Magyar nők Indiáért – Közös volt bennük az elhivatottság, a szellemi erő és a mások iránti érzékenység
India 1947-ben lépett a független országok sorába. Kevesen tudják, hogy a második világháború kitöréséig néhány önfeláldozó magyar hölgy is a hatalmas ország függetlenségéért és egy új Indiáért dolgozott. Kik ők? Egy erdélyi földbirtokosnő, egy budapesti zsidó család leánya, négy katolikus szerzetesnővér és egy festőnő az ugyancsak festőművész lányával.
A Szépművészeti Múzeum előadássorozatot rendezett az immár hetvenöt éve független Indiáról a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum és a Magyar–Indiai Baráti Társaság szervezésében, valamint az Indiai Nagykövetség támogatásával. Az előadók között volt dr. Lázár Imre kulturális diplomata, aki előadásában bepillantást engedett azoknak a magyar származású nőknek az életébe, akik sokat tettek a független Indiáért és azért, hogy az országban élő nők társadalmi helyzete javuljon.
Magyar nő Gándhi követői között
Vértessy Aladárné nevét először Baktay Ervin a Rádióélet számára adott interjújában említette meg: „Gándhi telepén egy magyar asszony is él, teljesen indus szokások szerint.” A nőt Mahátmá legbelsőbb köréhez tartozó tanítványának nevezte. Életéről keveset tudunk, a források nem mindenben egyeznek. A Magyarság című újság például így írt róla 1930-ban: „Vértessy Aladárné még néhány év előtt Erdély ünnepelt szépsége volt. Szovátán, a Mária oláh királyné jelenlétében rendezett táncversenyen első díjat nyert szépségével. Három év előtt Indiában utazgatott, s akkor megismerkedve Ghandival, az indiai vezérnek egyik leglelkesebb híve lett. Mint Temesvárról írják, hazajőve, eladta erdélyi kastélyát, földbirtokát, nagy erdejét, minden ékszerét, műkincsét, a bankokban lévő pénzét is magához vette, azután újból kiment Indiába s ott belépett egy őserdő mélyén fekvő, Ghandi által alapított női kolostorba. Minden pénzét a kolostornak ajándékozta. Fejét kopaszra beretváltatta, szőrcsuhában, mezítláb jár, kemény munkát végez, sőt koldul a környék nyomorúságos lakóitól. A régi életéből csupán anyja arcképét őrizte meg. Egyedüli boldogsága, hogy Ghandival évente kétszer-háromszor levelet válthat.”
A Nehru család magyar származású tagja
Friedmann Magdolna 1935-ben menekült el Magyarországról az antiszemitizmus elől.
Az első indiai miniszterelnök – Dzsaváharlál Nehru – családjába házasodott be, ugyanis 1935-ben ment férjhez Braj Kumar Nehruhoz, a miniszterelnök unokatestvéréhez.
Így került rokonságba az első miniszterelnök lányával, illetve annak fiával, vagyis Indira és Radzsiv Gandhival, akik később ugyancsak az ország élén álltak. Friedmann Magdolna a házasságkötés után felvette a Sobha Nehru nevet. Közvetlen szemtanúja és részese volt India függetlenségi harcának, és teljes erejével dolgozott az új, szabad ország megteremtésén. India és Pakisztán szétválásának idején önként felajánlotta a szolgálatait a kormány által felállított Vészhelyzet Bizottságnak, amelynek egyetlen női tagja volt. Létrehozott egy jóléti szervezetet, amely megélhetést biztosított a menekült nők számára azzal, hogy eladhatták a hímzéseiket és kézműves tárgyaikat. Sobha Nehru száznyolc éves korában, 2017-ben hunyt el.
A fiatal magyar lány és az idős bengáli költő
Boglár Etelka Londonban ismerkedett meg a nála huszonöt évvel idősebb Kánti Csandra Ghós bengáli költővel. A férfi mesélt neki Indiáról, aztán elváltak útjaik, de néhány hónap múlva ismét találkoztak. Nem sokkal ezután a költőtől levél érkezett Boglárék ferencvárosi lakásába. A férfi megkérte a szülőktől Etelka kezét. Az esküvőről készült fényképek tanúsága szerint 1937-ben került sor a ceremóniára Sántinikétanban. Az egyiken ő látható tarka ruhában, bindivel, vagyis festett ponttal a homlokán, törökülésben. A másikon egy őszülő, szemüveges férfi, vagyis a férje mellett áll. A harmadik képen Eta és férje egy ház bejárata előtt ülnek. Közöttük ősz matuzsálem néz a lencsébe, aki nem más, mint a híres indiai költő: Rabindranath Tagore. Érdekesség, hogy Sántinikétan alapítója Tagore édesapja, a nagy vallási reformer és hindu filozófus volt. A várost fia, a költő bővítette. Etelka Tagore közvetlen közelében élt. Özvegyként is Indiában maradt, az egyetem könyvtárában dolgozott, sokat tett a független India magyarországi megismertetéséért.
Misszionárius nővér, aki több száz indiai nőt tanított meg kézimunkázni
Marton Etelka, szerzetesi nevén Lenke nővér 1930-ban csatlakozott a Ferences Mária Misszionárius Nővérek Társaságához, és 1934-ben jutott el a közép-indiai Dzsabalpurba. Kolkatába (korábbi nevén Kalkutta) 1968-ban érkezett, de élete végéig megtartotta magyar állampolgárságát.
Lenke nővér ideje nagy részében szegény nőket tanított, akiket papok küldtek hozzá távoli missziókból. A törékeny apácát élete végéig tisztelet és szeretet övezte.
Századik születésnapján 2009-ben mintegy kétszázötven olyan nő látogatta meg, akiknek egykoron segített. Több évtizedes szolgálata alatt ápolónőként, az árvák anyjaként, sekrestyésként, kertészként és katekizmustanárként dolgozott. Több mint ötszáz szegény, iskolázatlan, munkanélküli falusi nőt tanított meg kézimunkázni, így biztosítva a megélhetésüket. Lenke nővér 2011-ben hunyt el.
Magyar szerzetes nővér és a művészettörténet
Tömöry Edith nővér (1905–1998) szintén a Ferences Mária Misszionárius Nővérek Társaságához tartozott. Csennaiba (korábbi nevén Madrász) 1948-ban érkezett, ahol ekkor alapították meg a Stella Maris College-ot, a független India egyik első női felsőoktatási intézményét. Még ugyanabban az évben létrehozta a művészeti tanszéket, ahol tanszékvezető egyetemi tanárként, majd az intézmény vezetőjeként is dolgozott. Az indiai és a nyugati képzőművészet történetét ismertető könyvét a mai napig használják.
Az olaszfai Teréz anya, a szegény indiaiak segítője
Az 1921-ben született Ódor Anna, szerzetesi nevén Teréz orsolyita nővér 1949-től élt Indiában. Az ott töltött több mint fél évszázad alatt nagyon sokat tett a szegények felemeléséért. Hidakat, iskolákat, kórházakat, utakat építtetett, kutakat ásatott, mezőgazdasági ismeretek átadásával segítette az indiai emberek életét. Teréz nővér 2008-ban hunyt el Indiában, temetésére az ország számos tartományából érkeztek. Születésének századik évfordulója alkalmából emlékszobrot avattak a tiszteletére szülőhelyén, Olaszfán.
Festőművész anya és lánya, akik megörökítették India szépségeit
Sass-Brunner Erzsébet (1889–1950) és lánya, Brunner Erzsébet (1910–2001) nevét a legismertebb India-utazók, vagyis Körösi Csoma Sándor és Baktay Ervin mellett említik. Nem világot akartak látni, hanem elhivatottságból, szellemi és lelki megtisztulni vágyásból indultak neki a nagy útnak.
A brit korona legszebb gyémántjának is nevezett Indiába 1930-ban érkeztek, és az ország egy életre az otthonukká vált.
Anya és lánya, akik mindketten festőművészek voltak, megörökítették India tájait, szent helyeit, az egyszerű emberek mindennapi életét, és megfestették az ország vezető politikusait.
Vonzódtak a spirituális világhoz, meditáltak, látomásaik voltak, érzékenységük és tehetségük révén képesek voltak megjeleníteni India szellemiségét.
Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
India nemzeti kincse félig magyar volt és csak 28 évet élt – 110 éve született Amrita Shér-Gil indiai–magyar festőművésznő
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
