A legmélyebb pontról is van út felfelé – egy házaspár, akiknek a sors nem adta könnyen a boldogságot

Hogyan indult az ismeretségetek? 

G.O.: Én újdonsült feleség és kismama voltam. GYES-en voltam a fiammal, amikor Zsolt bátyja, akivel korábban rövid ideig együtt dolgoztam, felhívott, hogy az öccse, a pécsi szimfonikus zenekar frissen kinevezett igazgatója marketingkommunikációs munkatársat keres, adjam be a pályázatom. Az állásinterjún találkoztunk először Zsolttal. 

H. Zs.: Nem munkaerőt kerestem, hanem a „jobb kezemet”. Akkor vágtam bele abba a nagy munkába, ami a zenekar nemzetközi szintre emelésére irányult, és tudtam, hogy ebben a kommunikációnak kulcsszerepe lesz. Olyan kiváló szakemberre volt szükség, aki közel akar kerülni a művészetekhez, és akiben bízhatok – mert nyilvánvaló volt, hogy nagyon sok időt fog velem tölteni. 

Ezen a stratégiailag fontos területen nem főnök-beosztott felállásra volt szükség, hanem együtt gondolkodásra egy kreatív, őszinte és önmagát vállaló, hozzáértő emberrel. Orsolyáról rögtön tudtam, hogy ilyen.

G. O.: Nagyon megtetszett a munkakör, de úgy döntöttem, mégsem lépek be, mert olyan felelősséggel járt, amit baba mellett nem tudtam vállalni. De az első férjem alig egy hónappal ezután meghalt autóbalesetben. Azt éreztem, ha nekem a gyászban otthon kell ülnöm, biztos megbolondulok. Felhívtam Zsoltot, hogy ha még szabad az állás, mégis jönnék, anyukám ment el gyesre a kicsivel.

H. Zs.: Annyira repestem az örömtől, hogy Orsolya mégis újra bejelentkezett telefonon, hogy nem is hagytam szóhoz jutni. Majd feltűnt a süket csönd a vonalban, elhallgattam. Sírva mondta, hogy miért kell mégis munkát vállalnia. 

Hogyan fogadtad ezt a fordulatot?

H. Zs.: Sokkoló volt hallani, ami történt, mellbe vágott. Vezetőként pedig meg kellett gondolnom, fölvegyem-e. Egy ember, akinek folyamatosan folynak a könnyei, nem biztos, hogy tud megfelelő minőségben dolgozni. De erős volt az első találkozásunkon szerzett bizonyosságom, hogy Orsolya alkalmas a feladatra, és tisztességtelennek éreztem volna, ha az élethelyzete miatt nem kap lehetőséget. 

G. O.: Amikor először beléptem a zenekari irodába, Zsolt szó nélkül átölelt – ő volt az első a férjem halála óta, aki ezt tette, pedig idegen voltam. A zenészek elképesztő erénye, hogy mernek érezni, és azt kifejezni. 

Orsi, te éppen megözvegyültél, Zsolt, te ekkor még nős voltál. Milyen út vezetett odáig, hogy férj és feleség legyetek?

H. Zs.: Aznap, amikor Orsival legelőször találkoztam, lehet, hogy furán hangzik, de hazaérve elmeséltem a feleségemnek, hogy ma láttam egy boldog embert. A házasságunk régóta elakadásban volt, lefagyottnak és eszköztelennek éreztem magam, nem tudtam rajta változtatni. Később elváltunk, ami nagyon megviselt. 

Orsiról már az első találkozáskor tudtam, hogy kulcsembere lesz az életemnek, és ahogy mélyült a kapcsolatunk, úgy szilárdult tovább az érzésem, hogy ez a kapcsolat az öröklétben van.

G. O.: Zsolttal először mély, kölcsönös szimpátia jelent meg köztünk. Hamar kiderült, hogy jól tudunk együtt dolgozni. De 2004-ben léptem be a zenekarhoz, 2008-ban költöztünk össze, és házasságot csak 2012-ben kötöttünk. A sok együtt töltött idő, a szakmai siker felhajtóereje és az egymás iránti együttérzés jó táptalaj egy kapcsolatnak, de házassághoz nem elég. Belemerültünk a munkába, ám eközben a veszteségeinket nem dolgoztuk fel. Nem szabad házasságot kötni egy olyan ingoványos talajra, mint egy válás és egy megözvegyülés utáni, feldolgozatlan gyász. A kétezres évek végén a szakmában szárnyaltunk, de a kapcsolatunk zuhanórepülésbe kezdett. 

H. Zs.: A zenekar ekkor már nagy sikereket ért el, nemzetközi rangra emelkedett, megnyílt a Kodály Központ, az egész ország elismerését kivívtuk, de ezzel iszonyú terhelés is járt, és bár rengeteg érzelmi többletet is adott, ilyen intenzitás mellett nehezen fért hozzá az ember, hogy rendet rakjon az életében. Az első házasságomat úgy kellett elengedni, hogy nem tudtam érte megharcolni, vagyis nem ismertem föl, milyen eszközzel kellene. Orsolyával a krízisben viszont épp a bénultság ellentétét éltem át: tudtam, hogy biztosan nem adom föl, el sem tudtam képzelni, hogy elengedjem. 

G. O.: Végül az, hogy a mélyponton szembenéztünk egymás elveszítésének lehetőségével, elvezetett a felismeréshez, hogy tényleg együtt akarunk megöregedni. A felismerés után sokat dolgoztunk azért, hogy megtaláljuk a kapcsolatunk stabil alapját.

Az, hogy munkatársak vagytok, súlyosbította a krízist, vagy a szereteteteket erősítő kapaszkodó volt? 

G. O.: Nem teljesen pontos szó a szeretet: inkább hittünk egymásban. Ehhez a közös munka nagyban hozzájárult. Abban tudsz hinni, akit sok helyzetben láttál küzdeni. Együtt dolgozni azt is jelenti, hogy nem csak egy arcát ismerjük a másiknak: sokféle helyzetben láthatjuk, érzékelhetjük egymást. Akit trauma ér, gyakran elveszíti az önmagával való kapcsolatát és az igényt a teljes életre. 

Nehéz újra úgy éreznie, hogy nem a legrosszabbhoz képest elégszik meg azzal, ami van, hanem újra mer vágyni a lehető legjobbra. Már nem csak túlélő, hanem élni szeretne. 

Amikor én eljutottam idáig, a teljes élethez – munkához, családhoz, gyerekneveléshez – kerestem társat. És Zsolt valóban az akart lenni.

Hogyan fogadta a zenekar, hogy a menedzsment két első embere egy pár lett?

H. Zs.: Egy nyáron költöztünk össze. Az évadnyitó társulati ülés végén tudatosan felhoztam a témát. Nyíltan, őszintén elmondtam, hogy nekem nagyon fontos ez a kapcsolat, a zenekar is nagyon fontos, és szeretném, ha egyik kapcsolat sem sérülne. Arra kértem a kollégákat, hogy amikor ezt mi nem jól csináljuk, vagy számukra terhesen, akkor segítsenek, legyenek aktívak, mondják el. Ma is előttem van, hogy százhúsz ember döntött úgy, hogy ebben támogatólag lesz jelen – és úgy is vannak. Pedig ez nekik is feladat, hiszen, ha például épp meghallgatnak egy félórás szakmai vitát köztünk, tudatosítaniuk kell, hogy nem egy házassági csörte tanúi. 

Nagyon hálás vagyok ennek a közösségnek, hogy sosem húzták elő a férj-feleség kártyát, és nincsenek ebből fakadó játszmák. Döntően Orsi személyiségén, bölcsességén, értelmi és érzelmi intelligenciáján múlik, hogy ez működni tud. Amellett, hogy ő mindent odaad a zenekarnak, elképesztő alázattal tartja tiszteletben, hogy ez végső soron a zenészek ügye. Az ő munkája és személye megkerülhetetlen abban, amit a Pannon Filharmonikusok elért, mégis úgy van jelent, mint támogató szereplő.

Miben hasonlít, és miben más a munkahelyi és az otthoni együttműködésetek? 

G. O.: Bent Zsolt a „karmester”, én pedig a marketingkommunikációs terület „szólamvezetője” vagyok. Beosztott vagyok, de olyan autonómiával, amivel elég mozgásterem van a minőségi alkotáshoz, csakúgy, mint mondjuk egy cselló-szólamvezetőnek. Az itthoni működés inkább egy kamarazenekaréhoz hasonlít, ami más hozzáállást igényel. A kamarazenében nagyon különböző hangszerek játszanak, és a muzsika nem attól gyönyörű, hogy a résztvevők egyformákká válnak benne, hanem mert közösen hoznak létre valami jót – de csak akkor, ha minden tag a legteljesebben önmaga lehet. 

Tehát én nem attól leszek jó anya, ha a gyerekeim azt csinálják, amit én, hanem ha fölismerem az ő saját „hangszerüket”, és segítem őket, hogy minél jobban szóljon. 

Vigyázok rájuk, kereteket szabok, de nem helyettük csinálom a dolgukat. És Zsolt mint családfő mellett tudok másodhegedűs is lenni, ami nem alárendelt szerepet jelent. A második hegedűszólamot játszó kollégáktól megtanultam, hogy ez nem alantas szerep, hanem az egész zenekarnak nagyon fontos támasza. 

A szimfonikus zene tanított meg arra is, hogy képes legyek megnyugodni a sokféleségemben. Például nem a háziasszonyszerep a kedvencem, de az a többszólamú összetettség, ami egy nő életét jellemzi, megkívánja a női szerepekben való együttműködésre képes alázatot. Enélkül nem tudunk benne sem szabadok, sem harmonikusak lenni. 

Sokan azt mondják, hogy a szerelem fenntartásához időről időre szükség van bizonyos távolságra is. 

H. Zs.: Paraszti családból származom, nekem az a természetes, hogy együtt élünk, együtt dolgozunk, tehát közösen éljük az életünket. Sokáig nem is értettem a ma gyakran használt minőségi idő kifejezést, mert az együtt töltött időt, amikor „csak” együtt vagyunk, a közös élet szerves, magától értetődő részének tartom. 

G. O.: Sokaknak azért lehet furcsa, hogy egy házaspár reggeltől estig együtt dolgozik, mert elhitettük magunkkal, hogy együtt dolgozni nem jó. Ha őszinte érzésekkel élünk, akkor időlegesen jelenthet nehézséget a folyamatos közelség – de inkább hozzáad a kapcsolat erősségéhez. A kérdés mindig az, mihez ragaszkodom jobban, a munkahelyemhez vagy a házastársamhoz: ha erre a kérdésre tudok válaszolni, akkor mindig egyértelmű lesz az igazodási pont. 

Azzal sosem árultam zsákbamacskát, hogy nem akarom és nem tudom magamra venni azt a terhet, hogy én magam egy személyben akarjak boldoggá tenni valaki mást – erre nem vagyok képes, és azt hiszem, senki sem az. 

Ugyanúgy az is kell, hogy ne nyomasszuk agyon magunkkal a másikat, legyen mindenkinek más kapcsolódása, öröme is. 

Zsolttal akár napokig együtt lehetek, ez nem degradálja az ő fontosságát, és nem unom meg őt. Azért nem, mert bár nagyon fontos nekem, nem az egyetlen. Az életem úgy kerek, hogy a házasság, a család és a munka mellett vannak benne más dolgok is. 

Mindkettőtöknek van egy-egy gyermeke az előző házasságából, és közös kisfiatok is született. A mozaikcsaláddá formálódás során hoztatok tudatos döntéseket a nevelt gyerekeitekkel kapcsolatban?

G. O.: Én szem előtt tartottam, hogy Zsolt lányának van édesanyja, akivel az ideje nagy részét töltötte. Nevelnem tehát nem kellett, inkább a női kapcsolatot igyekeztem biztosítani neki, szeretve jelen lenni, annyit és örömmel adni, amennyit igényel belőlem, kapcsolati menedék lenni a számára.

H. Zs.: Orsi nagyfia és a lányom egyidősek, ami nekem nehézséget okozott. Megviselt, hogy a saját lányom életében vasárnapi apuka vagyok, abból sem a legjobb fajta, mert koncert van, zenekar van, és ha mégis van mód a közös időtöltésre, nem könnyű tényleg vele lennem, mert zsong a lelkem, a fejem máshol van. Ezen a téren nagyon sokat kellett változnom. Ugyanakkor a két gyereknek egy pillanat alatt testvéri lett a kapcsolata – ebben az is segített, hogy ők ovistársai voltak egymásnak már akkor, amikor mi Orsival még nem voltunk együtt. 

Nehezen boldogultam a pótapasággal. Nyilvánvaló volt, hogy Orsi fiának az egyetlen apaminta én leszek, mert az édesapja nem él. Betöltöttem valamiféle szerepet, de ő például nem szólít apának. Sokat tűnődtem, hogy ezt nekem kell-e eldönteni, vagy hagyni kell, hogy ő maga végigjárja a maga belső útját. 11 hónapos volt, amikor meghalt az apukája, nincs róla személyes emléke, mégis, ahogy Orsi meséli, ugyanazokat az ételeket szereti, úgy nyúl dolgokhoz, mint az apja.  Őszintén megéli, hogy az apja fia, és én ezt tiszteletben tartom. Ha ebbe én bele akartam volna furakodni, megfosztottam volna őt valamitől, pedig épp elég nagy volt a vesztesége. 

Emiatt kezdetben nagyon bizonytalanul kapcsolódtam hozzá, pedig jószívű, bölcs, higgadt kisfiú volt. Meg kellett érte küzdenem.

G. O.: Zsolt az apaságában az elmúlt húsz évben nagyon sokat változott, fejlődött. Abban, hogy a nagyfiam nem szólítja apának, nekem is részem van. Egyrészt mert hiába halt meg, az édesapja az életünk része, beszélünk róla, sosem volt tabutéma – ezzel a fiamnak szerettem volna megkönnyíteni a gyerekekkel együtt változó gyász folyamatos feldolgozását. Másrészt Zsolt nagyon megszenvedte, hogy a válás után elveszítette a napi kapcsolatot a lányával, és nem akartam rátenni azt a terhet, hogy a saját gyerekével nem lehet együtt, de egy másiknak meg tegyen úgy, mintha az apja lenne. 

H. Zs.: Az is tudatosságot kívánt, hogy a közös fiunk születése után a két nagyobb gyerek megélte azt, hogy amikor ők voltak kicsik, még mások voltak a keretek. Azt is látják, milyen egy olyan gyereknek, akinek együtt vannak a szülei – óhatatlanul kivételezettnek tekintik. Felnőttek, nagyon intelligensek, és nagyon szeretik az öccsüket, de most megélik a saját veszteségüket is, hiszen kicsiként még nem fogták fel, mit az, amiben nincs részük. 

G. O.: A Gyászfeldolgozás Módszer specialistájaként is dolgozom, ezt a módszert a családban mind használjuk vagy használtuk már. A veszteségfeldolgozásban rálátunk, hogy a kapcsolataink minőségét mi magunk határozzuk meg, a döntéseink következményeit viseljük. A kapcsolatok nem tönkremennek, hanem a benne lévő emberek teszik tönkre őket azzal, hogy csinálnak vagy nem csinálnak, mondanak vagy nem mondanak dolgokat. Egy mozaikcsalád tényleg olyan, mint a kamarazene, csak akkor tudjuk jól csinálni, ha a családot nem önbeteljesítésre használjuk, hanem közös ügynek tekintjük, és tiszteletben tartjuk a tagjait, mindegy, hogy 11 hónaposak, 11 vagy 50 évesek.

H. Zs.: A család és a zenekar is attól működik jól, ha nincs egyetlen ember a csapatban, akinek ne az volna a célja, hogy a dolog együtt megszólaljon. 

A családunkban és a Pannon Filharmonikusoknál is azt látom, hogy a benne lévő emberek úgy döntöttek: egy közös cél irányába mennek, és mindent megtesznek, hogy egymást efelé támogassák. 

Ezért születhet meg az a csoda otthon és a színpadon, ami megszületik nap mint nap.