Így tudd meg a gyerekedtől, hogy mi volt a suliban!

Gondoljunk csak bele, mi, felnőttek miről szeretünk beszélni! Hát persze, hogy azokról a dolgokról, amik foglalkoztatnak és érdekelnek bennünket. Pontosan így van ez a gyerekeknél is, akik számára sokszor teljesen más az érdekes, mint amire igazán kíváncsiak lennénk. 

Tegyük el a telefont!

Abban, hogy a gyerek mennyire közlékeny iskola után, nagy szerepe van annak, hogy hogyan nevelkedett, és milyen a viszonya a szüleivel. Ha otthon az a szokás, hogy meghallgatják egymást a családtagok, őszinte kíváncsisággal fordulnak a másik felé, ha a szülők odafigyelnek és nyitottak arra, amiről a gyerek beszélni szeretne, az egy jó alap. Ilyenkor van, hogy kérdezni sem kell.

„Ideális esetben pici korától azt szokja meg a kisgyerek, hogy odafigyelnek rá, és amikor az iskolából hazaviszik a szülei, nemcsak beültetik az ülésbe, és végigtelefonálják az utat, hanem már akkor elkezdenek vele beszélgetni. Ám azt látom, hogy sok szülő ezt a természetes kapcsolódási igényt nem igazán veszi figyelembe. Ha az az alapvető elvárás, hogy egy gyerek ellegyen magában, és egyedül játsszon, akkor bizony később sem fog odamenni a szülőhöz beszélgetni. Amelyik szülő mindig csak 30 százalékban tud jelen lenni, ne várjon el ennél többet a gyerekétől sem” – magyarázza Győri Ildikó. 

A gyerekek pontosan látják és érzik, mikor figyelnek rájuk, mikor foglalkoznak velük, és sokkal odaadóbbak, őszintébbek, ha mi is azok vagyunk velük. Ha a család mindennapi életébe sikerül becsempészni a közös beszélgetéseket és élménybeszámolókat, akkor a gyermekünk is jobban megnyílhat. Történhetnek ezek az étkezések alkalmával, de segítheti a beszélgetésben való elmélyülést valamilyen közös tevékenység is. 

Lehet együtt kutyát sétáltatni, kertészkedni, sütit sütni, vacsorát készíteni. Ilyenkor talán még könnyebb a kényesebb témákat is szóba hozni.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

A rossz élményeket bedobhatjuk a kukába

„A rutinokat már egészen kicsi kortól kezdve érdemes kialakítani; például bevezethetjük azt a játékot, hogy iskolából, óvodából hazafelé úton megkérdezzük gyermekünktől, történt-e ma vele valami olyasmi, amit szeretne kidobni a fejéből, mert nem is akar még emlékezni sem rá. És ezt a kellemetlen élményt kidobhatjuk együtt az első, útba eső kukába. Ez nagyszerű módszer arra, hogy a gyereket tehermentesítsük az alól, amit nem feltétlenül szeretett volna átélni, de mégis megtörtént vele. Miután kidobtuk a feszültséget jelentő helyzetet, a gyerek már el fog tudni kezdeni beszélni olyan dolgokról is, amikre kíváncsiak vagyunk. A kicsiknél pedig segíthet a rajzolás, a szerepjáték és a bábozás is” – teszi hozzá a szakember. 

„Nálunk az a módszer vált be, hogy ovi, majd később suli után rengeteget báboztunk. A kislányom bábjátékából mindig tudtam, ha nyomasztotta valamilyen veszekedés vagy rossz jegyet kapott. Én pedig igyekeztem úgy játszani a tanár nénit vagy a csetepatéban részt vevő, »gonosz« barátnőt, hogy segítsek neki elsimítani a lelki megrázkódtatást” – meséli Klári, az immár 14 éves Emma anyukája.

„Mi volt ma az ebéd?”

„A legtöbb gyereknél az evés általában nem központi téma. 

A »mit ettél?« kérdéstől pedig a hideg is kirázza őket, és sokszor értelmetlennek is tartják a választ, hiszen minden iskolában kint van a menü, amit a szülő is elolvashat. 

Azt meg legkésőbb a vacsoránál úgyis látjuk, hogy mennyire éhes a gyerek, abból pontosan tudni fogjuk, hogy evett-e rendesen ebédet vagy sem. Úgyhogy ezt a kérdést nyugodtan törölhetjük a repertoárunkból” – javasolja Győri Ildikó. A szakember szerint, ha bennünket mégis nagyon izgatna az evés téma, akkor valamilyen kontextusban érdemes rákérdezni, például, hogy volt-e olyan süti a héten, amit szeretne, ha otthon is elkészítenénk.

„Az iskolában az ebédszünet az egyetlen olyan időszak, amikor a gyerekek pár percnél tovább beszélgethetnek a többiekkel, így nyilván arra fognak fókuszálni, hogy végre megoszthassák egymással mindazt, amit addig kénytelenek voltak magukban tartani, és a legkevésbé sem foglalkoznak vele, hogy milyen étel kerül eléjük az asztalra” – mondja a pszichológus.

Legyen nála a kontroll, hogy mikor és mit mesél!

Ám akkor sem kell kétségbe esni, ha a gyerekünk nem mesél, mert lehet, hogy ő olyan típus, akinek szüksége van egy kis időre, hogy az élmények leülepedjenek benne, vagy éppen örül, hogy a szülővel lehet végre, és gondolatban sem szeretne az „iskolában tartózkodni”. Ugye ismerős az a szituáció, amikor fáradtan hazaérve azt kérjük a párunktól, hogy csak a munkáról ne kelljen beszélnünk? Miért csodálkozunk, ha a gyermekünk is ezt érzi olykor?

„Engedjünk ebben egy kis teret a gyereknek, legyen nála a kontroll, hogy mikor és mit mesél. Ez azért is hasznos, mert ahol a gyerek nem sokat vagy semmit sem mond a napközben vele történtekről, sokszor harapófogóval próbál a szülő információt nyerni, és ez pont ellenkezőleg hat. Ilyenkor segíthet, ha mi is megosztunk vele valamit a napunkból, amivel elindítunk egy beszélgetésfonalat, amibe ő is bele tud kapaszkodni. Készíthetünk egy kis táblát is, amelynek egyik oldalán a »10 perc beszélgetés«, másik oldalán pedig az »egyedül szeretnék lenni« szöveg áll. 

A gyerek ezt felakaszthatja az ajtajára, és úgy fordíthatja, ahogy szeretné, így a kontroll az ő kezében lehet. 

De azt mindenképp kössük ki szabályként, hogy mindennap egyszer tíz percre ki kell nyitni azt az ajtót” – javasolja Ildikó.

Azon sem érdemes bosszankodni, ha gyermekünk a „mi volt a suliban?” kérdésre az igen egyszerű „semmi” szóval felel, hiszen megeshet, hogy tényleg nem emlékszik rá, mert az neki nem volt fontos, vagy most éppen más jár a fejében. 

„Ha azért tesszük fel a kérdést, mert meg akarjuk tudni, hogy volt-e valamilyen jó élménye, érte-e őt valami kedvesség, amivel hozzá fordultak, vagy éppen bántás, ami neki rosszul esett, akkor kérdezzünk rá célirányosan! Volt-e ma valaki kedves veled az iskolában? Történt-e valami olyan, amit nem volt jó hallani, látni?” – javasolja a szakember.

„Én szeretek életszerű kérdéseket feltenni, és például egy-egy tantárgyra konkrétan rákérdezni. »Környezetből ma is a virágokról volt szó?«, »Mit tanultok most angolból?«, »Kivel játszottál ma a szünetben?«. Az a tapasztalatom, hogy ez jó kiindulási alap, megadja a kellő löketet a folytatáshoz, hogy elkezdje mesélni, milyen érdekes dolgot vettek környezetből, vagy hogy nem értette a matekot, és egyébként is igazságtalan volt a tanár, a nagyszünetben meg a Sári összefirkálta a tolltartóját, és össze is vesztek” – mesél saját módszeréről Tamás, a kétgyermekes apuka.

A pszichológus szerint az is előfordulhat, hogy a gyereknek felkavaró valamelyik téma, és emiatt nem akar róla beszélni, vagy még nem tudja megfogalmazni, hogy arról mit szeretne elmondani. A szakértő azt javasolja, ha azt sejtjük, hogy valóban történt a gyermekünkkel valami, amitől megijedt, akkor ez őt biztosan kilökte a komfortzónájából, és ez az állapot túlélési reakcióra állította át az agyát. Ameddig ez nem múlik el, és nem áll vissza gyermekünk komfortérzete, addig nem fog tudni beszélni a történtekről. 

Az esti mesélés, összebújós beszélgetés azonban segíthet abban, hogy a gyerek visszatérhessen a komfortzónájába, és elkezdjen mesélni a napjáról.

Ha azt látjuk, hogy az események felidézése felzaklatja, sír, remeg, megváltozik a viselkedése, akkor ne kezdjük el faggatni a történtekről, hanem azt kérdezzük meg, hogy tudunk-e neki segíteni szülőként, csináljunk-e valamit, amikor másnap bemegyünk az iskolába. Ha valami gond van, azt azon is észrevehetjük, hogy megváltozik gyermekünk viselkedése.

„Szerencsére kicsi korban a gyerekek még elmondják, ha valami gond van a suliban, de egyébként is lehet látni rajtuk: húzzák reggel a készülődést, nem akarják felvenni a ruhát, a cipőt, ami múlt héten még jó volt, most túl kicsi vagy nagy, nem találják a zoknijukat, kardigánjukat. Ha valami probléma van, akkor szinte biztos, hogy elhúzzák a reggeli rutint, hogy késve érkezzenek. És ezt nem a szülő ellen csinálják, nem őt akarják bosszantani, hanem azért, mert nem akarnak bemenni. Ilyenkor próbáljuk megőrizni a hidegvérünket, és kérdezzünk rá, hogy történt-e valami az iskolában, mi történt, és mérjük fel, amennyire lehet, hogy mennyire nagy a baj, kérdezzük meg, mi, szülőként tudunk-e neki segíteni, hogy ez elmúljon” – tanácsolja a pszichológus.

Igazából a legfontosabb, hogy odafigyeljünk egymásra, szánjunk minden nap minőségi időt a beszélgetésre, és hagyjunk teret a gyermekünknek, ne akarjuk mindenben kontrollálni őt. Talán a kérdésfeltevésben és a kommunikációban is ez a megoldás kulcsa: arra kell helyezni a fókuszt, ami a gyereket érdekli és érzelmileg megérinti.