Egy nő, aki kitágította az Univerzumot

Henrietta Swan Leavitt majdnem harminc évig vizsgálta a csillagokat fekete-fehér fotólemezeken. Aztán egyszer csak olyasmit fedezett föl, ami átalakította a világképünket.

Az emberiség nagyon sokáig az egész világmindenség központjának a Földet tartotta, és úgy képzelte, hogy minden más égitest csak a mi szerény kísérőnk. Valamikor 2300 évvel ezelőtt a görög Arisztarkhosz vetette fel először, hogy ez nem igaz. Ő a Napot tartotta az univerzum középpontjának. Ez a vélekedés aztán évezredekre feledésbe merült, egészen addig, amíg a tizenhatodik század elején a lengyel Nikolas Kopernik, azaz Nikolausz Kopernikusz be nem bizonyította, hogy a Föld és a többi bolygó a Nap körül kering. A nézet sokáig halálos bűnnek számított: Giordano Brunót máglyán égették meg hasonló, és ezen is túllépő állításai miatt, Galilei pedig csak a tanai nyilvános megtagadása árán úszta meg házi őrizettel. A tudomány aztán mégis túllépett a tilalmakon. Lassan kiderült, hogy a Napon kívül más csillagok is léteznek. A Tejútrendszer csillagainak számát először néhány ezerre tették, ma már tudjuk, hogy valahol 200 és 400 milliárd között van a számuk.

Csillagász férfi, robotoló női segítők

Henrietta Swan Leavitt 1912-ben tette meg azt a felfedezést, amely óta a világegyetem méretét több százmilliárdszorosára tesszük. Ez a szigorúan vallásos neveltetésben részesült amerikai hölgy huszonöt éves korában, 1893-ban kezdett csillagászattal foglalkozni. Persze nem volt ebben semmi romantika: a nőket ekkoriban a távcsöveknek még közelébe sem engedték. Ebben a tudományágban a szerepük fájdalmasan korlátozva volt: Leavitt sok más nővel együtt „computer”-ként, azaz csillagkatalogizáló és csillagfényesség-mérő automataként dolgozott. Ezt egy másik, viszonylag új találmány, a fotográfia elterjedése tette lehetővé. Addig elképzelhetetlen mennyiségű adat állt a csillagászok rendelkezésére, mivel az éjszakai égbolt csillagairól tetszőleges mennyiségű fényképet készíthettek. Ezért kellett a sok állhatatos, kitartó és türelmes nő, akik fáradságot nem ismerve rendszerezték ezeknek az égitesteknek a látható tulajdonságait.

Egy Charles Pickering nevű csillagász irányításával dolgozott az a kizárólag nőkből álló csoport, „Pickering háreme”, amelyben Henrietta is tevékenykedett. Ő azonban évtizedes munka eredményeképpen észrevett valami olyasmit, amit a többiek nem.

Apró galaxisunk

Létezik a csillagoknak egy fajtája, az úgynevezett Cefeidák, amelyek jól láthatóan pulzálnak: távcsővel is jól érzékelhetően, szabályos periódusok szerint változik a fényességük. Ezek a csillagok a Napnál négyszer-ötször nagyobb égitestek, és a méretük úgy változik, mint a dobogó emberi szívé.

Leavitt 1912-ben felfedezte, hogy ezek a változások attól függenek, milyen messze van tőlünk az adott csillag. Ezzel tulajdonképpen olyan „világítótornyokat” fedezett föl a világűrben, amelyek alapján más csillagok Földtől mért távolsága nagy biztonsággal meghatározható.

És ezután jött a meglepetés. A csillagászok számos olyan csillagot találtak, amelyek nagyságrendekkel messzebb vannak a Tejútrendszer bármelyik égitestjénél. Kiderült, hogy a mi galaxisunk, ez az elképzelhetetlenül hatalmas csillagközösség, nem az egyetlen a világegyetemben. Leavitt monoton mérései ráirányították a figyelmet arra, amit addig legföljebb néhányan mertek sejteni. Nemcsak hogy a Nap törpül el a Tejútrendszer iszonyatos dimenzióihoz képest, de maga az egész galaktika is elhanyagolhatóan kicsi az univerzum mérhetetlen kiterjedéséhez képest.

A tudomány mai állása szerint több százmilliárd galaxis létezik, amelyek mindegyikében milliárd-, százmillárdszámra keringenek a csillagok. Fantasztikus belegondolni ebbe, és főleg abba, hogy mindezt száz évvel ezelőtt, egy férfivilágban küszködő nő erőfeszítései hozták a felszínre. Henrietta Swan Leavitt jobb híján alázatosan végrehajtotta, amit kijelöltek a számára, és éppen ezáltal jött rá valami forradalmian új dologra.

1921-re szakmailag is beérett a sok munka: a csillagfotometriai kutatások vezetőjévé nevezték ki. Ekkor azonban már nagyon beteg volt. A rák elhatalmasodott a szervezetén, és még ebben az évben meg is halt.

A szakma csak akkor szerzett tudomást a haláláról, amikor 1926-ban jelölni akarták a fizikai Nobel-díjra. Azt ugyanis csak élő tudós kaphatja meg.