Aki idelátogat, szerelmesen tér haza

Ameddig a szem ellát, tenger

Már több évvel ezelőtt felírtuk közös bakancslistánkra a lányokkal, hogy elutazunk Horvátországba, így a mostani nyaralásunkat még jobban vártam, mint az eddigieket – pedig tíz év „termése” áll a mérleg másik serpenyőjében!

Az előkészületeket nem vittem túlzásba, egyetlen dolgot szereztem csak be, mégpedig vízicipőt, amire többen is felhívták a figyelmemet. Ugyanis arrafelé nem homokos a tengerpart, hanem kavicsos. Ezt nem is tartottam akkora problémának, azt már annál inkább, hogy nem tudok úszni: kicsit aggódtam, mi lesz velem, de az indulásig igyekeztem elhessegetni a félelmetes gondolatokat, tudván, hogy nem merészkedem beljebb, mint kellene. 

Hatórányi buszozás után a hajnali órákban megérkeztünk Fiuméba, ahol sirályok éneke fogadott. 

A félhomályban a Kapucínus-rendi Lurdi asszonyok temploma bontakozott ki előttünk, szemben pedig, amit a legjobban vártam, az Adriai-tenger. Mivel még volt kerek nyolc óránk a szállás délutáni elfoglalásáig, reggeli szürkületben indultunk nyakunkba venni a várost, hogy találjunk egy nyitva lévő kávézót. Kisebb kitérők és egy ízletes ebéd után aztán birtokba vehettük a szállásunkat, és elkezdtük tervezni, mi is legyen a program az előttünk álló hét napon.

Mivel Fiume nem bővelkedik strandokban, más városokat kerestünk a közelben. A tömegközlekedés ott számításaim szerint duplája az itthoninak, ezzel jobb előre kalkulálni. (Az éttermekben, üzletekben viszont hasonló árak vannak.) De ha olyan strandot találunk, ahol nem kérnek belépőt, mint Abbáziában és Kostrenában, akkor abszolút megéri.

Kostrena strandja nem túl nagy és kevésbé kiépített, emiatt viszont meghittebb is. Sziklákkal szegélyezett tengerpartján sétálva, miközben különleges kavicsokat gyűjtöttem, rácsodálkoztam a teremtés nagyságára. 

Ilyenkor az ember rádöbben, hogy csak egy apró pont Isten tenyerén, mégis olyan fontos alkotójának, hogy ilyen szép környezetbe helyezte.

A nagy találkozás

Itt érkezett el a történelmi pillanat: életemben először mártóztam meg a tengerben – na jó, inkább csak óvatosan kacsáztam, a vízicipő viszont meglepően kényelmesnek bizonyult. Túlzás lenne azt állítani, hogy én leszek a következő Hosszú Katinka, és „inkább veszek egy fagyit” ürüggyel hamar vissza is tértem a biztonságosabbnak tűnő partra, de legalább nem merültem el a vízben. Ez is sikerélmény! Azt azért megfogadtam, hogy a következő tengerparti nyaralás előtt belekezdek az úszástanulásba.

Fiumétól kicsit távolabbi város Lovran, ahol a lányokkal ugyan csak a szemünket fürösztöttük meg a tengerben, így is tökéletesen át tudtuk adni magunkat a mediterrán életérzésnek. Innen rálátni Cres szigetére is, ami az Adriai-tenger legnagyobb szigete. El tudnám viselni máskor is, hogy ilyen kilátásban gyönyörködve fogyasszam el a délutáni kávémat.

Kép

Itt még Abbázia egyik strandján – Fotó: Fekete Fanni

Visszajövök én egyszer még

Az igazi szerelem azonban Abbázia volt. Mielőtt odautaztunk, újságírómódra alaposan utánaolvastam, mi mindent találunk ott. Abbázia, mai nevén Opatija a monarchia idején a magyar arisztokrácia kedvelt üdülőhelye volt, még Ferenc József is gyakran pihent itt. A város látványossága a Lány sirállyal szobor, amelyhez egy legenda is kötődik. Eredetileg egy másik szobor, a „Madonna del mare” állt a helyén, amelyet Arthur Kesselstadt gróf emlékére állíttatott családja. A férfit még 1891-ben nyelték el a hullámok, Mária az ő lelkéért virrasztott. 

A Madonna-szobrot aztán máshová helyezték át. A Lány sirállyal szobrot 1956-ban faragta Zvonko Car. Modellje egy létező személy, Jelena Jendrasic volt, akinek kilétét csak 55 évvel később fedték fel. 

A lányalak azóta Abbázia szimbólumává vált, a helyiek pedig olykor nimfaként hivatkoznak rá: amikor viharos időben a hullámok verdesik a sziklát, úgy tűnik, mintha egy nimfa emelkedne ki a tengerből.

Egész nap, még a délutáni strandolás alatt is azt vártam, hogy közelről is láthassam.

Kép

Egy épület az abbáziai Angiolina parkban – Fotó: Fekete Fanni

Mintha egy mesébe csöppentünk volna

Már lebukóban volt a nap, mikor a szobor felkeresésére indult négyesfogatunk. Útközben kicsit elvesztünk az Angiolina parkban (hiába, a szárazföld az én terepem), amely több mint 150 növényfaj otthona. Bambuszok, pálmafák, fagytűrő banán alatt sétáltunk el. A park egyik ékessége az Angiolina villa, amelyet 1844-ben egy fiumei kereskedő építtetett, ma pedig múzeumként (Horvát Turisztikai Múzeum) működik. Meglepődtünk, hogy még este nyolckor is nyitva találtuk. Ugyan már nem volt sok hátra zárásig, egy képeslapot azért gyorsan vettem az ajándékboltjában, és gondolatban már a szöveget fogalmaztam magamban a kedves címzettnek.

Az épület előtt egy kisebb labirintus kápráztatott el. Már csak andalító jazz-zene hiányzott. A távolban sorakozó impozáns épületek, villák apró fénypöttyökként derengtek fel, a minket körülölelő tenger pedig ezüstösen csillogott.

Bár erős ingert éreztem, hogy mindent megörökítsek, szabadságra küldtem a telefonom kameráját (hogy miért is, arról ebben a cikkben írok), és milyen jól tettem: sokkal jobban magamba tudtam szívni a látottakat. 

Talán ez, a fotózás kényszerétől való elszakadás adta a nyaralás során a legnagyobb szabadságot.

Ötszáz lépcsőfok a középkorba

Aki már unná a strandolást, vagy épp nem kedvezne neki az időjárás (mi pont kifogtunk egy kiadós esőt), annak sem kell a szálláson rostokolnia, történelmi látnivalókban is bővelkedik a környék. Ilyen Fiume vára, a Terszati vár, amelyhez 561 lépcsőfok vezet. A szám senkit ne rémítsen meg, néhány rövid szünettel még az olyan kezdő túrázók is könnyedén teljesítették, mint én. Úgy a kétszázötvenedik lépcsőfokon, egy kis szentély mellett megállva azért bátorító volt elmondani egy imát a zökkenőmentes célba érésért, ami meg is hallgattatott.

A római korban épült várból csodás kilátás nyílik a városra, épületében pedig sok érdekességet megtudhattunk annak történetéről, amelyet sokáig a Frangepánok birtokoltak, majd az ír gróf, Laval Nugent megvásárolta, és azóta is a Nugent család tulajdona.

A Nugentok mauzóleumát két sárkányszobor is őrzi, amelyekhez szintén kötődik egy legenda. A történet szerint a város felett, egy barlangban élt egy sárkány (más források szerint baziliszkusz), aki nagyon szerette az embereket. Volt azonban egy ellensége, a Kvarner-öböl polipja, aki egyszer megtámadta a polgármester kislányát. 

A sárkány azonnal a gyermek segítségére sietett, a polipot pedig messzire hajította. (Egészen pontosan egy halpiacig, sejthetjük, hogyan végezte.) 

Jócselekedetével azonban a sárkány úgy érezte, túl közel került az emberekhez, így elrepült a városból. A polgármester hálából szobrot emelt a lény tiszteletére.

Egy kicsit a miénk is

Romantikus sétát Fiuméban is tehetünk. A Korzó kicsit hasonló, mint nálunk a Váci utca, szép épületek között nálunk is ismert ruhamárkák üzleteivel. Nem véletlen a hasonlóság, és az sem, hogy egykor Kossuth korzónak hívták: egykor a Magyar Királysághoz tartozott.

A fentebb említett Lovranban is megérintett a múlt századok szele. A buszmegállóhoz közel álló Szentháromság templom a 12. században épült. A középkorban három templom állt a város temetője körül, s ez az egyetlen, amely fennmaradt. Zárva volt, így csak a kicsiny ablakon tudtam bekukucskálni, de még így is különös érzés járt át.

Az óváros boltíves épületei alatt sétálva azon gondolkoztam, legközelebb érdemes lenne itt foglalni szállást. Ha betérünk a helyi Boris Kačić képzőművész üzletébe, aki előszeretettel festette meg Lovrant, szuvenírként hazavihetünk egy kis darabot a városkából.

Én többek közt fügelekvárt vettem a családnak még Fiuméban, ami az olívaolaj és a hal mellett az egyik helyi finomság. 

A hatórás hazaút mintha gyorsabban eltelt volna – talán mert már a buszon ülve elkezdtem írni útinaplómat, és ugyan közben besötétedett, de a telefon elemlámpájával világítva gyorsan az abbáziai képeslapot is megcímeztem.