Megmentsük a házasságunkat vagy elváljunk?

Értékválságban élünk. Látszólag kevesebben kötelezik el magukat, illetve későbbre tolódik a házasságkötések ideje és sokan választják az együttélést a papírforma helyett. Meglepő, hogy a KSH adatbázisa alapján a 2010-es visszaesést követően 2016-ban már 50 ezer fölé emelkedett az elköteleződések, vagyis a házasságkötések száma, tavaly pedig a 60 ezret is túllépte. Feltételezhetnénk, hogy ezzel párhuzamosan a válások száma is megugrott, ám nem így van. „A válások száma az ezredfordulót követő évtizedben 24-25 ezer körül alakult, majd 2014-ben ötven év után először esett 20 ezer alá. 2020-ban a bíróságok 15 200 házasságot bontottak fel, ami 14 százalékkal, mintegy 2400-zal kevesebb az előző évinél, és ez volt az 1950-es évek vége óta a legalacsonyabb számú válás” – tette közzé a KSH. A hűségeskü kimondásához és a szüléshez hasonlóan a válások időpontja is elmozdult, leginkább a negyvenesek felé, de nem ritka az ötvenesek között sem.

Sonkoly Zsuzsanna családterapeutát mégis egyre többen keresik meg válásközeli helyzet miatt. Úgy látja, hogy különösen karácsonykor és nyáron erősödnek fel a párkapcsolati nehézségek, de a pandémia is hozzájárult a helyzet romlásához. „A hétköznapokban is látjuk a hiányosságokat, hogy miben nem tudunk társai lenni a másiknak. Érezzük, hogy nem tudunk kommunikálni, elbeszélünk egymás mellett, más a gyermeknevelési stílusunk, a reakcióink. De nincs időnk ezzel foglalkozni, mert dolgozunk, a gyerekekkel kell foglalkoznunk, estére mindenki hullafáradt, tehát keressük a külső kifogásokat. A Covid-helyzetben viszont minden láthatóbb lett, ezért még fájdalmasabb a helyzettel szembesülni” – véli a pszichológus.

Szerinte a váláshoz nem egy egyszerű krízis vezet, nem egy hangos szóváltásból következik, még megcsaláshoz sem köthető igazán, hanem a hosszú, évek óta tartó eltávolodásból, a halmozódó sérülésekből formálódik.

Gyermekkori minták ismétlődnek

A családterapeuta az egyik legkockázatosabb, legtöbb feszültséget rejtő időszaknak a családdá válást, az első gyermek megszületését tartja. „Korábban mindketten meg tudták élni az önállóságukat a munkahelyen, a barátokkal, a hobbijuk által vagy bármilyen közös tevékenységben. Amikor családdá alakulnak, megváltoznak a szerepek. Hirtelen szülővé kell válni, ami nem könnyű feladat. Önmagunkat háttérbe helyezni, az anyának feladni a munkát, a közös színházi élményt, a barátok társaságát, a reggeli alvást. A gyerek kerül a fókuszba, a párkapcsolati szint pedig sokkal hátrébb. A nők ezt nem élik meg olyan nagy hiánynak az első néhány évben, de a férfiak ott toporognak és várakoznak, hogy mikor következnek végre. Ők másképp élik meg azt az otthoni napi tevékenységet, amiben az anya van a gyermekével. Nem mindegy, hogyan osztják meg a feladatokat egymás között. És amikor erről nem tudnak hatékonyan kommunikálni, akkor folyamatosan sérüléseket szereznek. A válásterápia a legnehezebb terápiás forma, mert veszteséggel, fájdalmakkal, szélsőséges érzelmekkel jár” – magyarázza Sonkoly Zsuzsanna.

A szakember úgy látja, sokan nem a krízis idején kérnek segítséget, hanem évekkel később. Pedig az idő előrehaladtával olyan mély sebek keletkezhetnek, amelyek később nehezen gyógyíthatók. Sokszor azt a fájdalmat élik meg a felek a párkapcsolatukban, amit gyermekkorukban tapasztaltak, ezáltal a gyermekkorban szerzett hiányok, kötődési mintázatok ismétlődnek párkapcsolati szinten.

Tipikusan ilyen a nem vagyok elég jó, a magány, az elhagyatottság érzése, vagy amikor mindent egyedül kell csinálni.

Akinek nem volt az érzelmek vonatkozásában hasonló élménye gyermekkorában, annak nagyobb az érzelmi tűrőképessége.

Alkalmazkodni a kor követelményeihez

A házasságok egy részét sikerül megmenteni terápia útján, de ehhez mindkét félnek esélyt kell adnia a változásra. „Járt nálam olyan pár – meséli a családterapeuta –, akiknek az egyéni pszichológus külön-külön azt javasolta, hogy váljanak el, mert nagyon különböző személyiségek. Nálam egy féléves terápia végén ismét egymásra találtak, türelmesebbek lettek és megértették, hogyan tudják egymást kiegészíteni a különbözőségükkel. A feleségeknél gyakran az a dilemma, hogy ha tíz évig nem tudott változni a férjük, akkor most hogyan fog sikerülni hosszú távon. Miként bízzanak újra? Lehet, hogy ez csak egy átmeneti időszak, utána pedig minden ugyanaz lesz? A férjeknek kitartóknak kell lenniük, hogy ez a bizalmi szint helyreálljon. Vannak persze olyan párok, akiknek mégsem sikerül a változás és elválnak. Azok tudnak békésebben és együttműködőbben elválni, akik a párkapcsolatukban is jobban tudtak érzelmileg kommunikálni, megfogalmazni a nehézségeket, a hiányokat, az örömöket” – térünk át a válás feldolgozásához.

Kép

Sonkoly Zsuzsanna

Bennem mindjárt fel is vetődik a kérdés, hogyha valaki ilyen éretten képes kezelni a válást, akkor a házasságot miért nem. „Lehet, hogy nem vagyunk érettek a házassághoz, csak belesodródunk és nem tudatosan csináljuk” – viszi tovább a gondolatmenetet a szakértő. „Az egy dolog, hogy hallunk vagy olvasunk valamiről, de nem biztos, hogy beépítjük a kapcsolatunkba. Nem tanítottak meg minket arra, hogy a mostani kor, értékrend és változások mentén hogyan kell egy házasságot fenntartani, mert régen másfajta szerepek voltak. Nagyobb hangsúlyt helyeztek az anyagi biztonságra, lakhatásra, földekre; a nagyszüleink idejében egykeresős szülők voltak és egyértelműbb férfi-női szerepek.

Azzal, hogy változnak a szerepeink, változik a párkapcsolati működés is, de erre még nincs mintázatunk.”

Közös kincsek és felelősség

Sonkoly Zsuzsanna szerint az évek során „elfejlődhetnek” a párok egymás mellett, másban erősödhetnek meg, így már nem annyira passzol a személyiségük. A párkapcsolati kötődési mintázatok is számítanak, az, hogy mit tanultunk a szülőktől, mert azt visszük tovább. A pszichológus a válásfeldolgozás folyamatának szakaszairól is beszélt. „Először is meg kell nézni az alapokat, azokat a kincseket, amelyeket közösen teremtettünk. Amikor a válás határára érnek a párok, nem a pozitívumokat látják, hanem azt, hogy hol bántott meg a másik, miért tette ezt velem. Ugyanolyan érzelmi hullámzás kezdődik, mint a haláleseti veszteségnél, amikor egy szeretett személyt elveszítünk. Először sokkhatás ér bennünket, hogy ez velem nem történhet meg, fel fogok ébredni, majd valahogy visszafordítjuk. Ezt követi a tagadás fázisa, majd jön a harag és a düh, hogy miért hoztál ilyen helyzetbe, egyedül kell nevelnem, nem tudom biztosítani az anyagi hátteret, vagy a másik oldalról: elveszítem a gyerekeket. Az alkudozás fázisában próbálkozunk, mindent megígérünk, hogy többet fogok segíteni, nem fogok veszekedni. Ezek az ígéretek szívből jönnek, csak ha nem történik működésbeli változás, ugyanazokat a köröket fogják futni egy-két hónapon belül.

El kell fogadni azt az időszakot is a válás folyamatában, amikor haragszunk, gyűlöljük a másikat. Az erős érzelmek megjelenése nélkül nem lehetne eljutni az elfogadásig.

Viszont tudni kell, hol mutathatjuk meg ezeket. Lehet egy barátnál, egy terapeutánál, a rokonságban, de nem a gyermek előtt. Fontos, hogy legyen külső segítség, aki az együttműködés irányába terel, nem pedig a másikat hibáztató érzelmeket erősíti, azt keresve, milyen hibákat követett el a másik fél. Amíg másra mutatunk – a szüleinkre, a szomszédra, a főnökre, a párunkra –, addig mindig lesz kire haragudni, valakit okolni a helyzetemért, mert én vagyok az áldozata a válásnak, egyedül maradtam, jaj, de nehéz nekem, erről is a másik tehet. Felelősséget kell vállalni azért, hogy nekem is részem volt a házasságunk zátonyra futásában. Ha mindenki hibás, csak én nem, akkor nagyon nehéz segíteni. Bele kell nézni a tükörbe: tettem jót is meg nem is, támogató voltam meg nem is, odafigyeltem a páromra meg nem is. A magyar nyelv szépsége, hogy kimondja: kettőn áll a vásár – meg a válás is.”