Hámori Máté: „A zenében rejlő ígéret, hogy a teljesség megközelíthető”

Miért izgul egy karmester?

Egyrészt amiatt, hogy hogyan fogadja majd a közönség az előadást, másrészt pedig, hogy mi mennyire tudunk újra szintet lépni.

Akkor nem biztonsági játék? Elismert szerzők darabjai, profi zenészek, sok munka, zenekedvelő közönség…

Nagyon nem. Itt tulajdonképpen a mindenséggel méred magad. Hatéves korunktól bennünk van, hogy a tökéletességet a zenében nem lehet elérni. Persze semmiben sem lehet, nincs tökéletes ember, tökéletes szeretet, tökéletes tudás. De a zenében, amikor valami nagyon jól sikerül, az ember egy pillanatra megkarcolgatja a tökéletesség felszínét. Ezt az élményt egy zenész többnyire mások koncertjén éli át először, de ha egyszer megérzi az „illatát”, egész életében arra vágyik, hogy újra és újra megtapasztalhassa – olyan ez, mint egyfajta drog. 

A tökéletesség pedig nem hibátlanságot jelent, hanem valami teljességet, az isteni tökéletességhez hasonlót. Olyasmit, amin nincs rés vagy hézag, ami önmagát magyarázza, és magától értetődő.

Zenészként egész életünk azzal telik, hogy lenyesegessük azokat a sallangokat, amelyek ettől a teljességtől eltávolítanak bennünket. Tulajdonképpen hibajavításból élünk.

Az előadóművészet a közönség visszajelzéséből is táplálkozik, a zene esetében azonban ez gyakran kimerül néhány elhasznált jelzőben, hiszen nehéz megfogalmazni, hogy mit érintett vagy mozdított meg bennünk. Ezért is ilyen fontos a saját mérce?

Valóban szinte lehetetlen igazán releváns visszajelzést kapni, az ember mégis nagyon várja – főleg a pályája elején –, mert akkor még nem érzi pontosan, mi rejlik benne. Mire ezt kezded megérezni, évtizedek telnek el. Ezért is van óriási szükség arra, hogy intim viszonyt alakíts ki a zenével és a zeneszerzőkkel. Ha mindig a zenét tartod szem előtt, és ezt a bizonyos teljességet, akkor bár szomorú lehetsz amiatt, hogy még nem tartasz ott, de a célt nem tévesztheted szem elől. Amikor engem néha meglegyintett a kiégés, csak ez segített – semmi más. Egy másik ember, még egy kolléga sem tud igazán segíteni. Csak a zenében rejlő ígéret, hogy a teljesség megközelíthető.

Ez konkrétan azt is jelenti, hogy ismered is már annyira magadat, hogy tudod, mi segít a zenepatikádból?

Nem úgy segít rajtam, hogy zenét hallgatok, hanem hogy foglalkozom vele, előadom.

Tehát terápia?

Igen. Ha az ember jól fogja fel, és nem nyomja agyon az állandó teljesítménykényszer és az elvárás, hanem inkább motiválja. 

Ha játék marad, amely bizonyos értelemben tét nélküli. 

Mert végső soron: ha van egy gyengébb koncertem, mi történik? Ha van egy jobb koncertem, mi történik? Bizonyos szempontból semmi. Persze azért mégis. Mert bár a közönség talán nem érzi a különbséget aközött, ahogyan az első próbán eljátsszuk Egy faun délutánját és aközött, ahogyan a koncerten, mégis meg tudja érezni, amikor az a bizonyos tökéletesség „kacsint” egyet. Szóval igen, a zene valóban terápia, és egy rendkívül erős módja annak, hogy az ember hogyan élje az életét úgy, hogy közben élvezni is tudja azt. Ez szerintem keveseknek adatik meg.

Ennek a cikknek a folytatása a Képmás magazin legfrissebb, 2026. január-februári számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

A magazinra előfizethet itt.