„Nem szeretlek, nem vagy az anyukám!” – Hogyan reagáljunk a dühös gyerek kegyetlen mondataira?

A fenti példa szinte minden családban lejátszódik, ahogy nő a gyermek, és próbálgatja függetlenségét és személyiségét érvényre juttatni. A szülő számára sokszor megrázó mondatokat azonban érdemes a helyükön kezelni. De mégis hogyan kezeljük az ilyen helyzeteket? Engedjük el a fülünk mellett? Üljünk le a gyerekkel beszélgetni?

A gyermek, ahogy egyre cseperedik, úgy próbálgatja szárnyait a világban. Egyre több és egyre összetettebb helyzettel találkozik, amelyeket meg kell oldania, egyre több érzést, érzelmet ismer meg, amelyeket azonban még nem képes tudatosítani.

Az érzelmek tengerében sokszor elveszik, nem képes még címkézni, hogy mi zajlik benne. A szülő, a nevelő az, aki segíthet neki megérteni a belül végbemenő folyamatokat.

Egyrészt azzal, hogy példát mutat és a hasonló, érzelmekkel teli helyzetekre adekvát módon reagál: például nem kezd el ordibálni, csapkodni és másokat megbántani, ha dühös, hanem az agresszív viselkedés helyett konstruktív megoldásokra törekszik úgy, hogy közben teret enged a dühének is. Másrészt a szülő az, aki a gyermek érzéseit is felcímkézheti. Ha a gyermek frusztráló helyzetbe kerül, a szülő kipuhatolhatja, mi az, ami bántja, és segíthet neki megfogalmazni, szavakba önteni a nehéz érzéseket.

Mi állhat a dühös és kíméletlenül elfogult szavak mögött?

Fontos tudatosítani, hogy a gyermek dacból, dühből jövő felkiáltásai nem azt jelentik, hogy ő valóban utálja a szülőt, vagy tényleg ne tekintené édesanyjának/édesapjának. A gyermek egy általános negatív érzést él át, amely ilyenkor szinte kirobban belőle. Mindez azért van, mert nem tudja még kifejezni, hogy konkrétan min is megy keresztül. A fenti példánál maradva, nem tudja részletesen leírni és megfogalmazni azt a sok mindent, ami kavarog benne: „Anya, nem szeretnék a nagymamához menni, mert csalódott vagyok, hogy nem megyünk az állatkertbe, szomorú vagyok és dühös, hogy olyat kell csinálnom, amit nem szeretnék, és nem értem a programváltozás okát, hiszen engem nem zavarna, ha esőben kellene mennünk.”

A gyermek mindezt a fejlődése során, a környezetéből tanulja majd meg, abból, ahogy a körülötte lévők is kommunikálnak egymással és vele.

Az utállak, nem szeretlek szavak súlyát még nem érzi, számára ez egy sor más dolgot jelenthet: dühös vagyok rád, csalódott vagyok, nem értem, mi történik körülöttem, félek, bizonytalan vagyok, éhes-szomjas, fáradt vagyok, nem érzem jól magam, úgy érzem, nem figyelsz rám...

És még számtalan negatív érzelem, amelyek mindig az adott gyermektől és helyzettől függnek.

Hogyan reagáljunk, ha gyermekünk azt mondja, utál minket?

Ezeket a heves kifakadásokat szülőként nagyon nehéz hallgatni, teljesen természetes, ha ettől rosszul érezzük magunkat. Azonban érdemes tudatosítani, hogy ez nem a személyünkről szól, hanem mindig az adott helyzetről. Próbáljuk meg nem felvenni a mondatokat, pláne nem megsértődni, hanem segítsünk a gyermeknek abban, hogy ő is jobban megértse a helyzetet, ezáltal mi is érteni fogjuk azt. Ne kicsinyeljük le a negatív érzéseit, ne csitítgassuk, és ne mondjuk azt, hogy „ezt te sem gondoltad komolyan”, mert ezzel megakadályozzuk, hogy átélje az érzelmeit, és megtanulja kezelni azokat.

Általában jobb stratégia, ha teret biztosítunk az érzéseinek: engedjük, hogy megélje őket. Biztosítsuk arról, hogy mellette vagyunk és elfogadjuk őt, például így: „Megértem, hogy nagyon csalódott vagy, hogy mégsem megyünk az állatkertbe.” Ezzel segítünk neki kapcsolatba lépni a saját érzéseivel, és rámutatni, mit is érez igazán. Ugyanakkor biztonságot adunk neki és megértést, amire építkezhet a későbbi nehéz helyzetekben is.

Az érzelmek kimondása és címkézése után a megfelelő kérdések is csodát tehetnek. Kérdezzük meg, hogy mi történt, hogy van most, mit érez, ezáltal kibontakozik a saját nézőpontja, a története, amit így mi is jobban megértünk majd.

Érdemes minden beszélgetés végén feltenni azt a kérdést, hogy mire van szüksége ahhoz, hogy jobban érezze magát, ezáltal tanulja majd meg csillapítani a negatív érzelmeit, a frusztrációját.

Idősebb gyermekeknél pedig nyugodtan adjon hangot a szülő is, mondja el, ha valami rosszul esett neki. „Nagyon fáj, hogy ezt mondtad nekem.” Ezzel a gyermek megtanulja, hogy el lehet mondani, ha valami fáj, ráadásul empátiát tanul, jobban megérti mások érzelmeit.

Végül biztosítsuk a gyereket arról, hogy ha legközelebb mérges lesz valamiért, mondja el nekünk bátran, és ossza meg velünk az érzéseit: mi itt leszünk, és figyelünk rá.

Összefoglalva pár irányelv, amelyeket bátran alkalmazhatunk ezekben a helyzetekben:

1. Igyekezzünk nyugodtak maradni, ne vegyük magunkra a gyermek dühét!

2. Értsük meg a gyermeket, fogadjuk el őt!

3. Hagyjuk megélni neki a nehéz érzéseket is!

4. Segítsünk megérteni saját magát, címkézzük az érzelmeit!

5. Kérdezzük, és beszélgessünk vele!