Gyökerek és szárnyak – Vendégségben a néptáncos Onodi házaspárnál

Sződ szélén, egy takaros, tulipános kerítéssel körülölelt házban él Onodi Attila és Onodiné Csécsi Katalin, három gyermekükkel. A néptáncos házaspár Székelyföldről és Szegedről érkezve talált otthont a Vác melletti településen. Mozgalmas életükkel a magyar népi kultúra autentikus, élő hagyományait adják tovább külföldi fellépéseken, iskolákban, fesztiválokon vagy épp vőfélyként, és ugyanezt tanítják gyermekeiknek is. Otthonukban beszélgettünk.

Onodiné Csécsi Katalin és Onodi Attila a „Fölszállott a páva 2017”-ben - Kép: Farkas József
Onodiné Csécsi Katalin és Onodi Attila a „Fölszállott a páva 2017”-ben - Kép: Farkas József

Onodiné Csécsi Katalin és Onodi Attila a „Fölszállott a páva 2017”-ben - Kép: Farkas József

– Attila, te Székelyföldön születtél. Hogy vezetett az utad az anyaországba?

Attila: Csíkszeredán születtem, és az onnan öt kilométerre fekvő, hatszázötven lelkes kis faluban, Csíkborzsován nőttem föl, a Hargita lábánál. Ez egy színmagyar, összetartó település, itt nem adják el a telket idegennek, ha valaki elköltözne, mindig először a szomszédokat kérdezik meg. Ma is nagy élet van a faluban, sok fiatallal, akiknél a három gyermek az átlag. A Ceauşescu-időszakban mifelénk mindenki búfelejtett, mulatott, táncolt, belenőttem én is. Háromnapos lakodalmak voltak, pénteken készülődéssel, szombaton lakodalommal, ahová a gyerekeket nem lehetett vinni, vasárnapról hétfőre virradóan pedig visszahívással zárult a mulatság. Aztán voltak bálok is: 18 éves bál, regruta bál, kosaras bál, szüreti mulatság, ezeken az alkalmakon elég jól megtanultunk táncolni. A rendszerváltás után, amikor Csíkszeredán megalakult a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, elkezdtem magasabb szinten művelni a néptáncot. Negyvenen jártunk táncolni, úgy adta az Isten, hogy magam kerültem csak ki hivatásosként.

A Mesterem, Fodor Csaba 16 évesen elkapott: „Fiam, neked ez lesz a munkád!”.

1990-et írtunk ekkor, el sem tudtam képzelni, hogyan lehet megélni a táncból. De fokozatosan kialakult, egyre többet jártunk külföldre fellépésekre, jó életem volt. Akkoriban naponta két óra magyar adás volt a tévében, minden alkalommal a műsorblokk zárásaként öt percben a Hargita Népi Együttes táncolt magyar táncokat. Akárhol léptem ki az utcára, bárhová mentem, mindenki ismert és szeretettel fogadott. Sosem akartam elhagyni a szülőföldemet, de 2000-ben megismerkedtem Katával. 2001-ben átjöttem hozzá Magyarországra, ahol a Magyar Állami Népi Együttesnél folytattam a táncot.

– Nehéz volt meghozni ezt a döntést?

Attila: Nagyon! Csíkborzsova utolsó házában laktam, nekem épült, megvolt a munka, a ház, a birtok, a szüleim és két testvérem is ott éltek, minden oda kötött. Édesapám 2001-ben meghalt, ez is hozzájárult a változáshoz.

Apukám nagyszerű ember volt, három fiút nevelt, egyetlen pofont sem kaptunk tőle, de a nézéséből tudtuk, hogy mi a feladatunk, olyan tekintélye volt.

Sokat tanultam tőle az ácsmunkáktól, az építkezésen át a föld megmunkálásáig. A halála határvonal volt az életemben. Kata szegedi lány volt, másfél évig éltünk távkapcsolatban, aztán döntöttünk úgy, hogy ez tovább nem megy, és a hivatásunk gyakorlása miatt végül a fővárosba költözünk. De nem volt könnyű, ma is nagyon kötődöm a falumhoz. Néhány éve ki is alakítottunk egy kis apartmant, ami egész évben kivehető, nyaranta pedig Csűrdöngölő tábort szervezünk, idén 13. alkalommal, tánctanulással, sok magyar kultúrával.

– Kata, te honnan érkeztél a házasságotokba?

Kata: Szegeden születtem, értelmiségi családban, egyáltalán nem voltam „néptáncos tarisznyarák”, sőt, mindig is küzdöttem ez ellen a sztereotípia ellen.

Szerintem ugyanis ez nem szubkultúra, én vörös körmökkel, miniszoknyában is jártam táncházba, mellette pedig a diszkóba is elmentem és nagy U2-rajongó voltam.

Sok mindent kipróbáltam, és ezek után alakult ki bennem, hogy milyen irányba megyek tovább, a szüleim pedig mindig partnerek voltak a szárnypróbálgatásaimban. A gyerekeinket is úgy szeretném nevelni, hogy kapjanak színvonalas ízelítőt a klasszikus kultúrából, a népi kultúrából, sok mindenből, de itt a színvonalas szót aláhúznám! Húszévesen elmentem világot látni, nyelvet tanulni, valamiféle én-keresésre, egészen Amerikáig jutottam - ahol nagyon elszégyelltem magam. New Jersey-ben élő magyarokkal találkozva ugyanis azt tapasztaltam, hogy ezek a családok szombatonként magyar iskolába járatták a gyerekeiket, ahol magyar történelmet, irodalmat, táncot tanultak, cserkészkedtek. Itt a gyerekek tudták, hogy mi a különbség a kalotaszegi és a kalocsai tánc között, és tudták, milyen a gyimesi tojásfestés, hihetetlen színvonalas oktatást kaptak. Ekkoriban már nagyon szerettem a magyar néptáncot, de itt ismertem fel, hogy mennyi feladatom van még idehaza, és hogy milyen érték is a magyar népi kultúra.

El kellett távolodnom ahhoz, hogy megértsem, mennyire fontosak a gyökereim.

Ezekkel az élményekkel a hátam mögött vetődtem el egy szilveszteri buliba, Gyimesbe, ahol Attila fölkért táncolni.

– Hogy kezdődött a szerelmetek?

Attila: 2000-ben szervezetünk egy táncos szilveszteri bulit, kimondottan csak férfiaknak, sok zenésszel, táncossal, ugyanis mi egy olyan együttes voltunk, amelyben csak fiúk voltak, lányokat mindig találtunk magunk mellé. Gyimesben kibéreltünk egy kis házat, disznót vágtunk, három napig egyáltalán nem aludtam. Ekkor találkoztam össze a „Magyarból” jött Csécsi Katával, akit egy barátnőjével könyörögtek be hozzánk. Méteres hó volt, mínusz 25 fok, dupla kesztyű a törékeny magyar lány kezén, gondoltam, meg fog fagyni a kis szerencsétlen. Ahogy az lenni szokott, fogadást kötöttünk egy barátommal, hogy ki cserkészi be a lányt, én nyertem meg a fogadást. Megtáncoltattam és elolvadt a kezemben…

Kata: Valóban, elsodort ez a szilaj erő, a zöld szemek, Attila a táncban is jól illett hozzám. Másfél év után döntöttünk úgy, hogy Magyarországon folytatjuk a közös életünket, 2003-ban pedig össze is házasodtunk.

Onodi család, Országos Táncháztalálkozó, Budapest – Kép: Gorácz József

 

Így kezdődött „Csécsi Kata” és a „Csíki Bika” története, ahogy azóta is emlegetjük.

– Milyen volt a fővárosba kerülni?

Attila: Mindkettőnknek nagyon nehéz! Budapestre egyikünk sem kívánkozott, idegenül éreztük itt magunkat. Azzal a kikötéssel települtem át, hogy csak hivatásos munkát vállalok, feketén nem dolgozom. Az Isten úgy adta, hogy az Állami Népi Együttesben találtam helyet, két csővázas hátizsákkal egy szolgálati lakásba kerültünk. Hiányzott a csönd, a nyugalom és a meleg időjárás is megviselt, de az az előnye megvolt ennek az időszaknak, hogy a rokonság nem szólt bele az életünkbe.

Az első évben a 365 napból 400 műsort csináltam a Magyar Állami Népi Együttessel, keményen dolgoztunk.

Kata: Sokat küzdöttünk ekkoriban, hogy megtaláljuk a helyünket, de a kapcsolatunkat ez nagyon megerősítette, hiszen egymásra voltunk utalva. A szakmai sikerek, a családi fészek megteremtése, a gyerekek születése mind közös eredmény volt. Három év után találtuk meg az otthonunkat Budapesttől 30 kilométerre, Sződön, sok kedves öregasszony istápolt bennünket, idevetődött fiatalokat, még az uborkát is elrakták nekünk.

– Hogyan lehet hivatásos táncosként megélni, távol az otthontól?

Attila: Sokat dolgoztunk mindig, bennem pedig erősen munkált a székely vér, hogy megmutassam, megállom a helyem idegenben is. A kitüntetéseket, díjakat nem adták ingyen, kőkeményen meg kellett dolgozzunk az eredményeinkért, a nemzetközi „Tedd ki a pontot!” legényes verseny harmadik helyezettje voltam két alkalommal, egyszer közönségdíjas is lettem, a Népművészet Ifjú Mesterei lettünk 2004-ben, 2015-ben pedig Magyar Bronz Érdemkeresztet kaptam. 2007-ig táncoltam a Magyar Állami Népi Együttesben, de kétszer is volt vállficamom, amit figyelmeztetésként éltem meg: 16 év hivatásos táncos pálya után kiléptem. Ekkor kértek föl a Vadrózsák Néptáncegyüttes vezetésére, amit a mai napig csinálok. Ez egy budapesti amatőr együttes, Erdélyi Tibor, Román Sándor voltak a híres elődök, jövőre leszünk 70 évesek. Két korosztályban működünk, a 20–35 éves fiatalok mellett van egy szenior csoportunk, ahol 78 éves a legidősebb táncosunk, de senki nem gondolná hatvannál többnek, mert annyira jól karban tart a tánc. Sok fellépésünk van, megyünk külföldre, fesztiválokra, a Müpában is volt műsorunk, van mit csinálnunk hála Istennek!

– Mekkora kereslet van a minőségi népi kultúrára?

Kata:

Azt tapasztaljuk, hogy a színvonalas népi kultúra – tehát nem a kékfestő szoknyás–fehér harisnyás variáció – mindenkit megérint, függetlenül attól, hogy van-e előképzettsége, ismerete erről a világról.

Negyedikes ikerlányaink osztályában felkért az osztályfőnök egy műsor összeállítására, olyan gyerekeknek, akik nemigen találkoztak ezzel a világgal. Tartottam is tőle, népi játékok és szokások témában tanítottam be a gyerekeknek egy műsort. Meglepett, hogy mennyire élvezték a betanulást, a fiúk igazi férfiként feszítettek a kalapban, pitykés mellényben, a kiskamasz lányok pedig gyermeki örömmel bújtak a pörgős, piros szoknyába. Az osztályfőnök pedig azt is elárulta, hogy szünetekben a lányok azokat a játékokat játszották, egy programra utazva azokat a dalokat fújták, amiket tanítottam nekik. Magukénak érezték, hatott. Ezért is állítom, hogy a népi kultúra nem rétegkultúra, csak színvonalasan, az eredeti, archív gyűjtések alapján – Bartók, Kodály, Lajtha, Martin hagyatéka szerint – kell odaadni, és megérint bárkit.

A gyerekek 2018 karácsonyán

 

– A gyermekeitek nevelésénél milyen szempontokat tartotok szem előtt?

Kata: A magyar kultúra továbbadása elsősorban rajtunk, szülőkön és az intézményvezetőkön, közösségek vezetőin múlik. Mi szeretnénk felkínálni a gyerekeinknek sok értéket, megadni nekik a választás szabadságát, ugyanakkor olyan korlátokat is állítunk, ami őket védi: nem engedjük például a digitális eszközök korlátlan használatát. El is tudnak játszani bárhol, bármikor egyetlen fadarabbal. Villő lányunk nagyon fogékony az erdélyi szóhasználatra, szépen hegedül, Fanni akrobatikus tornázik, de első osztályba készülő Bese fiunkkal együtt mindhárman fel is lépnek velünk, ha kedvük tartja. Egy Goethe-idézet jár sokat mostanság a fejemben, amivel tejesen egyet tudok érteni: „A legtöbb, amit gyermekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak.” Ezt szeretnénk átadni a gyerekeknek.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti