„A fotó betekintést enged a társadalom legrejtettebb zugaiba”

Mikor kezdett el érdekelni a fotózás, milyen út vezetett a hobbitól a hivatásig?

Talán még általános iskolás koromban kezdődött ez, bár akkor még nem volt egy tudatos, mederbe terelt hobbi. Apukám érdeklődésének hála volt otthon egy analóg, filmmel működő fényképezőgépünk, amit én is mindig vihettem magammal. Tulajdonképpen nagy szerencse, hiszen a szüleim támogattak azzal, hogy állták a költségeit ennek a hobbinak: megvették a gépet, a filmet, nagyíttatták, előhívatták a képeimet. Emellett persze állandóan bújtam a National Geographic különböző számait és a bennük lévő csodálatos fotóriportokat. De arra egyáltalán nem készültem, hogy a jövőben ezzel szeretnék majd foglalkozni. Orvos szerettem volna lenni, vagy legalábbis valamilyen természettudományos vonalon elhelyezkedni. Végül az orvosi sajnos nem jött össze, így a biológia szakot kezdtem el.

Ott volt egy óránk, ami a „Természetfotó az alapoktól” címet viselte, és nagyon megtetszett az óraadó tanár életvitele és habitusa.

Akkor azért már komolyabban beleártottam magam a fényképezésbe – főleg ismerőseim együtteseit és a koncertjeiket örökítettem meg –, így elkezdtem a tanár asszisztenseként dolgozni. Ez pedig oda vezetett, hogy szerettem volna megmérettetni magam a profi szférában is: több szerkesztőségnek elküldtem a portfóliómat, hogy van-e esetleg náluk gyakornoki lehetőség. Szerencsére a 24.hu és a hvg befogadott, és így kerültem a hír- és riportfotózás területére.

Ma már a fotózás szinte egyet jelent a digitális technikával. Te használsz még analóg gépeket?

Mostanában ez egy kicsit háttérbe szorult, de egyébként igen. Általában akkor, ha nyaralni megyek, és nem akarok azzal foglalkozni, hogy folyamatosan visszanézzem a képeket, és azzal stresszeljem magam, hogy hogyan sikerültek. Ilyenkor csak a fotózás élménye érdekel, és az, hogy jól érezzem magam közben.

2015-ben az egyik képedet a Louvre-ban is kiállították. Kérlek, mesélj erről!

A LensCulture nevezetű fotográfiai magazin 2008 óta hirdeti meg az Exposure Awards pályázatát. Erre a világ minden pontjáról lehet nevezni, rendszerint jó pár kategóriában. Én egy tájképet küldtem be, amely egy norvég fjordot és hegycsúcsot ábrázol a Lofoten-szigeteken.

A vicces része a történetnek, hogy sokan kérdezték utólag, mennyit kellett túráznom, másznom azért, hogy ez a kép megszülessen – de az igazság az, hogy semmilyen halált megvető bátorságra nem volt szükség, ugyanis egy útszéli parkolóból lőttem.

Végül a zsűri beválasztotta ezt a képemet a kategória döntősei közé, így kiállították a Louvre-ban is. Őszintén szólva nagyon meglepődtem. Már el is felejtettem, hogy beküldtem ezt a képet erre a pályázatra, aztán egyszer csak jött az e-mail, hogy beválogattak. Először spamnek néztem az értesítést.

Néhány további képsorozatod is az utazásaidon készült. Korábban pedig nyilatkoztad, hogy az expedíciófotózás érdekel a legjobban. Miért ez a fotóműfaj a kedvenced?

Nagyon szeretek új helyekre ellátogatni. És talán a fotózásban is ez motivál a legjobban: mindig újszerű dolgokat fedezhetek fel, és a munkafolyamat által olyan helyekre nyerek betekintést, ahova egyébként nem feltétlenül.

Kép

Fotó: Mónus Márton

Expedíciófotózásban eddig egyszer volt részem, amikor egy magyar hegymászót kísértem el Nepálba. Az volt a terve, hogy megmássza a Manaslu nevezetű, 8000 méter magas csúcsot. Vele utaztam, túráztam mintegy 10–12 napig, de én „csak” az alaptáborig, 5000–5200 méterig mentem fel, természetesen végig egy jól megpakolt hátizsákkal a hátamon. A felsőbb régiókhoz már különleges engedélyeket kértek, de őszintén szólva nekem már ez a táv is bőven elég volt.

Szabadúszó fotósként mi a fő profilod?

Most már főként hírügynökségeknek fotózok. Itt nem nagyon lehet válogatni, hogy mivel foglalkozzak, ugyanakkor szerintem minden témában meg lehet találni a kihívást. Ezért olyat nehezen tudok kiemelni, amit nagyon szeretek, olyat viszont már könnyebben, amit kevésbé. A sportfotózást például kezdem megszeretni, de nem érzem, hogy ezen e területen én lennék a legélesebb kés a fiókban. Ez nagyon más műfaj, és minden tiszteletem azoké, akik akár már húsz éve jól csinálják.

Amikor úgymond magamnak fényképezek – tehát nincsen határidőm –, olyan témát igyekszem találni, ami valamilyen embercsoportot, kisebb közösséget mutat be, illetve az ő problémáikat, mindennapjaikat.

A fotó szerintem egy remek eszköz arra, hogy olyan helyeket és helyzeteket mutassunk meg a nagyközönségnek, amikbe egyébként nem nyernének betekintést. Még úgy is, ha ezek az emberek egy országban, egy városban élnek velünk. A „Fullasztó meleg” című sorozatomban például a súlyos légszennyezést okozó fűtési nyomor problémáját mutattam be egy család életén keresztül.

Ez a munkád idén elnyerte a fiatal fotográfusoknak járó Hemző Károly-díjat is. Hogyan találtál erre a témára és a családra?

Korábban láttam egy videóriportot a fűtési nyomorról. Sokáig altattam magamban ezt a témát, de aztán a Sajó térségében jótékonykodó civil szervezet meghívott egy sajtóútra. A Fullasztó meleg egyik főszereplőjével, illetve az ő családjával is így találkoztam Ózdon. Az volt a nagy szerencsém, hogy elképesztő befogadóak voltak. Illetve amellett, hogy tudják, hogy ennek a problémának nemcsak elszenvedői, de bizony sokszor okozói is, mégis fontos számukra, hogy megmutassák, és az emberek tudjanak, beszéljenek róla, mert csak így tud valami változni. Több mint egy évig jártam hozzájuk, sőt, most is készítek még fotókat. A legtöbb személyes anyagomat egyébként évek alatt hozom létre, mert itt végre kiélvezhetem, hogy a magam ura vagyok, és nem szorítanak a határidők.

Korábbi munkáid során is foglalkoztál már a társadalom peremén rekedtekkel: hajléktalanokról készítettél portrésorozatot, vagy épp a hátrányos helyzetűek testmozgási lehetőségeit segítő Oltalom Sportegyesület munkáját dokumentáltad. Ez nemcsak szakmailag, emberileg is nagy kihívás. Hogyan közelíted meg a fotóid alanyait, mennyire könnyen fogadnak el?

Én nagyon kíváncsi típus vagyok, és az ilyen munkáim során segít, hogy tényleg odafordulok ezekhez az emberekhez. Ők pedig értékelik, hogy valaki végre figyel rájuk és a problémájukra.

Beszélgetünk, meghallgatom őket, akár elmegyek velük bevásárolni, nem pedig húzom a szám, hogy én márpedig fényképezni jöttem. Így később sokkal bensőségesebb képeket lehet ugyanis készíteni.

Kép

Mónus Márton: Szívtranszplantáció

Másrészt nekem van egy bevált munkamódszerem: a sorozatok alanyait rendszerint egy helyi szervezeten keresztül keresem meg. Így például a hajléktalanokat bemutató riportom esetében is először a segélyszervezet munkatársai vették fel velük a kapcsolatot. Érdekes, ott voltak, akik első alkalommal kijelentették, hogy őket márpedig nem lehet lefényképezni. Aztán amikor már másodjára mentem, számonkérték, hogy miért nem fotózom már őket, azért jöttem, nem?! Ha valaki viszont tényleg nem akarja, hogy lefényképezzem, én azt tiszteletben tartom.

Alapvetően az a fontos, hogy ugyanúgy emberként kezelem őket, mint mindenki mást. Ha megkínálnak valamivel, köszönettel elfogadom, ha kezet nyújtanak, kezet rázok velük, szívesen leülök a gyerekekkel játszani.

Van, hogy velük töltök egy egész napot, és egyetlen képet sem készítek. Majd legközelebb.

Személyes kedvencem a szívtranszplantációt dokumentáló „Élet a halál után” című riportod. Hogyan jött a lehetőség, hogy egy ilyen, hazánkban ritkán végzett beavatkozást dokumentálhass?

Ezt a hírriporteri munkám hozta magával, a főnököm ugyanis mondta, hogy nincsenek ilyen témájú képeink, viszont tudta, hogy én az egyetem mellett műtősként dolgoztam a traumatológián. Tehát várhatóan nem fogok elájulni egy ilyen procedúra során.

Ez egyébként 2018-ban készült, akkor még híre-hamva sem volt a koronavírus-járványnak, tehát sokkal könnyebben el lehetett intézni, hogy bemenjek egy kórházba fotózni. Először transzplantáltakkal készítettem képeket, majd tőlük kaptam kontaktot a Városmajori Szívklinikához. Ennél a sorozatnál nem egy ember útját követtem végig, hanem a fotók a szívátültetés folyamatának különböző stációit mutatják be, különböző emberek életén keresztül.

Nagyon érdekes volt, hogy kivétel nélkül az összes alany azonnal igent mondott a felkérésemre. Akivel a műtétje előtt beszéltem, kifejezetten örült: egyáltalán nem volt ugyanis biztos abban, hogy túléli a beavatkozást, de úgy érezte, hogy így fotók formájában legalább marad belőle valami az utókornak.

Kicsit féltem attól, hogy a donor oldalt hogyan fogom tudni megmutatni. A donorokat ugyanis nagyon védi a rendszer, a rokonaik nem szívesen állnak kamera elé. Végül elmentem a Fiumei úti sírkertbe, ahol a hozzátartozók évente megemlékeznek az elvesztett szervdonor szeretteikről.

A ceremónia alatt végig rettenetesen izgultam, hogy miként fogom ezt az intim kérést elmondani: azt, hogy szeretném őket lefényképezni a halott rokonuk iránt érzett fájdalmukban.

De szerencsére egy többszörös donor fiú szülei nyitottnak mutatkoztak. Fontosnak tartották, hogy az elvesztett gyermekük sorsán keresztül fel tudják hívni a figyelmet a szervdonorság fontosságára.

A Hemző-díjon kívül az utóbbi években még számos szakmai díjjal ismerték el a munkásságod. Hogyan éled meg ezeket a fotós utad szempontjából?

Azt gondolom, hogy önmagában a díjakért nincs értelme fotózni, ehhez elengedhetetlen az a kielégíthetetlen kíváncsiság, ami egy fotóst hajt. De nem tagadom, azért jólesik minden elismerés. Néha ugyanakkor kifejezetten frusztráló is tud lenni. Például a Magyar Sajtófotó kiállítás előtt rendszeresen összeülünk mi, fotósok, hogy megmutassuk, min dolgoztunk az elmúlt időszakban. Akkor bizony néha nagyon ideges tudok lenni, ha nem érzem úgy, hogy abban az évben elég jó képeim születtek. Ez a Hemző-díj viszont nagyon is inspirált: szeretnék még dolgozni a riporton, további képekkel bővíteni, esetleg nevezni más versenyekre is. Bennem elég erős teljesítménykényszer munkálkodik egyébként, minden évben igyekszem legalább egy olyan nagyobb szabású anyagon dolgozni, amire fotóriporterként büszke tudok lenni.