A forradalmár tervelőadó és a kazah anya kalandor fia – két nyíregyházi ’56-os hős története
Annak ellenére, hogy 1956-ban Nyíregyházán sem erőszakos cselekményekre, sem fegyveres harcra nem került sor, a megtorlás során két helyi forradalmi vezetőt is kivégeztek.
Az, hogy Nyíregyházán sikerült megfékezni az önbíráskodókat, főként Szilágyi Lászlónak köszönhető. A jó eszű fiú 1924-ben született földműves családban. Szülei beíratták a Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnáziumba, a háború miatt azonban nem tudta befejezni tanulmányait. 1944 novemberében leventeként a szovjet csapatok elől kerékpárral Nyugat felé menekült, ám a nyilasok elfogták, és Komáromba szállították, ahol besorozták katonának. Miután kiszabadult a szovjet fogságból, az ’50-es évek elején a Magyar Beruházási Bank tisztviselője lett. Megnősült, két gyermeke született.
Származása miatt alig kapott munkát
Az 1950-es év azonban mást is tartogatott, ugyanis a házaspár mindkét tagjának édesapját kuláknak nyilvánították, ezért Lászlót elbocsátották a banktól, és feleségének is távoznia kellett a munkahelyéről. Szilágyi 1951 végén a Tiszamenti Vízműépítő Vállalathoz került, de innen is mennie kellett. A megyei villanyszerelő vállalatnál tudott elhelyezkedni, ahol kezdetben segédmunkásként, később pedig tervelőadóként dolgozott. Itt érte a forradalom.
1956. október 26-án reggel bement dolgozni, ám még a délelőtt folyamán csatlakozott a városban zajló tüntetéshez, amelynek egy Miskolcról teherautókon érkezett, bányászokból és munkásokból álló csoport adott határozott irányt.
Szilágyi hamarosan az események sűrűjében találta magát.
Tagja lett annak a küldöttségnek, amely a kora délutáni órákban a nyomdába bejutva elérte, hogy a miskolciaktól kis változtatásokkal átvett követeléseket tízezer példányban kinyomtassák, majd a szabolcsiak támogatását és követeléseit is tartalmazó táviratot küldött Nagy Imrének. Nem sokkal később a tanácsházán megalakult az ideiglenes munkástanács intézőbizottsága, amelynek elnökévé Szilágyit választották.
Elejét akarta venni az önbíráskodásnak
Forradalmi vezetőként igyekezett jó viszonyt kialakítani a helyi állami és pártszervekkel, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy érdemi együttműködésre nincs lehetőség. A megyei pártbizottság első titkára ugyanis egy – lehallgatott – telefonbeszélgetés során azt a minden alapot nélkülöző tájékoztatást adta a pártközpontnak, hogy „Nyíregyházán egy részeg banda vette át a hatalmat, és felkoncolják a népet”. Így október 28-án átvették a megye irányítását. Másnap megalakult a végleges nyíregyházi városi munkástanács, valamint a megyei forradalmi nemzeti bizottság, utóbbi vezetőjévé Szilágyit választották meg.
Szilágyi László a megye első számú vezetőjeként megszervezte a közellátást, és gondoskodott a bérek kifizetéséről. Nemzetőrséget állított fel, hogy elejét vegye az önbíráskodásnak. Az indulatok féken tartásának szándéka vezette, amikor november elején elrendelte a korábbi megyei tanácselnök és a párttitkár őrizetbe vételét. Hasonló megfontolásokat tartott szem előtt akkor is, amikor a nemzeti bizottság november 3-i ülésén a Nyíregyházát körülzáró szovjet csapatok parancsnokának világos üzenetéből (nem fognak tüzet nyitni, de ha valaki megtámadja őket, a válaszcsapás nem marad el) kiindulva javasolta: hozzanak „egy határozatot, hogy a rádió és a hangoshíradó […] tízpercenként ismertesse, hogy mit tárgyaltunk a szovjet parancsnoksággal […] a lakosság a saját érdekében ne csináljon, ne kezdeményezzen semmi provokációt”.
A szovjetekkel írásban közölték, hogy elítélik azokat a személyeket, akik a megállapodás ellenére támadást intéznek ellenük.
Köszönet helyett kötelet kapott
November 4-én a szovjet csapatokkal együtt több egykori funkcionárius is visszatért a hatalomba. Az aznap megalakult új közhatalmi testületnek, a munkás-paraszt forradalmi bizottságnak a korábbi vezetők is a tagjai lettek. Az egykori megyei tanácselnök másnap a következő szavakkal méltatta tevékenységét: „Szilágyi elvtársra én nem haragszom, neki csak köszönettel tartozik a város, és én vele együtt fogok dolgozni.” Mindennek ellenére Szilágyit a szovjetek még aznap éjjel letartóztatták, és Ungvárra hurcolták, de néhány héttel később szabadon bocsátották.
A magyar hatóságok már kevésbé bizonyultak megengedőnek: 1957. február 21-én őrizetbe vették, majd katonai eljárás keretében vonták felelősségre. A per során a vizsgálótisztek fizikai erőszakot alkalmaztak vele szemben, Szilágyi ezért már a bírósági tárgyalás első napján kérte, hogy addigi vallomásait tekintsék semmisnek. 1957. december 13-án az utolsó szó jogán elmondott beszédében hiába kérte, hogy a büntetését úgy szabják ki, hogy visszatérhessen a családjához: bűnösnek találták, és halálra ítélték a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése, valamint kétrendbeli személyes szabadság megsértésének bűntettében. A legsúlyosabb büntetés kiszabására annak ellenére került sor, hogy Nyíregyházán a forradalom alatt nemhogy haláleset, de még komolyabb atrocitás sem történt. Ez komoly fejtörést okozott az új megyei vezetésnek is, amit Benkei András, a megyei pártbizottság leendő első titkára, majdani belügyminiszter 1957. április 18-án elhangzott felszólalásából is kiviláglik: „…igen nehéz az agitációs munka […] mert »hát itt nem akasztottak fel senkit, nem öltek meg senkit« – így mondják a dolgozók kint a falvakban […] a becsületes dolgozóknak igen nehéz megmagyarázni azt, hogy ellenforradalom volt…”
A kádári megtorló gépezet sajátos logikájából következett azonban, hogy a megye „bűnös megingása” nem maradhatott megtorlatlanul. Szilágyi, a kulák származású forradalmi vezető halálra ítélésével a hatalom példát statuált.
Május 6-án reggel végezték ki a Nyíregyházi Megyei Börtön udvarán. A nyíregyházi Északi temető hátsó részében, jeltelen sírban földelték el.
Utolsó kívánságként búcsúlevelet írt a feleségéhez, azt azonban a törvényi kötelezettség ellenére nem juttatták el a címzetthez. A levelet Kató Gábor alhadnagy, a nyíregyházi börtön parancsnoka saját kezűleg megsemmisítette, abban ugyanis „részben meg nem engedhető vélemények voltak [sic!]”.
A családfő sorsát az özvegy sokáig titkolta a gyerekek elől. A kisebbik lány, Erzsébet kisiskolás diákként egyik társától tudta meg, hogy az édesapja halálának oka nem betegség volt. A családtól ezekben az években sok „barát” elfordult, miközben a megélhetés biztosítása is komoly nehézséget okozott számukra. Az özvegyet nem alkalmazták sehol, ha pedig mégis, mindig akadt egy „jóakaró”, aki emlékeztette a munkaadót a férj kilétére, így végül az idős nagyszülőknek kellett elmenniük dolgozni. Erzsébet még főiskolás diákként, az 1970-es években is érezhette a hátrányos megkülönböztetést, egy vizsgáztató tanár ugyanis, miután szándékosan lerontotta a jegyét, kijelentette, örüljön, hogy egyáltalán megtűrik az intézményben.
Egy hadifogságba esett magyar katona és egy kazah nő szerelméből született
Tomasovszky András 1923. december 22-én született a Szovjetunió (ma Kazahsztán) területén fekvő Almatiban (oroszul: Alma-Ata). Édesapja, Tomasovszky Mihály az első világháborúban orosz hadifogságba esett, majd – annak ellenére, hogy Magyarországon házas volt – feleségül vett egy helyi fiatal nőt, akitől három gyermeke született. A család 1928-ban Magyarországra települt, de mivel az apa nem vált el az előző feleségétől, a kazah anya két gyermekével hamarosan visszatért a Szovjetunióba.
A családi legendárium szerint a kis András úgy maradt Magyarországon, hogy édesapja az utolsó pillanatban lekapta a vonatról.
Tomasovszky András a gimnázium elvégzése után a családi birtokon gazdálkodott. 1944-ben feleségül vette mostohaanyai ági unokatestvérét, Bartha Máriát. Házasságukból három gyermek született, Mária, Tibor és Ilona. Tomasovszkyt 1950-ben kétszer is fél év börtönre ítélték közellátás érdekének veszélyeztetése miatt: előbb engedély nélküli fakivágás okán, majd annak ürügyén, hogy nem irtotta a gyümölcsösében az amerikai szövőlepke hernyóját. Az apa az 1950-es évek elején kuláklistára került, földjét kisajátították, házába pedig egy szintén kuláknak bélyegzett nagycsaládot, valamint egy ávós tiszt családját költöztették be. Csak előbbiek jóindulatán múlt, hogy az eredeti tulajdonosok a ház előszobájában maradhattak. Ekkoriban Tomasovszky András és családja egy ideig ennek a háznak a sufnijában húzták meg magukat.
Szemlélőből forradalmár
A földjük elvételét követően Tomasovszky édesapjával együtt kitanulta a villanyszerelő szakmát, és a megyei villanyszerelő vállalat alkalmazásában a tanyák villamosításán dolgozott. 1955. január–december között a nyíregyházi tejipari vállalatnál állt alkalmazásban villanyszerelőként, majd a megyei építőipari vállalathoz került ugyanebben a munkakörben.
Az 1956-os év nemcsak az új munkahely miatt hozott komoly változásokat az életében, júliusban ugyanis hosszú betegség után meghalt a felesége.
Ilyen előzmények után érkezett el október 26., a nagy nyíregyházi tüntetés napja, amelynek során Tomasovszky passzív szemlélőből fokozatosan az események aktív alakítójává lépett elő.
Az 1945-ben Malinovszkij marsall kérésére felállított szovjet hősi emlékmű ledöntését követően ő olvasta fel a délelőtt a városba érkezett, az események katalizálásában elsődleges szerepet játszó borsodiak követeléseit, amelyeket a szabolcsiak apróbb módosításokkal átvettek, és a helyi nyomdában tízezer példányban kinyomtattak. Tomasovszky főszerepet vállalt a nyomdai akcióban, majd vezetője lett annak a bizottságnak is, amely a Damjanich laktanyánál elérte a honvédség átállását. Délután az átmeneti forradalmi vezető szervként létrehozott ötfős testület, az ideglenes munkástanács intézőbizottsága tagjává választották. Jelen volt, amikor a tüntetők a börtönből kiszabadították a rabokat, a késő délutáni órákban pedig igyekezett jobb belátásra bírni a laktanyánál fegyvereket követelő embereket, mindhiába. A tömeget a katonaság fegyverhasználattal oszlatta szét, de a sortűznek nem volt halálos áldozata.
Október 29-én a tényleges hatalmi viszonyok hivatalossá tétele érdekében megalakult a megyei nemzeti forradalmi bizottság. Tomasovszky tagja lett a szűk körű intézőbizottságnak, és Szilágyi László elnök emellett őt bízta meg a hírszerző csoport vezetésével is. Ennek tagjai állandó telefonösszeköttetésben álltak a határ menti községekkel, ahonnan tájékoztatták őket a szovjet csapatok mozgásáról. Az információk beérkezését követően azokat továbbították a fővárosi és megyei forradalmi bizottságoknak.
Nem akart elszökni az országból
Tomasovszkyt a forradalom leverését követően többen az ország elhagyására biztatták, erre azonban – ártatlanságát hangoztatva – nem volt hajlandó. 1956. november 13-án őrizetbe vették, majd 1957. január 9-én a Nyíregyházi Járásbíróság fegyverrejtegetésért jogerősen háromhavi börtönre ítélte. Április 23-án ismét letartóztatták, majd a Szilágyi László és társai per harmadrendű vádlottjaként bíróság elé állították.
Jóllehet, a per több terheltje esetében enyhítő körülményként értékelték családos állapotukat, Tomasovszky az elsőfokú tárgyaláson hiába kért olyan ítéletet, hogy három gyermeke „ne legyen teljesen árva”.
A katonai bíróság az apai mivoltot sem az ő, sem a kétgyerekes Szilágyi esetében nem vette figyelembe.
Tomasovszkyt 1957. december 13-án a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése bűntettében bűnösnek találták, és halálra ítélték.
Az 1957-ben kiadott, Megyei fehér könyv néven ismertté vált propagandakiadvány az egész országra kiterjedő „ellenforradalmi” akcióterv részeként mutatta be a nyíregyházi eseményeket (jellemző, hogy a kötetben Tomasovszkyra többek között a „kulák főispán kalandor fia”-ként hivatkoztak.) Ennek alapján az ítélet tele van a forradalmi vezetők befeketítésére irányuló alaptalan állításokkal, például, hogy „minden ténykedésük arra irányult, hogy visszaállítsák a tőkés, földbirtokos rendszert”.
Az 1958. április 28-i másodfokú tárgyaláson az utolsó szó jogán elhangzott beszédében Tomasovszky még felhívta a bíróság figyelmét egy súlyos eljárásjogi „mulasztásra” („tanúkkal tudtam volna igazolni igazamat, tanúim nem lettek kihallgatva”), mindez azonban nem volt elég ahhoz, hogy a Legfelsőbb Bíróságon enyhítsenek az ítéletén. Kivégzésére május 6-án került sor a Nyíregyházi Megyei Börtön udvarán.
A felmenőknek és az utódoknak se kegyelmeztek
Apját már a forradalom leverése után elbocsátották állásából. Csak kubikosként tudott elhelyezkedni, és még 70 éves korában is dolgozott, hogy el tudja tartani feleségét és Mária unokáját, akit az apa kérésére vettek magukhoz egykori otthonuk előszobájába. Tomasovszky Mária visszaemlékezése szerint a kivégzést követően „megszűnt gyerek lenni”. Édesapjáról a beléjük rögzült félelem miatt egészen a rendszerváltásig egyáltalán nem ejtettek szót a családban, de lánya fájdalommal gondolt rá: „Százszor végigéltem, hogy [édesapám] feláll a bitófa alá. […] Amíg a férjemet nem ismertem, […] nagyon ritka este volt az, amikor én nem sírva aludtam el.” Hiába abszolválta sikerrel a felvételit, nem vették fel mezőgazdasági technikumba, miután az intézmény vezetőjének valaki „leszólt fentről”.
Bár elvégzett egy gyors- és gépírói tanfolyamot, csak takarítónőként kapott munkát egy kerámiaüzemben, ráadásul családja „rovott” múltja miatt itt is folyamatos megaláztatásban volt része.
Az állandó lelki megpróbáltatások csak akkor enyhültek valamelyest, amikor egy álláslehetőség miatt a fővárosba költözött, ahol szállásadó rokonain kívül senki sem ismerte.
Tomasovszky és Szilágyi névtelenül elföldelt maradványait a rendszerváltás hajnalán felkutatták, és 1989. október 6-án a két mártírt méltó módon eltemették. A halálos ítéleteket a debreceni katonai bíróság 1990 februárjában semmisnek nyilvánította. 1991-ben mindkettejüket a város díszpolgárává avatták, és ugyanebben az évben díszsírhelyet alakítottak ki számukra az Északi temetőben.
A cikk a Nemzeti Emlékezet Bizottságának köszönhetően jött létre, Czókos Gergely történész munkái alapján.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Wittner Mária: „Az igazságot ki kell mondani!”
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
1956, az új szövetség
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
