Hogyan lett egy kétségbeesett, vesebeteg nőből szerető pótanya?

Egy kisvárosi lakótelepen vagyunk, a a zöld és piros papírból összeragasztott szamócapalántát nézem, amelyet Balázs készített ajándékba Évának. Egy kis parafatábláról gyerekrajzok nevetnek rám. 

„Még a bábszínházas korszakból való – mutat rá Éva az egyik színpompás kis műremekre –, A barna mackó kuckója című előadást örökítette meg ez a kislány. Meg is nyerte vele az első díjat. Egy-egy előadás után sokszor hirdettünk rajzversenyt a gyerekeknek.” A bábozás azután jött Éva életébe, hogy elvégezte a tanítóképzőt. Egy induló bábszínházban, a háromfős Habakukban kezdett el játszani. Tíz évig dolgozott velük. Nagy sikerük volt, országos hírnévre tettek szert. Sokszor mentek egyhetes turnéra különböző városokba, falvakba. Aztán közbeszólt az élet, elváltak útjaik, Éva azonban nem intett búcsút a bábozásnak. Később a gyermekeit egyedül nevelő anyukával, Helgával megalapították saját társulatukat, a Csemetét. Itt már Éva írta a mesedarabokat, ketten varrták a bábokat és készítették a díszleteket. 
„A gimiben egy ideig színésznőnek készültem, pillanatnyi fellángolás volt az egész. Nyertem Kazinczy szépkiejtési versenyt, megyei szavalóversenyeket, de alapvetően csendes lány voltam. A bábozásban az a jó, hogy magam elé tarthatom az adott szereplőt, és így sokkal bátrabb vagyok” – mondja nevetve. Túl van két sikertelen vesetranszplantáción, ezekről nem szívesen beszél. Világéletében utálta, ha szánakoznak rajta. Kitűnő eredményeket ért el a tanárképzőn, de egészségi állapota annyira leromlott, hogy ott kellett hagynia a kollégiumot és a főiskolát, haza kellett költöznie a szüleihez. 
„Azokban az időkben a tanulás jelentette számomra az életet, a menekülést. Aztán rá kellett jönnöm, hogy fizikálisan képtelen vagyok helytállni. Elhatároztam, hogy nem adom fel, hogy csak azért is legyőzöm a betegséget, és megcsinálom. A többiek a kezeléseken felnéztek rám, csodáltak az erőmért. Hiába, kudarcot vallottam.

Szembesültem a korlátaimmal, rájöttem, hogy nem tudom véghezvinni azokat a dolgokat, amiket szeretnék. Bárhogy is akarom, nem megy.

Sokszor azt éreztem, hogy nincs erőm élni, hogy nem tudok tovább élni, egyszerűen nem megy” – emlékszik vissza a nyolcvanas évek végére, betegsége mélypontjára. Bár az óvónőképző főiskola, ahová azután iratkozott be, hogy otthagyta a tanárképzőt, kitöltötte a napjait, de az állandó kezelések kivették belőle az erőt. Hajnalban mentőautó vitte Győrbe, dialízisre, ilyenkor szótlanul bámult ki az ablakon. Senkivel sem beszélgetett. 
Aztán elkezdte olvasni a Bibliát, csatlakozott egy keresztény közösséghez, a szívében lévő félelmet felváltotta a hit és a bizalom. Elvégezte az óvóképzőt, majd levelezőn a tanítóképzőt, aztán jött a bábszínház. Most újra pedagógusként dolgozik. 
„Mivel kétnaponta kezelésre járok, nem tudok iskolában tanítani, ezért itthon foglalkozom gyerekekkel. Igazi kincskereső, felfedező munka ez” – magyarázza. „18 éves koromban, amikor diagnosztizálták a krónikus veseelégtelenséget, az orvosok elmondták nekem, készüljek fel arra, hogy soha nem fogok tudni elszakadni a szüleimtől, és kórházban fogom tölteni az életemet. Ehhez képest nagyon komoly karriert futottam be, saját egzisztenciával” – húzza ki magát félig bohóckodva. „És lett egy gyereked!” – teszem hozzá. 

Balázs 10 éves volt, amikor az első éves egyetemista nővére magához vette. A lány Évánál lakott albérletben. Megkérdezte, hogy magával hozhatja-e a kisöccsét, aki borzalmas körülmények között, mélyszegénységben élt. A tízéves kisfiút Éva befogadta.

Később, amikor a nővére elköltözött tőlük, Balázs nála maradt. Most már ők ketten alkotnak egy családot. 
„Nekem ezek nagyon kedves emlékek. Balázs ötödikbe ment azon a nyáron, amikor hozzám került. Csillogó szemű, érdeklődő kisfiú volt. Egy speciális iskolába járt, ahol SNI-s (sajátos nevelési igényű) gyerekek tanultak. Szeptembertől a nővére átíratta egy erős általános iskolába, és mi egész nyáron tanultunk, hogy behozza a lemaradását. Mindig nagyon várta ezeket az alkalmakat. Tele volt tudásvággyal. Egyszer valahol valakinek azt mesélte, hogy őt sok dologra nem tanították meg, és úgy irigyli azokat a gyerekeket, akiket a szüleik megtanítottak erre-arra. És erre itt voltam én, aki mindenre megtanítottam.” 

Kép

Kép: Páczai Tamás

„Egyszer csak anya lettél?” – kérdezem. „Nem voltak ilyen romantikus gondolataim, hogy én most anya vagyok” – feleli. „Gyerekem van. A feladatot láttam: van egy kisfiú, akinek normális emberré kell válnia, nekem pedig segítenem kell őt. Szülői értekezletre jártam, főztem, mostam, tanultunk, beszélgettünk, programokat csináltunk. Nekem nagyon gondos anyukám van, és én mindenben leutánoztam őt. Tízórait készítettem, a szendvicsbe tettem uborkát, salátát. Pontosan, precízen, ahogy az én anyukám szokta.

Hátteret szerettem volna biztosítani Balázsnak, szerető, elfogadó, bátorító hátteret. Nem volt könnyű élete, az osztálytársai is csúfolták. De mindezeken át kellett esnie, ki kellett bírnia. Persze mindent megbeszéltünk, a problémákat is.

Szerencsére a tanárok szerették őt. Méltányolták a törekvését, az akaraterejét. A középiskolában – egy kertészeti szakközépiskolába járt – ő volt a legjobb tanuló. Tudod, nagyon sokat imádkoztam érte.” Amikor megkérdezem, hogy a viharos kamaszkoron hogy jutottak túl, Éva azt feleli, nem volt viharos kamaszkor. „Balázs tisztában volt azzal, hogy milyen nagy szerencse érte őt akkor, amikor hozzám került, és végtelenül hálás volt ezért. Most már dolgozik. Szorgalmasan gyűjt. Vett egy földet, ahol kertészkedik. Készül az életre.” 
Évát egyszerre látom törékenynek és erősnek. A hiányról kérdezem. A szerelem hiányáról, a saját gyerek hiányáról. „Annak ellenére, hogy nem tudok felmutatni egy férjet, és hogy csak egy gyerekem van, nem érzem semminek a hiányát. Persze az embert sokszor rákényszeríti a gondolkodásmódja arra, hogy megkérdezze magától: na és mit mutatnak a tények? De nekem a lelkem tele van jó élményekkel, pozitív élményekkel, amelyek elfeledtetik velem a pillanatnyi hiányokat. A férjhez menésről sem mondtam le, igaz, hogy most pillanatnyilag nincs jelentkező. Tudod, gyerekkoromban mindig azt mondtam, hogy nekem majd sok gyerekem lesz. Egyszer valakitől kaptam egy kis papírképet, amin egy mókás nyuszicsalád volt. Elől ment az apa nyúl, utána az anyuka és mögöttük hegyen-völgyön ott sorakoztak a nyúlfiókák. Sokáig a pénztárcámban őriztem ezt a kis rajzot, mert annyira tetszett.

Gyerekekből nincs hiányom, itt vannak körülöttem. Minden napra több is jut belőlük. Részese vagyok a tanulási folyamatuknak, a sikereik az én sikereim is.

Mindig is velük szerettem volna foglalkozni, ezért választottam a pedagógusi pályát, és a bábszínházat is nekik csináltuk.” 
„Nem szoktál félni?” – kérdezem. „Nem engedem be a szívembe a félelmeket, ahogyan a sajnálatot sem. Az a dac, amit a szánalom váltott ki belőlem, nem engedte, hogy beteljesedjen az orvosok jóslata, miszerint az egész életemet kórházakban fogom tölteni. Akkor és ott kilöktem magamból ezt a kijelentést, nem törődtem bele a sorsomba. Nagyon sokat tanultam, egy pillanatra sem adtam fel a küzdelmet, aztán szembesülnöm kellett azzal, hogy nem harcolhatok egyedül, hogy ehhez nekem nincs elég erőm. Hiába gondoltam azt, hogy bekeményítek és legyűröm, nem ment. Nekem Isten jelenti az erőforrást, és a Biblia. Ahogy a 23. zsoltár írja: »Ha a halál árnyékának völgyén járok is, nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy.«” 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>