Lélekkarcolat – Irányíts elengedett kézzel!

Petrára makacs, öntörvényű kislányként emlékeztek szülei. Anyja nevetve jegyezte meg anekdotázás közben, hogy életében először a „nem” szót mondta ki.

A rácsos ágyból minduntalan kimászott, és amint elérhetővé váltak számára ruhái a kis fiókos szekrényben, maga szerette eldönteni, mit vegyen fel aznap. Hároméves kora körül komoly kihívást jelentett vele a vásárlás, mert arcpirító hisztiket vágott le a boltban, ha nem az általa választott cikkek kerültek a kosárba. Az utcán százméternyire szaladt anyja előtt, így a nagymamák nem vállalták közterületen a levegőztetését.

Önállósága óriási akaraterővel és kitartással párosult.

Négyévesen két keréken biciklizett, ötévesen magától megtanult olvasni, első osztályban elintézte a különórái beosztását, és mire szülei észbe kaptak, már minden délutánjára szervezett valamilyen elfoglaltságot. Több területen is tehetségesnek bizonyult, nagy lendülettel vetette bele magát a zenélésbe, sportolásba, kézműves tevékenységekbe, miközben tanárai nem győzték csodálni állhatatosságát.

Petrával nem volt könnyű kijönni, mert szerette magához ragadni az irányítást, amit nem minden társa kedvelt. Mégis talált csendes, befolyásolható, általában hozzá képest kevésbé rátermett barátokat. A többiekhez leginkább valamilyen közös tevékenység vonzotta. Otthon órákig elbíbelődött saját projektjein, szívesen időzött egyedül.

Serdülőkorában vágyni kezdett kortársai közelségére, és csalódottan vette tudomásul, mennyire nehezen találja meg velük a hangot.

Képes volt ugyan alkalmazkodni a társasághoz, de minduntalan kívülállónak, csodabogárnak érezte magát közöttük.

Gyakorta tapasztalta, hogy a többiek nem kapcsolódnak az általa felvetett témákhoz, mintha nem lenne mondanivalójuk, mintha egyáltalán nem figyelnének rá. Próbálkozott, ám akarattal itt semmire sem ment.

Tehetsége és kitartása jó iskolákhoz, majd állásokhoz juttatta. Egyik nap váratlanul rosszul lett, mentővel szállították kórházba. Halálfélelmet élt át, úgy érezte nem kap levegőt, szívrohama van. A vizsgálatok nem igazolták aggodalmát, azonban ettől kezdve rettegett a következő rosszulléttől. Érthetetlenül állt az események előtt, hiszen eddig egész életében a kezében tartotta a gyeplőt, most pedig saját teste hagyta cserben.

Egy kerékpártúra közben eszébe villant gyermekkori emléke: szeretett biciklizni, és csodálattal nézte az úton elengedett kézzel száguldó bringásokat. Nem merte kipróbálni. Ettől fogva valami különös sóvárgást tapasztalt: szerette volna könnyedén kitárni a karjait, és kapaszkodás nélkül suhanni két keréken.

Évekkel később, amikor gyermekét tanította biciklizni, a kislány álmélkodva felkiáltott: „Anya, nézd, a bácsi nem fogja a kormányt, és mégis gurul! Te is tudod ezt?” „Nem kicsim, sosem volt bátorságom elengedni a kormányt. És te se tedd, veszélyes!”

Amint hangosan is kimondta a korábban annyiszor megfogalmazott gondolatot, már tudta, miként szabadulhatna meg félelmeitől.

Kiment egy csendes, kissé lejtős útszakaszra. Először csak hagyta egyenesen gurulni a biciklit, érezte az egyensúlyát. Majd kissé kiegyenesedett, óvatosan lazítani kezdte a kormányt markoló ujjait, míg csak kettővel érintette azt. Nem is nehéz, gondolta, és elengedte az egyik kezét. Aztán… itt elakadt. Újra és újra megpróbálta. Többször is kiment, de mégsem jutott tovább. Végül feladta.

Kislánya felcseperedett. Szárnypróbálgatásait figyelve, Petra éppen tanulta útjára engedni. Félelmei lassan megszelídültek. Még mindig szívesen pattant nyeregbe, bár nem kísérte útjain gyermeke. Közös kirándulások emlékét idézve tekert éppen, amikor egyszerűen csak megtörtént. Kezei önkéntelenül elengedték a kormányt, lassan a magasba emelkedtek, és ő kitárt karokkal repült az aranyszínű őszi erdőben.