„Az egész világ egy óriási homokozó, ahol öltönyös, kosztümös emberek még mindig a vödrön marakodnak”
„Homok volt a cipőmben” – magyarázta a kisfiam, amikor az előszobába lépve a szemem elé tárult az utóbbi idők legnagyobb homokvihara, amely a lakást érte. „Az enyémben is” – fűzte hozzá a lányom, aki épp egy gyönyörű homokrajzot formált nagy művészi érzékkel a padlóra. Miközben előkerült a kislapát, a seprű, a porszívó és a felmosó is, és a gyerekeim azon vitatkoztak, ki melyik eszközt használja, azon gondolkoztam, hogy ezt egy szűk két óra múlva újra megcsinálhatjuk. Akkor fogunk hazaérkezni ugyanis a játszótérről.
Kissé kedvetlenül húztam a szandálom. Ma valahogy nem volt kedvem a nagy sarazásokhoz, az „enyém a piros lapát” szituációkhoz és a homokszóráshoz a szembe. Tudom, hogy a homokozó pontosan az a terep, ahol a gyerekek gyakorolhatják, hogy hogyan építsenek fel, romboljanak le, fedezzenek fel világokat.
Ez az a közeg, ahol biztonságos keretek között tanulnak a határaikról, az osztozásról, a szabályalkotásról, a konfliktusokról és a megoldáskeresésekről.
A nagyobb gyerekeknél gyakran fontosabb a szabályok megalkotása, a szerepek kiosztása, a minitársadalom felépítése, mint maga a játék. Mostanában mégis túl gyakran gondolom azt, hogy nekünk, felnőtteknek valahogy mégsem sikerült helyesen elsajátítanunk a homokozási készségeket. Az egész világ egy óriási homokozó, ahol öltönyös, kosztümös emberek még mindig a vödrön marakodnak, és fújják egymás szemébe a port. Valahogy könnyebben megy a rombolás az építésnél, nincsenek működőképes szabályok, és gyakran a sajátunkat erőltetjük rá a többiekre is.
Ezt éreztem, amikor az egyik szomszéd a másik kapuja elé húzta a szemetet, ezt éreztem, amikor reggel átfutottam a híreket, ezt, amikor hallottam, hogy éjjel egy ismerősöm kertjében vegyszerrel tönkretettek pár gesztenyefát, hogy a felette lévő háznak szebb kilátása legyen, ezt éreztem, amikor…
„Anya, gyere már!” – húzta meg a szoknyám a lányom, és nem volt mit tenni, nekiindultunk.
A homokozó szélén ülve néztem a gyerekeimet. Felváltva hordták nekem a homokkávékat és süteményeket, hogy ne legyek álmos, és finomakat ehessek. A kisfiam is tejfehérjementes homoksütiket gyártott, hogy a lányom ki ne maradjon a mókából. Nyílt egy egész tejfehérjementes pékség. Aztán más gyerekekkel együtt felépült egy homokvár is, vizesárokkal körbevéve.
Éreztem, hogy lassan megnyugszom, ahogy a homokkávémat kortyoltam. Már az sem zavart, amikor később fel kellett oldani pár kisebb vitát, és végül mindenkinek hajat kellett mosnia. A homokvár egy része is lerombolódott, de ezt végül mindenki elfogadta, mert kisebb gyerekek is voltak a homokozóban. A szorgos kis fekete hangyabolyt alig lehetett hazaterelni. Lehet, hogy a homokkal az égvilágon nincsen semmi baj, csak az nem mindegy, hogy mire használjuk.
Az írás Székely-Balogh Szilvia Hullámvasút című sorozatának részeként jelent meg a Képmás magazinban, amelynek további részei elérhetőek itt.
Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„Egy anya kevesebb mint öt forintba kerül”
Valódi történetek. Valódi értékek. Segíts megőrizni!
A Képmásnál hiszünk abban, hogy a család, az emberség és a minőségi újságírás iránytű a mai világban. De ahhoz, hogy cikkeink, podcastjaink és videóink továbbra is elérhetők maradjanak, rád is szükségünk van. Ne csak olvasd, tartsd is életben a Képmást! Légy a támogatónk, és építsük együtt ezt a közösséget!
Támogatlak titeket>>
