Tibet az Ázsia feletti uralom kulcsa – A legnagyobb hatalom az, ha egy egész ország vízellátását el lehet zárni
Öntözés, ivóvíz és vízenergia: három olyan hívószó, amelyek nagyon fontossá teszik Kína számára Tibet birtoklását. Indus, Mekong, Brahmaputra, Jangce, Sárga-folyó: csak néhány példa azokra a vízfolyásokra, amelyek Tibet hegyei között erednek. Közel hárommilliárd ember élete függ ezektől a folyóktól.
Hiába hajóznak ki a vietnámi halászok minden hajnalban a Mekong folyórendszer ágaira és tavaira, a fogás mennyisége már meg sem közelíti a két-három évtizeddel ezelőttit. A klímaváltozás mellett még valami befolyásolta negatívan a Mekong folyó vizét: a vízerőművek és gátak, amelyeket innen északra, a folyó felső folyásánál építettek. A folyó egyre kevesebb hordalékot hoz, kevesebb benne a víz is, és az sem mindig a természetes áradás-apadás rendje szerint érkezik, hanem aszerint, milyen tempóban engedik át a gátakon.
Laosz is épített erőművet a folyón, de a kínai erőművek és gátak építésének sebességével semelyik térségbeli ország nem tud versenyezni. A fent említett hatás ráadásul nem is szándékos, de ha Kína akarná, fegyverként is használhatná ezeket a gátakat. Legalábbis ettől tartanak azok az államok, amelyek vízellátását Pekingben egyetlen rendelettel a töredékére csökkenthetik.
A harmadik sarkvidék, a harmadik legnagyobb édesvízkészlet
Tibet 2,5 millió négyzetkilométeren terül el, átlag tengerszint feletti magassága négyezer méter körüli, itt található a világ legmagasabban fekvő fennsíkja is.
Hívják a harmadik sarkvidéknek is, mert a Föld harmadik legnagyobb édesvízkészlete található itt gleccserekbe zárva.
De nevezik Ázsia víztornyának is, mert India, Pakisztán, Délkelet-Ázsia és Kína számos nagy vízfolyása indul útjára a Kína által 1950-ben elfoglalt területen, amely most Tibeti Autonóm Terület néven része a kínai közigazgatásnak. Tibetiek egy csoportja vitatja Kína fennhatóságát, és emigráns kormányt is tartanak fenn, de egyelőre nem tudták érdemben megingatni Kína tibeti uralmát. Nem véletlenül, Kína ugyanis nagyon ügyel rá, hogy a terület ne csússzon ki a kezei közül, hiszen létfontosságú számára nagyhatalmi státusza megőrzésében. Becslések szerint több mint hétszáz milliárd köbméter víz folyik ki Tibetből, Hszincsiangból és Belső-Mongóliából külföldi országokba, ennek majdnem fele India felé hagyja el a határokat.
A vízi erőművek: elzárható „csapok”
Kína természetesen az erőművek és gátak építését saját lakosai és gazdasága igényeinek biztosításával indokolja, ugyanis még ma is él több mint háromszázmillió ember Kínában, aki nem jut mindennap tiszta ivóvízhez. Ebben szerepet játszik az is, hogy a Sárga-folyó vízhozama nagyon ingadozó, 1997-ben például több mint kétszáz napon át nem érte el a tengert. Emellett Kína nagy folyóinak vizét az ipari termelés annyira beszennyezte, hogy sok helyen nem iható.
A gátak építését Kína nem most kezdte, 1952-ben már Mao Ce-tung arról beszélt, hogy a gátak jelentik a kulcsot az ország fejlődéséhez, mert segítik a földek öntözését, áramot biztosítanak, és megakadályozzák az áradásokat. Kína ezekre a folyókra saját erőforrásként tekint, amellyel úgy rendelkezik, ahogy akar. Az ország nem írta alá azokat a nemzetközi egyezményeket, amelyek a több államot érintő folyók közös használatáról szólnak, mert ezeket a nemzeti érdekeivel ellentétesnek nyilvánította.
Kínában erre a politikai felfogásra külön kifejezést is használnak, amelynek fordítása körülbelül annyit jelent, hogy „élvezni a természet adta ajándékok előnyeit”. Tibet birtoklását és a folyók feletti ellenőrzést ilyen előnynek tekintik, és igyekeznek kihasználni.
Vietnam és India már többször vádolta Kínát azzal, hogy a vízgazdálkodást nemzetközi nyomásgyakorlásra használja. A pekingi vezetés ezeket a vádakat elutasította, és úgy nyilatkozott, hogy a vízkészletet csakis törvényes gazdasági és környezetvédelmi célokra használják fel. Nem véletlen, hogy Kína szomszédai félnek ettől a zsarolási potenciáltól. Gondoljunk csak bele, mekkora hatalmat jelent, ha egy egész ország vízellátásához „el lehet zárni a csapot”. Ez talán Kína egyik legnagyobb geopolitikai előnye, és törekszik is elérni, hogy bármikor képes legyen megfosztani ezeket az országokat a víztől.
Kína számára különösen fontos India sakkban tartása minél több lehetséges eszközzel. Ehhez az is fontos eszköz lehet, hogy Pakisztán legnagyobb folyója, az Indus is kínai területen ered. Kína folyamatosan építi kapcsolatait az Indiával rendszerint viharos viszonyban álló Pakisztánnal, és igyekszik támogatni is abban, hogy India számára állandó fenyegetést jelentsen. De ha valaha is eszébe jutna az aktuális pakisztáni kormánynak Kína ellen fordulni, könnyen lehet, hogy az Induson is gőzerővel megkezdődne a gátak építése, és a nagyrészt sivatagi ország vízellátása is Peking kezébe kerülhetne.
Elterelni a folyókat
Ne feledkezzünk el a lassan százmillió lakosú Vietnámról és az Indokínai-félsziget más országairól sem. A Mekongon épített számos kínai gátnak köszönhetően Thaiföld, Mianmar, Vietnám, Laosz és Kambodzsa területén az elmúlt években egyre gyakoribbak lettek a szárazságok, még akár az esős évszakban is előfordulhatnak, a gátak által visszatartott vízmennyiség ugyanis nagyon hiányzik a folyóból.
Ahogy cikkünk elején is írtuk, a halászat már több helyen hanyatlásnak indult, és várhatóan az élelmiszerbiztonságot is veszélyezteti majd hosszú távon, hogy kevesebb víz és kevesebb hordalék érkezik a mezőgazdasági művelés alatt tartott területekre.
Ha Kína tényleg fegyverként vetné be ezeket a gátakat, akkor vízhiányt és éhínséget is tudna okozni a déli szomszédainál.
Az India és Bangladesh felé továbbfolyó Brahmaputrán pedig hét újabb gátat terveznek, vagy kezdtek el építeni kínai oldalon. India és Bangladesh egyébként attól is tart, hogy Kína vizet terel majd el a hozzájuk érkező folyókból, hogy északi száraz vidékeit öntözze. Ha ez őrült tervnek hangzik is elsőre, nem teljesen alaptalan a félelem, ugyanis már épül egy csatornarendszer, amely a Jangce vizéből juttat a Góbi-sivatag területére vizet.
Erős fegyver, nagy előny
Kína tehát számos olyan projekten dolgozik, amelyek veszélyesnek tűnhetnek szomszédai számára, és amelyeket valóban lehet nyomásgyakorlásra is használni. A pekingi vezetés ezeket a saját, országon belüli igényekre és kihívásokra adott megoldásoknak nevezi, amelyekhez a kínai kormány szerint minden joga megvan. Ugyanakkor elutasítja a nemzetközi együttműködéseket. Az igazán veszélyes konfliktus India és Kína között alakult ki. Kína már használta nyomásgyakorlásra az indiai folyók vizének visszatartását, igaz, egyelőre csak jelzésszintű mennyiségű vizet visszatartva. India esetleges nagyhatalommá emelkedését Kína minden eszközzel igyekszik hátráltatni, és folyamatosan dolgozik vetélytársa befolyásának csökkentésén például Délkelet-Ázsiában.
Az India és Kína közötti szárazföldi konfliktusok is arra szolgálnak, hogy az indiai hadsereg a szárazföldi fegyverkezéssel legyen elfoglalva, miközben Indiának minden adottsága megvan ahhoz, hogy tengeri nagyhatalom legyen, ez utóbbi ugyanis Kína számára újabb kihívásokat támasztana. Ha pedig Kína valóban fegyverként használja majd ezeket a gátakat, akkor a vízhiány, az éhínség az esetleges háborúk olyan szintű menekülthullámot indíthatnak el, amilyennel eddig még nem találkoztunk.
Gondoljunk csak arra, hogy a hatvanmillió lakosú Bangladesh, a világ egyik legszegényebb országa egyszerre félhet a tenger vízszintemelkedésétől, folyóinak elapadásától és mezőgazdaságának összeomlásától.
És ha a helyzet esetleg nem is fajul eddig, akkor is egyértelmű, hogy Kína nagyhatalmi státuszának fenntartásában komoly szerep jut Ázsia víztornyának, Tibetnek. Ezért sem fog soha önként lemondani erről a területről a pekingi kormány.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Van kecskéd? Akkor boldog vagy? – Bhután boldogsága, és ami mögötte van
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
