Túl sok smink, túl korán - miért öltöztetik nőknek a kislányokat?

Nem vitatom a sportteljesítmény értékét, és nem akarnám elvenni egyetlen kislánytól sem a lehetőséget, hogy küzdjön, fejlődjön, kibontakoztassa a tehetségét, megméresse magát. Ugyanakkor elgondolkodtat, amikor a versenypálya díszletei között elmosódni látszik a határ: mi az, ami még játékos önkifejezés – és mi az, ami már egy felnőtt szerepének utánzása.

Mert amit ezeken a képeken látunk, az nemcsak gyerekverseny, hanem egy társadalmi jelenség, ahol a kislányok nőként jelennek meg a nyilvánosság előtt. 

Úgy mozognak, ahogyan még korukból fakadóan nem lenne dolguk. Úgy, ahogyan azt valaki más kitalálta nekik. Az a valaki – rendszerint egy felnőtt –, aki nem rossz szándékkal, de belehelyezi őket egy szerepbe, ami nem az övék.

A gyerekversenyek (legyen az sport, tánc, szépségverseny vagy tehetségkutató) egyre gyakrabban építenek a látványra: a megnyerő külsőre, a „show”-ra. Egy nyolcéves kislánynak olyan koreográfiát tanítanak, ami inkább idéz egy videoklipet, mint egy gyermekeknek szóló versenyt. A testtartása nem játékos, hanem csábító, a mosolya, a mimikája nem felszabadult, hanem tanult, a ruhája nőies alakra tervezett. A közönség tapsol – hiszen ügyes! De vajon kinek játszik ez a gyerek?

Gyakran szem elől tévesztjük, hogy a gyermek testi, idegrendszeri, pszichés és személyiségbeli fejlődése egy hosszú, differenciált érési folyamat, amely nem rohamtempóban, hanem fokozatosan bontakozik ki. 

Egy szabályosan előadott vers, egy elegáns bevonulás vagy egy „felnőttes” mozdulatsor nem feltétlenül tükröz belső érettséget – sokkal inkább azt, hogy a gyermek képes alkalmazkodni az elvárásokhoz. 

Hajlamosak vagyunk arra, hogy a gyerekeket miniatűr felnőtteknek tekintsük, és olyasfajta önreflexiót, összefüggéslátást, világnézeti érettséget vagy megküzdési készséget feltételezzünk róluk, amelyhez valójában még nincs megfelelő érzelmi és kognitív hátterük.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

A gyermek idegrendszere még épphogy tanulja az érzelemszabályozást, az önreflexió csírái formálódnak benne, és a test–lélek kapcsolat is fejlődő fázisban van. Ilyen korai életévekben a külvilág visszajelzései – különösen, ha azok a kinézetre, szerepre vagy megfelelésre irányulnak – nemcsak tükröt tartanak, de sokszor identitást is formálnak. 

A belső értékrend helyett könnyen a külső visszacsatolás válik iránytűvé, különösen akkor, ha azt dicséret, taps vagy figyelem kíséri. A gyerek ilyenkor nem belülről, hanem kívülről kezdi el megtanulni, ki is ő valójában. Ez nem csupán az önismeret érési folyamatát rövidíti meg – hanem hosszú távon torzíthatja a testkép, az önbecsülés, sőt az autonóm döntéshozatal kialakulását is.

Amikor egy kislány belép egy ilyen világba, nemcsak mozgást tanul. Tanul valamit arról is, milyen az elismert test, milyen az elfogadott megjelenés, milyen az a női szerep, ami sikerre vezet. És ha a siker kulcsa számára a felnőtt nővé sminkelt arc, a hibátlan test, valamint a megfelelési spirál, akkor mit üzenünk ezzel neki?

A gyermeki önazonosság egyik alapfeltétele az, hogy a gyerek a saját korának megfelelő helyzetekben fejlődjön. 

A játék, a mozgás, a közös öröm – ezek építik a lelki védelmi rendszerét. Amikor viszont ezt a természetes folyamatot „felnőttesítjük”, azaz kényszeresen nőiesítjük a mozgását, a kinézetét, a viselkedését, akkor valójában kívülről kezdjük el formálni az énképét. A gyerek azt tanulja meg: „akkor vagyok elég jó, ha megfelelek a külső elvárásoknak”.

Ez a fajta „szexualizált” megjelenés – bármilyen tudattalanul történik is – korai szereptanulásba taszítja a gyerekeket. Miközben mi, felnőttek azt gondoljuk, hogy egy csillogó smink vagy egy látványos ruha csak a show része, ők közben belül alakítják a világképüket. Azt tanulják, hogy értékük a külvilág visszajelzésétől függ, és a nőiség egyenlő a tetszeni akarással.

A médiában megosztott fotók és videók sokszor tömegével hozzák a lájkokat, elismerést, de azt már kevesen kérdezik meg: hol van ebben a történetben a gyerek? Mennyire érti, amit csinál? Mennyire választhat? Mennyire játszhat még szabadon?

Mert a kislányok és kisfiúk – még a legtehetségesebbek, legfegyelmezettebbek is – gyerekek. Az ő világuk nem a felnőttek elvárásainak díszlete kellene, hogy legyen, hanem egy védett, rugalmas tér, ahol kibontakozhatnak. 

Nem az a cél, hogy minél hamarabb „készen legyenek” – hanem az, hogy legyen idejük megérkezni önmagukba.

Felnőttként mi adjuk az értékrendet, mi teremtjük meg azokat a közegeket, ahol a gyerekek fejlődhetnek – vagy elveszhetnek. Ez felelősség. Éppen ezért fontos, hogy miközben elismerjük a teljesítményt, arra is figyeljünk, mit üzenünk. Semmilyen díj vagy lájk nem írja felül a legfontosabb kérdést: hagyjuk-e gyereknek lenni a gyereket – vagy olyan szerepeket aggatunk rá, amiket talán nekünk is ideje volna levetkőznünk? 

A szerző gyermekvédelmi szakember.