„Én is ugyanúgy ültem a meddőségi papírom felett, csak sírtam és sírtam” – Gyermektelen pároknak segíteni, érintettként

Fiatalkorodban hogyan gondolkodtál a családról?

Kamaszkorom óta nagycsaládot szerettem volna, négy gyerekkel. Néhány évvel később, pszichológia szakos hallgatóként, az egyetem vége felé elmentem egy családterápiás vándorgyűlésre, ahol egy, az örökbefogadásról szóló workshopon vettem részt. Nem tudom, miért választottam ezt a témát, de nagyon figyeltem, és máig pontosan emlékszem egy-két momentumra, mondatra. Így húsz év távlatából is fel tudom idézni a rácsodálkozás élményét, hogy létezik egy ilyen út is, hogy valaki örökbe fogad egy gyermeket, akit sajátjaként szeret, nevel. Az egyetemen többnyire csak lányok voltunk, aztán beléptem a munka világába, közösséget kerestem, majd külföldön éltem, és már harmincéves is elmúltam, mire az első párkapcsolatom lett.

Hogyan kerültél kapcsolatba a gyermektelen párokat támogató Anna–Joachim-programmal?

A váci Apor Vilmos Katolikus Főiskolán indult el az Anna–Joachim-program 2018 végén. Akkoriban családterápiával foglalkoztam, tanácsadó szakpszichológusként dolgoztam és a főiskolán is oktattam, amikor megkerestek, hogy volna-e kedvem segíteni a programban. 

Bár a meddőség nagyon nehéz krízishelyzet, mégis megszólítva éreztem magam, lelkesített a gondolat, hogy házaspárokkal beszélgessek, és segítsem őket ezen a fájdalmas úton. 

Így csöppentem bele az akkor még csak körvonalazódó projektbe. Egy három alkalomból álló hétvégesorozatot indítottunk elsőként útjára trénerek és szakemberek bevonásával, amit olyan pároknak hirdettünk meg, akik régóta gyermekre várnak.

Akkor még egyedülállóként milyen benyomásaid voltak az első foglalkozásról?

Jól emlékszem arra a péntek estére, amikor a hétvége vezető pszichológusaként először ültem szemben az ismeretlen házaspárokkal, éppen a hároméves jegyességem megszakítása után. Nagy kettősséget éltem meg akkor. Mérhetetlenül távol állt az én akkori létállapotomtól a meddőséggel küzdő párok élethelyzete. Ugyanakkor mélyen együtt tudtam érezni ezekkel a nőkkel. 

Egyrészt azért, mert megsejtettem, hogy esetleg én is ebben a helyzetben találhatom magam majd egyszer, másrészt, mert sok éven át megéltem, hogy milyen valamire teljes szívemből vágyni – esetemben a leendő férjemre –, valamire, ami egy csomó embernek megadatik, amiért úgy érzem, már mindent megtettem, és mégsem kapom meg. Ekkor már harminchét éves voltam. Tehát, ez a hosszú várakozás, ez a tehetetlenség, ez a frusztráltság, azok az érzések, amelyekkel ezek a párok küzdöttek, nagyon ismerősek voltak számomra.

Homokiné Hollósi Cecília − Fotó: Páczai Tamás

Már az első alkalom után a hétvégesorozatok felelőse lettél, majd 2021-től az egész program szakmai vezetője.

Már az első hétvégére készülve valahogy azt éreztem, hogy nekem itt helyem és feladatom van. És ma is, ahogyan a program szépen, dinamikusan fejlődik, egyre inkább láthatóvá válik számomra, hogy a Jóisten vezeti, alakítja mindezt. Az első hétvégesorozat tapasztalatai, valamint a párok visszajelzései szerint igyekeztem már a második alkalom tematikáját kialakítani: világosabb időbeosztás, több párkonzultációs lehetőség, művészetterápia, kognitív- és szexuálpszichológia. 

Aztán később többekben megfogalmazódott a vágy, hogy hosszú távon szívesen tartoznának egy olyan csoporthoz, amelynek házaspár tagjai hasonlóan a meddőség problémáival küzdenek. 

Ebből született az AJTÓ, azaz az Anna–Joachim Támogató Csoport elnevezésű képzés, amelynek keretében a szakemberek abban segítik és arra buzdítják a hétvégesorozatokon részt vett párokat, hogy saját maguk hozzanak létre közösségeket. Szívszorító hallgatni, ahogyan a házaspárok arról mesélnek, hogy már nem szeretnek családi eseményekre járni, mert miközben egyre több gyerek szaladgál az asztal körül, a rokonok kérdőn tekintenek rájuk, hogy náluk mikor jön a baba. Az a sorstársközösség azonban, amely az Anna–Joachim-program segítségével születik, nagyon nagy erő és valódi gyógyír. Aztán megérkeztek az első gyermekek akár természetes úton, akár örökbefogadással egy-egy családba. 

Amikor öt-tíz évig tartó várakozás után hirtelen bővül a család, az természetesen hatalmas boldogság, ugyanakkor teljesen felborítja a házaspár addigi életét. Olykor nem könnyű lélektani helyzet az sem, amikor valamire hosszú-hosszú ideig vársz, majd egyszer csak, amikor megkapod, ott állsz, hogy akkor most mit is csináljunk. Ebből a várva várt, mégis váratlan tapasztalatból született meg az Anna–Joachim Szülőcsoport, ahol lehetőséget teremtünk arra, hogy a hasonló élethelyzetben lévő párok találkozhassanak, megoszthassák tapasztalataikat, kérdéseiket, félelmeiket, mi pedig szakmailag segítjük őket. 

Időközben férjhez mentél. Mikor szembesültél a saját érintettségeddel? 

Ahogyan az Anna–Joachim-program egyre bővült, világossá vált számomra, hogy nem tudok mindenhol jelen lenni. Épp ekkor végzett a reproduktív meddőségi és szaktanácsadó képzésünk első évfolyama, ahonnan az egyik hallgatónkat kértem fel, hogy vigye tovább a hétvégesorozatok vezetését. Ez a váltás 2022 novemberében történt. Másfél hónappal később kaptam kézhez azt a papírt, amelyen a meddőségi diagnózisom szerepelt. Ebben a sorrendiségben is a Gondviselés kezét látom. Az első szakirányú továbbképzésre ugyanis heten nyertek felvételt. Mivel a képzés során gyakran párokban dolgozunk, imádkoztam, hogy küldjön a Jóisten egy nyolcadik embert, mert különben gyakran bicegnek majd az órák. Az utolsó utáni pillanatban jelentkezett egy családterapeuta hölgy a Vajdaságból, aki megfelelt a felvételi beszélgetésen, így teljes lett az első évfolyam. Ez a nyolcadik ember lett két évvel később az, akit szakmailag és emberileg felkészültnek és alkalmasnak találtam arra, hogy átvegye tőlem a hétvégék vezetését. Tehát, amikor nagyon élesen érintett lettem a meddőség kérdésében, és időre volt szükségem, hogy feldolgozzam, már távolabb kerültem attól, hogy a házaspárokkal közvetlen kapcsolatom legyen.

Amikor a diagnózist kézhez kaptad, képes voltál szakemberként tekinteni magadra?

Hiába tudtam, milyen a meddőség, hiába volt a fejemben egy csomó élethelyzet, válasz, mégis ugyanolyan fájdalmas volt szembesülnöm a diagnózissal, mint mindenki másnak. Másokhoz hasonlóan én is ugyanúgy ültem a meddőségi papírom felett, csak sírtam és sírtam, és kiüresedett tekintettel néztem a falat. Pont ugyanazokat az érzéseket éltem meg, mint amelyeket a nők szoktak ilyenkor, de tudtam, hogy ez normális, ez pedig azért segített. A férjem is ugyanazt érezte, csinálta és mondta, mint amit ilyenkor általában a férjek szoktak. A párokkal való foglalkozások tapasztalatai és a szakirodalom viszont nagyon sokat segített. Például abban, hogy amikor a férjem hazaért, és látta, hogy sírok, és megpróbált megvigasztalni azzal, hogy ne sírjak, akkor nem csattantam fel, hogy értse meg a fájdalmamat, hogy nekem sírnom kell, hanem tudtam, hogy ő segíteni szeretne, és ezt másképp nem tudja, csak ebben a formában, mert férfi. Azt is megtanultam, hogy a nőnek konkrétan meg kell mondania, hogy mit érez, mire van szüksége, mi jelent számára vigaszt, hiszen az, amin átmegy, az gyász. Hiszen a nők ilyenkor a meg nem fogant, a meg nem született babájukat gyászolják, sőt, azt a reményt, hogy vér szerinti gyermekük legyen. Ez valóságos gyász ugyanúgy, mintha meghalt volna valaki. Számomra egy olyan konkrét személy halt meg, aki meg sem született. Ezt élik meg a meddősséggel küzdők. Azok, akikben meg sem fogan az élet, és azok, akik a magzatot veszítik el. Ez nagyon fájó.

És mit lehet ezzel a fájdalommal kezdeni? 

Egyszer egy művészetterapeutától hallottam, hogy a gyász, a veszteség érzése mindig megmarad, de ha hagyjuk, akkor körülöleli, körülnövi az élet. Ez nagyon szép kép. Azóta egy gyönyörű ikerpárt fogadtunk örökbe. Az mindig fájdalmas veszteség marad, hogy nincsenek biológiailag saját gyerekeim, de minél több időt töltök a kislányaimmal, minél inkább elfogadom ezt a helyzetet, átadom Istennek, annál inkább körülnövi az élet. És ezt most már abszolút magam is megélem a mindennapokban. Boldog vagyok és nagyon-nagyon hálás a kislányaimért, és csak azt sajnálom, hogy nem lehettem velük rögtön a születésüktől vagy még inkább a fogantatásuktól. Azt szoktuk nekik mondani, hogy ők a szívünkből születtek és nem a pocakomból. A lányok pedig sokszor ismétlik, hogy mi egy család vagyunk. És így is van. A programmal is az a célunk, hogy ebben segítsünk a pároknak, hogy ezt a fájdalmat körülölelje az élet, és gyümölcs fakadjon belőle. 

Az a hitvallásunk, hogy minden házasság lehet áldott és gyümölcsöző, csak meg kell keresni, hogy milyen alakú a gyümölcs. És ez bizony nem mindig gyerekalakú. 

Most már azt is be tud építeni a munkádba, amit a magánéletedben átéltél?

Nagyon érdekes, hogy az én életemben először jött a szakmai tudás és út, és csak utána a személyes érintettségem. Általában fordítva szokott lenni. Nálam a kettő egymásra hatott. Abban, hogy személyesen hogyan éltem meg a saját veszteségemet, és hogyan formálódtam benne, segített, hogy láttam példákat magam előtt és volt szaktudásom róla. Ugyanakkor a saját tapasztalataimat, érzéseimet most már vissza tudom forgatni, vissza tudom adni a klienseimnek. Biztos vagyok benne, hogy mélyebben együtt tudok érezni velük, mélyebbről jövő szavakat mondok nekik. A Jóisten valamiért így készítette elő számomra a személyes és szakmai utamat. Meghívott erre a feladatra. A hivatalos titulusom szerint a program vezetője vagyok, de én mindig azt mondom, hogy felelőse, mert sokszor rajtam teljesen túlmutató dolgok születnek, történnek, rendeződnek. Épül ez a közösség, de nem én építem, hanem az igazi vezető: Isten.

A váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola 2018-ban indította útjára az Anna–Joachim-programot, amely a hosszabb ideje gyermekre vágyó házaspárokat kívánja segíteni professzionális lelki támogatással, szakemberek formálásával – akkreditált négyféléves, reproduktív meddőségi és szaktanácsadó képzés keretében, valamint az évente megrendezett szakmai konferenciával, tanulmánykötetekkel, továbbá a társadalom szemléletformálásával – kiadványokkal, kisfilmmel, a tavaly indult AJándék című podcast-sorozattal. A célcsoportok egyrészt a meddőség problémájával szembesülő párok, másrészt olyan szakemberek, akik ezen a területen szeretnének segíteni az érintett családoknak. 

https://www.annajoachim.hu/

Az interjú eredetileg a Képmás magazin 2025 márciusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.