléséről

Boldognak kellene lennem 

Vivien jó körülmények között élő fiatal nő, önálló életvitellel, stabil párkapcsolattal. „Kevesen mondhatják el magukról, hogy ennyire szerencsések. Mindenem megvan, amire egy huszonéves vágyhat, mégis folyamatosan szorongok. Már régen boldognak kéne lennem, és élni a saját életem, mégsem vagyok rá képes.” Ki mondja meg, mitől kellene jól éreznünk magunkat? Léteznek szabályok arról, milyen körülmények között juthatunk el a boldogsághoz? Ha az anyagi jólléttől, biztonságos élethelyzettől függene mindez, akkor az emberiség minimum kétharmada sosem lehetne boldog. A jól működő párkapcsolat garancia a harmóniára? Ha minden rendben van, akkor nem lehetek kiábrándult, csalódott vagy reménytelen?

Viviennek azért van bűntudata, mert jobban él, mint mások, mégsem érzi elégedettnek magát. Ilyenkor szokták mondani: jó dolgában már azt sem tudja, mit csináljon! 

Azok a gondolatok, amelyekben a „kell”, „kellene”, „kéne”, „muszáj”, „tilos”, „lehetetlen” fogalmak szerepelnek, elvárásokat tartalmaznak. Az elvárásokkal, parancsokkal és normákkal alapvetően nincs semmi baj, hiszen az életünk szabályozását segítik, nélkülük eluralkodna a káosz. Azonban fontos tisztában lennünk azzal, reálisak-e ezek egy adott helyzetben. Vajon elvárhatjuk magunktól vagy másoktól az érzelmeket? Felelőssé tehetünk bárkit azért, ahogyan érez, vagy ahogyan nem? 

Tudnod kéne, mire vágyom! 

A párkapcsolati terápiák során gyakran megfogalmazódó nézeteltérés, amikor az egyik fél, jellemzően a nő, irreális elvárásokat fogalmaz meg partnere felé. „Nem létezik, hogy ennyi együtt töltött év után még mindig nem vagy képes kitalálni, mit szeretnék! Már régen tudnod kéne, mire vágyom!” Őszintén bevallom, ilyenkor a szárnyaszegetten üldögélő férfi klienssel érzek együtt. Mégis honnan kéne tudnia, mi jár a másik fejében? Telepatának szegődött ebbe a kapcsolatba? Ugyanakkor értem a követelőző felet is. Hiszen az ő szempontjából úgy tűnik, a másik nem figyel rá eléggé, nem foglalkozik vele, nem tartja emlékezetében a számára lényeges eseményeket, gondolatokat és érzéseket.

Aki hiába vár a párja érzékeny megnyilvánulásaira, sokszor saját feltételezéseinek és ki nem mondott szükségleteinek csapdájában vergődik. Nem egyszer mindketten elhiszik: a kapcsolatuknak egy meghatározott módon kellene működnie, ezért akadnak el, és válnak képtelenné a változásra.

A kapcsolati fejlődés egyik legfontosabb tényezője a nyitottság az újra: az eddig még meg nem tapasztalt utak bejárására való hajlandóság. 

Segítség, kontrollmániás vagyok! 

Dalma rengeteget panaszkodott a párjára, amiért a férfi nem úgy viselkedett a mindennapokban, ahogyan a nő helyesnek gondolta. Sanyi kevésbé tartotta be a gyerekek napirendjét, eljátszotta velük az időt lefekvés előtt, nem pakoltatta el a játékokat, és nem tette a szennyesbe a ruhákat. A gyerekek egy idő után megtanulták, hogy anyának jól kell viselkedniük, de amikor apa van velük, akkor több mindent szabad. Dalma úgy érezte, ő a „rossz zsaru” a családban, és elege lett ebből a szerepből. Megértettem a helyzetét, és Sanyit is behívtuk konzultálni. Amikor ketten együtt jelentek meg a rendelőben, világossá váltak a férfi szempontjai is.

„Dalma mindig követel. Miért kell óramű pontosan úgy történnie az esti fektetésnek, ahogyan ő elképzeli? Miért baj, ha nincs minden nap kitakarítva a gyerekszoba? Miért kell lefürödni a gyereknek játék után, ha még nincs is itt az ideje?” A záporozó kérdések közepette igyekeztünk közösen egyensúlyozni a kompromisszum felé.

Láthatóan Sanyi tudott rugalmasabban viszonyulni, feladva némelyik meggyőződését. Dalmának azonban komoly nehézséget jelentett bármennyit is engedni, helyette megrögzötten ragaszkodott az igazához. A folyamat egy pontján beszélni kezdtem a kompromisszum lényegéről. A piacokon az alkudozás során az eladó és a vásárló lépésről lépésre közelítenek a közösen is elfogadható árfekvéshez. A pár esetében azonban csak Sanyi próbált engedni. Végül Dalma maga összegezte a tanulságát: „Hát, úgy látszik, kontrollmániás vagyok, képtelen vagyok eltérni attól, amit helyesnek gondolok!” 

A változás félelmetes, az állandóság megnyugtató 

A kontrollt elengedni nem képes emberek számára az állandóság biztonságot jelent. Extrém formájában ez olyan kényszeres viselkedésformákban jelenik meg, amikor a személy újra és újra ismételget egy-egy mozdulatot. Pali nem tudott anélkül elindulni otthonról, hogy ne ellen­őrizze legalább nyolcszor a bejárati ajtó zárját. Amikor próbáltuk feltárni, milyen gondolatok járnak a fejében közben, nehezen tudta megfogalmazni ezeket. „Úgy érzem, ezt kell tennem. Így helyes. Muszáj így csinálnom, mert ha változtatok valamin, akkor baj lesz.” Amikor arra kerestük a választ, mi lenne, ha eltérne a megszokottól, saját maga számára is irreális magyarázatokkal állt elő. „Azt gondolom, a párom veszélybe kerül. Valamilyen katasztrófa történik, és én leszek a hibás.”

Bár a kényszercselekvések többnyire idegrendszeri meghatározottsággal is bírnak, a szorongás állandó útitársa az ellenőrizgető, ismételgető, kontrolláló személyeknek.

A bizonytalanság fokozza a félelmet, amelyet a kényszercselekvések gyakorlásával igyekszik csökkenteni, kézben tartani. 

Az elfogadásról 

A kényszeres gondolatok sajátossága, hogy minél inkább szeretne megszabadulni tőlük, annál makacsabbul fészkelik be magukat a személy elméjébe. Próbáljunk csak ne gondolni egy repülő bálnára! Ugye, azonnal megjelenik lelki szemeink előtt, nekem úgy, ahogy a Republic együttes klipjében vidáman emelgeti uszonyait. A legfontosabb ilyenkor elfogadni a bálnánk létezését, ahogy az érzelmek esetében sem lehet megoldás a tagadás. Rámosolyoghatunk, köszönhetünk neki, megjegyezhetjük: „Ó, hát újra itt?” Nyilván egy barátságos emlős képe kevésbé zavaró, mint egy katasztrófát prognosztizáló kényszergondolaté. A módszer azonban azonos.

A gyógyulás útján az első lépés a helyzetünk tisztázása és elfogadása. Nem küzdeni, nem kapálózni, nem befeszülni, hanem szemlélni a valóságot.

Amikor egy szörnyű gondolat vagy egy tiltott érzés létjogosultságát elismerjük, és ezzel megengedjük, hogy elfoglalják a helyüket az elménkben, megszabadulunk a tagadás feszültségétől, és az abba fektetett energia felszabadul. Ennyivel több munícióval tudunk továbbhaladni a kijelölt ösvényen.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>