Gyerekfelügyelet: te kire bíznád a szemed fényét?

Bevallom, ebben a témában nem vagyok pártatlan. Engem ugyanis négyéves koromban a testvéremmel együtt elraboltak. Azért nem egy túszdrámát kell elképzelni: csupán az egyik nagynéném úgy gondolta, hogy nincs rendben a szüleim döntése arról, hol helyezzék el a gyerekeiket, amíg ők három hétre elutaznak egy észak-európai körútra. Ők ugyanis az anyai nagyszülőkre bíztak bennünket. A nagynéném önhatalmúlag fogott, és átvitt engem és a húgomat az apai nagyszülőkhöz. Akkoriban a kommunikáció jóval lassúbb mederben folyt, így a szüleim érkezésükkor egyszerűen nem találtak minket ott, ahol hetekkel korábban hagytak. Elmesélték, mennyire megharagudtak az önbíráskodó rokonra, de azt csak sokkal később értettem meg, milyen mély nyomot hagytak bennem az akkori események.

Apa csak egy van

Legidősebb lányom születésekor megkértem a férjem, hogy a szülőszobáról kövesse őt, bárhová vinnék, és egy pillanatra se hagyja magára. Racionálisan felfogtam: biztonságban van, és senki sem akarja ellopni tőlem, mégis szükségem volt az apukája testőri megbízására, aki ennek maradéktalanul meg is felelt. A gyermekágyas osztályon úgy kellett a nővéreknek arrébb hessegetni, amíg rendbe tették a kicsit, mert egy tapodtat sem mozdult mellőle.

Később is sokáig a férjem volt az egyetlen ember, akinek a felügyeletében megbíztam. Kissé meg is bántottuk ezzel a szüleinket, és gyakran irracionális döntéseket hoztunk, amíg rá nem ébredtem, milyen okokból féltem ennyire a gyerekeinket.

Bébicsőszök kíméljenek!

Nyolc hónapos voltam, amikor az anyukám visszament dolgozni, és rábízott egy barátnőjére, aki pontosan velem egyidős babáját nevelte a szomszédban. Anyukám számára ez sokkal jobb lépésnek tűnt, mint bölcsibe adni egy ekkora csecsemőt. Valószínűleg kicsit korai volt az elválás, mivel a saját gyerekeim esetében fóbiás félelem, sőt, irtózás kerített hatalmába a puszta gondolattól is, hogy idegenekre bízzam őket. Pedig egy dadus nemegyszer segítséget jelentett volna a távol élő nagyszülők, nagynénik és nagybácsik hiányában.

Megoldás lehet a bölcsőde?

Az intézményes nevelés ezen formáját először harmadik gyermekem esetében vettem fontolóra, miután kizártam a családi napközi és az óvodai minicsoport lehetőségét. Amikor a kislányom két és fél éves lett, olyan álláslehetőséget kaptam, amelyről tudtam, hogy egy háromgyermekes anyuka nem utasíthatja el.

Saját élményem ugyan nem volt a bölcsiről, ám annál rosszabb az ovis minicsoportról, ahová éppen két és fél évesen kerültem anno. Máig emlékszem a túlzó elvárásokra a szobatisztaság, alvási szokások és evés tekintetében. A testvérem, aki születésével megmentett a bébiszittertől, végül másfél évesen bölcsődébe került, amelyről nagyon jó emlékei maradtak. Azt mondhatom, hogy ez a megoldás nálunk is bevált. Igaz, csak délelőtt 3-4 órára vittem be a kislányomat, de a fél év alatt, amíg oda járt, gond nélkül letette a pelenkát, megtanult teljesen önállóan öltözni és a napirendje is kialakult, így az oviban már úgy ment minden, mint a karikacsapás. Köszönhető mindez a Magyarországon hagyományosan magas szintű szakmai tudáson alapuló kisgyermekgondozásnak, és a remélhetőleg egyre több kisdedet befogadó bölcsődei intézményrendszernek.

Szupernagyi, vagy amit akartok!

Ma már belátom, nincs jobb gyermekvigyázó a nagymamánál és a nagypapánál. Ha valamit másképp tennék, akkor hamarabb és hosszabb időre hagynám a gyermekeimet a nagyszüleikre. A bizalom kiépülésének szakaszában folyton jelen voltam a gyerekeim és a szüleim együttléteinél, így aztán saját szememmel láthattam azt a semmihez sem hasonlítható szeretetet, amivel a nagyszülők az unokáik felé fordultak, és azt a rajongást, amivel a kicsik viszonozták az érzést. A hozzáértő mozdulatok, a gyermekgondozási és nevelési rutin, a magabiztos kommunikációs mintázatok, amivel pillanatok alatt megoldották a helyzeteket, végül megnyugtattak, és elhitették velem, hogy a nagyszülők az életüknél is jobban féltik az unokáik testi épségét, és mindennél fontosabbnak tartják az ő fizikai, lelki és szellemi gyarapodásukat. Bár már kevesebb az energiájuk, mégis teljesen átadják magukat a játéknak, falaznak a kicsinek a „szülői szigorral” szemben, és mindig finom falatokkal várják a gyerekeket.

Klassz nagynénik, menő nagybácsik és jóbarátok

Felcseperedő gyermekeim egyre inkább élvezni kezdték az akkor még családtalan nagynénjükkel szervezett közös programokat. Bár néhány órás kiruccanásnál nem engedélyeztem többet, ez épp elég volt számukra a közeli megyeszékhely szórakozóhelyeinek felfedezésére, ahol a húgomat mindenki ismerősként köszöntötte, és aminek következtében mindenütt kaphattak egy fagyit vagy egy üdítőt.

A kiskamasz és serdülő korosztály számára sokat számít a szüleikkel jóban lévő felnőttek által nyújtott minta, az eltérő szerepek és viselkedésmódozatok megtapasztalása, legyenek ezek a családból vagy a baráti társaságból származó magatartási modellek. Szerencsés esetben a bácsikákhoz és nénikékhez unokatesók, a barátokhoz saját gyerekek is tartoznak, akik a kortárs csoportot képviselik, és nemritkán a legszorosabb társas kapcsolatokat jelentik csemetéink számára. És amikor eljön az ideje a kontroll lazításának, olyan társakkal tehetik meg az első lépéseket az önállóság felé, akiket kezdettől ismerünk, és akik mellett biztonságban remélhetjük őket. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>