Ahogyan főzöl és eszel, olyan a személyiséged! – Terítéken a lélek

Mi volt az első meghatározó benyomás, amelynél azt érezted, pszichológusként minden, ami étel, főzés, táplálkozás, vonzó számodra?

Főzés közben fordultam először a gasztropszichológia felé, amikor azon tűnődtem, mennyi mindent elárul az, ahogyan főzök arról, ahogyan a hétköznapokban működöm. Végiggondoltam néhány ismerősömmel, családtagommal kapcsolatban is, náluk mennyi hasonlóság van a között, ahogyan ételt készítenek, illetve étkeznek és a között, amilyen a személyiségtípusuk. Később, a tanácsadó szakképzés során már ebből írtam a szakdolgozatomat, majd még mélyebben kutatni kezdtem a magyar és külföldi szakirodalmat. Elvégeztem egy táplálkozáspszichológiával kapcsolatos képzést, és tervezek továbbiakat is. Minden érdekel, ami az étkezőasztalt és a lélektant egymás mellé hozhatja.

Az étel és a lélektan összefüggéseit én „Az eltűnt idő nyomában” című regényhez hasonlóan élem a mindennapokban: ha megérzem egy étel illatát, vagy beleharapok és megízlelem, egyszerűen elárasztanak az emlékek…

Igen, a prousti emlékek, amikor egy falat teába áztatott madeleine sütemény hatására előtörnek a gyerekkori élmények és az élet egész folyama, mindannyiunknál megjelenhetnek. Sokan úgy gondolják, a legerősebb gyerekkori emlékeink az ételekhez, ízekhez kapcsolódók. Van ennek egy romantikus oldala, mint a nagyi sütije, vagy egy nagy találkozáskor egy étteremnek a fogása, de van tudományos magyarázata is.

Amikor elődeink egy bizonyos ízt kóstolva rosszul lettek, vagy mérgezés érte őket, de túlélték a kóstolást, meg kellett jegyezniük, hogy abból nem szabad enni, mert veszélyes.

Az ízekkel kapcsolatos emlékezésnek tehát ez az evolúciós haszna. Ugyanakkor szeretetnyelvként is megjelenhet az ételkészítés. Ha valamit nehéz kifejezni szavakkal, például a szeretetet vagy a bocsánatkérést, könnyebb lehet közvetíteni az étel segítségével, gasztroajándékkal, közös főzéssel. A Gary Chapman által írt öt szeretetnyelv mellé hatodikként a főzést, sütést is odatenném.

Lehetséges, hogy az otthoni ízek annyira mélyen gyökereznek egy férfi vagy egy nő életében, hogy a párja által készített ételt egyszerűen nem tudja megszeretni, vagy kifejezetten elutasítja?

Párkapcsolatban vagy szülő–gyerek kapcsolatban is felbukkanhat szimbólumként az étel. Sokatmondó, ha valaki még 38 éves házasemberként is a mama főztjét emlegeti, és mindnyájan ismerjük az „anyám ezt máshogy főzi” mondatot is, amelyre a nő vérmérséklettől függően reagál. Szimbolikus, hogy egy párnak vannak-e olyan közös receptjei, amelyek azt mutatják, mi már egy külön család, felnőttek vagyunk. Például, ha valakinél az volt a szokás, hogy ünnepekkor mindig pulykasültet ettek, pedig igazából senki nem szerette a pulykasültet, felnőttként, a saját családjában kitalálhat valami új tradíciót. Ha a fasírtért vagy a rántott csirkecombért rajong mindenki, akkor hagyják a fenébe a hagyományos pulykasültet, és újítsanak! Az asztalnál megmutatkozik az is, hogy hogyan viszonyulunk, kapcsolódunk egymáshoz. A gyerekek is nagyon jól tudnak üzenni az étellel kapcsolatos viselkedésükkel, hiszen a szülő–gyerek kapcsolatban meghatározó az etetés, táplálás, elfogadás, elutasítás jelensége.

Ha a stressz és a félelem szempontjából vizsgáljuk az evést, nagyon érdekes lehet a túlevés jelensége akár gyerekeknél, akár felnőtteknél. Minél nagyobb stressz éri az illetőt, annál inkább kompenzálhatja étellel. Mi rejlik ennek a hátterében?

Egyrészt az, hogy a rágás és az evés olyan stresszlevezető tevékenység, amely az egész szervezetünket képes megnyugtatni. Másfelől pótlékként is szolgál az étel.

Nem éhesek vagyunk, amikor napi tízszer eszünk a napi három vagy öt helyett, hanem valami másra éhezünk. Valami más hiányzik nekünk, mondjuk több inger, elismerés, izgalom.

Unalom vagy elismerés, dicséret helyett eszünk, így jutalmazzuk magunkat, ha már senki más nem dicsér meg, nem ismer el.

Fontos az is, hogy tudatos jelenléttel, azaz „mindful” módon fogyasszuk el az ételt. Ha minden érzékszervünkkel befogadjuk és megéljük az egész étkezés folyamatát, igazán jóllakunk, hiszen nem maradtunk éhesek sem ingerekre, sem fizikai táplálékra. Fontos a rend, amikor nem „botlunk bele” sem a szemünkkel, sem a lábunkkal figyelmet elvonó ingerekbe, amelyek akadályozhatják, hogy teljesen át tudjunk élni valamilyen folyamatot. A külső rend a belső rendet is hozza, és ez fordítva is igaz. Ha nem vagyunk ott fejben, éppen a múlt sérelmein rágódunk, vagy a jövő nehézségei miatt aggódunk, evés közben könnyen megégetjük magunkat vagy elvágjuk a kezünket, mert egyszerűen kizökkenünk a folyamatból. Viszont, ha jelen vagyunk, százszázalékosan át tudjuk élni az élményt, hogy milyen textúrájú és ízű ételt fogyasztunk, sokkal hamarabb észrevesszük, ha fejben és lélekben is jóllaktunk, nem csak testileg.

Kép

Kép: Unplash

Az ünnepre készített ételnek mi a jelentősége gasztropszichológiai szempontból?

Nincs ünnep étel nélkül, és tulajdonképpen minden alkalom ünnep, amikor ételt tudunk tenni az asztalra. Érdemes megadni magunknak is azt az élményt, hogy leülünk pár percre, és ténylegesen átéljük az étkezést. Ha minden napba csempészünk egy pici ünnepet, nem fogunk sóvárogni, vágyakozni, nem marad ürességérzésünk. Egy személyre is gyönyörűen lehet tálalni, nem muszáj a legkopottabb tányért elővenni, mert „úgyis csak egyedül eszem”. Miért ne adnám meg magamnak a figyelmet és tiszteletet azzal, hogy előveszem a szép mintás tányért, és abrosznál eszem, szép evőeszközzel? Több kliensemtől hallottam már, hogy másnak bármit elkészítenek, és az egész család imádja a főztjüket. De maguknak? Maguknak soha.

Vajon miért gondolja valaki azt, hogy utolsó utáni a sorban, a törődésben, miért gondolja, hogy ő nem érdemli meg a külön gondoskodást, a külön törődést – akár önmagától is?

Magunknak is legyünk olyan fontosak, mint amennyire másokat annak tartunk!

A jól összeállított étrend gyógyító hatású, de még mindig sokan vigasztaljuk magunkat csokival….

A bevitt tápanyagok befolyásolják a hangulatunkat, a lelki egészségünket. Az édességgel való vigasztalódás rövid távon valóban hatásos lehet, hosszú távon azonban nemhogy boldogságot nem hoz, de még a depressziós tünetek esélyét is növeli.

Sok tudományos kutatás igazolja, hogy az európai emberek számára a mediterrán étrend a nagyon egészséges. Ennek részei a sovány húsok, a teljes kiőrlésű gabonából készült ételek, rengeteg zöldség, Omega-3 zsírsavakban gazdag halak, olajos magvak, olívaolaj – ezeket be lehet csempészni a mi étkezésünkbe is.

Az elmúlt időszakban a Károli Gáspár Református Egyetem pszichológia képzésén tartottál gasztropszichológiai kurzust. Hogyan telnek a mindennapjaid tanácsadó pszichológusként?

Jelenleg az Egyesült Államokban élek, de sokat „hazadolgozom” Magyarországra, dacolva a hat óra eltolódással. Az egyéni tanácsadások és az oktatás mellett „Önismeret gasztronyelven” címmel online csoportfoglalkozást is tartok. Itt a gasztronómia segítségével tekintjük át az élet különböző állomásait, szerepeit önismereti fókusszal, közben másokat is jobban megismerve. Olyan szimbólumokként, üzenetekként tekintünk az ételekre és az ízekre, amelyek egészen új utakat nyitnak. Nemrég jelent meg a „Terítéken a lélek – Önismeret az ételeken keresztül” című könyvem, amelynek legfontosabb célja megismertetni az olvasóval az étkezés lélektani oldalát. Számos esetet is ismertetek a könyvben.

Érdekes, hogy a konzultációk során gyakran találkozom étkezésből hozott hasonlatokkal akkor is, amikor egyébként nem ez a téma.

A fejezetek végén önismereti kérdések várják az olvasót, amelyeken érdemes gondolkodni, vagy akár meg is lehet csinálni egy-egy gyakorlati feladatot.

Kép

Czecz Fruzsina – Fotó: Schumy Csaba

Hogyan lehet mindezt a mindennapokban hasznosítani?

Egyrészt a saját önismeretünk fejlődhet az ételeken keresztül, ha megfigyeljük, hogyan dolgozunk a konyhában. Foglalkozunk-e egyáltalán a főzéssel? Hogyan főzünk magunknak, főzünk-e magunknak egyáltalán? Nagyon izgalmas, mennyi tulajdonság, személyiségjegy bukkan elő, amikor sütünk-főzünk, illetve eszünk, mert ezek annyira ösztönös tevékenységek! Egy társaságról, munkahelyi közegről vagy baráti csapatról is képet tud adni az, ahogyan ők együtt étkeznek. Külön foglalkozom az étkezés során megfigyelhető családi dinamikával: hogyan esznek, miről kommunikálnak, mi a szerepek leosztása az étkezőasztalnál, és ez hogyan jelenik meg a hétköznapokban, egy egyszerű kommunikációs helyzetben? Milyen hangulatban, milyen saját szabályok mentén zajlik az étkezés? Ez hogyan rímel a családi élet többi területére? Milyen biztonságérzet vagy éppen szorongás, kellemetlen érzés kapcsolódik egy-egy ételhez, ízhez, vagy akár egy komplett étkezéshez…

A főzéshez, ételkészítéshez fontos rítusok is kapcsolódnak, és talán ezt akarjuk újra meg újra átélni, ismételni egész életünkben, nem?

Pontosan. Két kliensem az ország két különböző pontján nőtt föl, és szinte ugyanarról a húslevesről és ugyanazokról a rítusokról számoltak be. Nagyon gyakori ez, főleg a vasárnapi étkezéshez kapcsolódóan. Ez a két hölgy mesélt arról, hogy megpróbálták gyerekkoruk ízeit valahogy reprodukálni. Egyikük visszament a falujába, ugyanabból a kútból hozott vizet, ugyanolyan zöldséget próbált szedni a kertből. Persze jó kis húsleves lett, de azért nem olyan, mint a mama főztje…

Megállapították a csoportban, hogy a mamák belefőzték a lelküket is a levesbe, és ezt nem lehet utánozni.

De olyan történeteket is hallok, amikor már nem él valaki, akihez egy fontos étel kapcsolódott, de őrizgetik tőle mondjuk az utolsó lekvárt, az utolsó lefagyasztott töltött káposztát. Egyszerűen nincs szívük fölbontani, fölolvasztani, kidobni, mert így egy fontos kapcsolódási pont is megszűnne. Több olyan édesanyával is beszélgettem, aki a gyerekek kirepülése után nem találta a helyét, és a főzéssel hozott létre új kapcsolódási pontot feléjük. Rendelést lehet leadni, hogy mit főzzön, megvannak a fix időpontok, mondjuk minden kedden és pénteken. Ez kapoccsá válik a felnőtt gyerekkel, és a hasznosság érzését is kelti. Gasztrovállalkozókkal is beszélgetek, akik teljesen más pályán indultak el: jogászok, közgazdászok voltak, ültek egy hivatalban, húsz évig kiskosztümben jártak, kommunikációs problémákat oldottak meg. A gasztronómia tudta őket kiszakítani a „mókuskerékből”: a visszatérés a földekre, a növénytermesztés, a kézműves termékek előállítása, a főzés, a cukrászat vagy a kovászolás. Az mentette meg őket a kiégéstől, hogy a két kezükkel alkothatnak – ráadásul ehető dolgot!