Ha az ember tartja magát, a lélek is egyenes – Egy mai grófnő, Nádasdy Borbála kalandos élete

Ha visszatekint a gyermekkorára, kik voltak azok, akiktől életre szóló útravalót kapott? 

Életem első néhány évében olyan emberekkel találkoztam, akik úgy egyengették az utamat, hogy megtudjam és érezzem, mi a fontos az életben. Szüleink igazi példaképek voltak számunkra. Szerelmi házasságuk egy életen át tartott. Sajnos azonban néhány közösen töltött boldog év után a történelem újra és újra szétválasztotta őket: édesapám előbb katona lett, majd málenkij robotra vitték, később a származása miatt börtönbe került, majd csak az otthontól távol tudott segédmunkásként elhelyezkedni… Apám messze volt, anyám pedig mindvégig helytállt. Példájával arra tanított, hogy az ember maradjon hű ahhoz, amibe belekezd, maradjon hűséges ahhoz, aki mellett elköteleződik.

A másik örökségünk a figyelem. Arra neveltek minket, hogy figyeljünk. Emlékeimben azért él sok és eleven emlék, mert csendben tanulmányozhattam mindent. 

A mai napig nagyon sokat köszönhetek annak, hogy hatéves koromig mindenféle társadalmi osztályt megismertem, hiszen éppúgy megfordultam a cigánysoron, mint a grófi kastélyokban. 

A figyelő gyermek kiváltképp fogékony, így a lelkem sokat gazdagodott. Jó adottságú kislány voltam, nagyon szerettem élni. Az optimizmusom mindig továbblendített. Azt hiszem, Isten olyan adottságokkal áldott meg, amelyektől olyanná lettem, mint a betonból kinőtt virág.

Először tizenhét éves korában találta magát egyedül, miután átszökött Bécsbe. A nulláról kellett felépítenie az életét. A váratlan fordulatok révén ez később még jó néhányszor megismétlődött. Mi adta az erőt ahhoz, hogy újra és újra talpra álljon?  

Egész biztosan örököltem ezt a képességet. Például Kanizsai Orsolyától, aki férje, Nádasdy Tamás gyakori távolléte alatt a birtokaik teljhatalmú intézője volt. Vagy ott van a fiuk, Nádasdy Ferenc, a híres fekete bég. Vagy a „lefejezett Nádasdy”, de említhetem édesanyámat is, aki harmincéves volt, amikor apámat elhurcolták, és nem tudta, hogy látja-e még. Egy letarolt országban, a háború után fölnevelt minket a vadonban, a Bakony erdeiben, a hajmáskéri szovjet laktanya szomszédságában. Szüleink azt tanították nekünk, hogy Isten végtelenül jó és megbocsátó. Nem büntet pokollal, nem ajándékoz mennyországgal, mert az benned lakozik, és te magad vagy az ő képmása. 

Jónak lenni érdemes, mert a benned élő lelket csak nem bántod meg, a rossz pedig nem méltó hozzád. Azt is megtanultuk tőlük, hogy nem mutatjuk ki mások előtt a fájdalmunkat. Annyi igazságtalan bántásban volt részünk. Sokszor feltettük a kérdést: Miért? Az élet fele miértekből áll. A többségükre nincs felelet. Megtanultuk, hogy a megválaszolatlan miértekkel együtt éljünk. És akkor a mély belső nyugalmadat már nem tudják megzavarni a külső körülmények.

Meg lehet bocsátani a sok igazságtalanságot? 

Én azt mondom, hogy emlékezni kell. Olyan szépen írja ezt Babits Mihály: „… nem feledésben van orvosság, hanem éppen az emlékezésben!” Ezt az orvosságot pedig, ha keserű is, be kell venni. 

Apám nagyon kemény négy évet töltött a Szovjetunióban. Néha érkezett tőle egy-egy szívhez szóló levél, tintaceruzával írta nyírfaháncsra. Mami a csuklóján viselte ezeket egy kendőbe kötve.

Hazatérése után az első közös karácsonyunkat négyesben ünnepeltük Alsóperepusztán. Tízéves voltam ekkor. Már nem volt semmink. Még karácsonyfánk sem. Templomba sem lehetett menni. Édesapám mégis azt mondta, nem baj, nem számít a birtok, a vagyon, semmi, az egyetlen, ami fontos, hogy együtt a család. Aztán sajnos később a családot is szétverték, elszakítottak minket egymástól. Azoknak, akik apámat bántották, nem tudok megbocsájtani.

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Elhagyta az országot 1957-ben. Két évet Bécsben töltött, majd Franciaországba ment. Hogyan fogadták a franciák? 

Ha az embert befogadják, enni kap, állampolgárságot kap, akkor hálával tartozik, helyt kell állnia. Ugyanakkor ott a vágy, hogy ezeket az embereket megismertesd a hazáddal, annak történelmével, kultúrájával, és nagy értetlenséggel találtam magam szembe. Ez fájdalmas megpróbáltatást jelentett. Nem volt már otthonom, nem volt hova visszatérnem, a gyermekeim ott születtek. Amikor elmeséltem, hogy hogyan kerültem Franciaországba, miért és miképpen kellett elszöknöm, miért nem térhetek soha vissza, milyen politikai helyzet alakult ki Magyarországon, nem értették, és nem hittek nekem. Például azt sem hitték el, hogy tizenhét éves koromban, miközben iskolába kellett volna járnom, egyedül, a szüleim nélkül kúsztam át a határon. Amikor ezt elmeséltem, azt mondták, aranyos vagyok, de hihetetlenül élénk a fantáziám. Ez a reakció nagyon bántott, mert az igazat meséltem. 

Többet nem beszéltem a múltról, végül úgy döntöttem, nem a történelmén, hanem a kultúráján keresztül ismertetem meg a hazámat. Egyrészt balettmesterként is a gyökereimből táplálkoztam, másrészt rendszeresen meghívtam Franciaországba magyar zene- és táncművészeket, hiszen a műfaj nyelv nélkül is érthető. Majd rájöttem, hogy még nagyobb hatást érhetek el, ha a franciákat olyan helyekre viszem el, ahol a zene és a tánc ősi fajtáját művelik: Erdélyben, a Felvidéken. Így kezdtem el utakat szervezni számukra. Nagy változás ment végbe annak a maroknyi, körülbelül kétszáz franciának a lelkében, akik eljutottak ezekbe a magyar közösségekbe, személyes tapasztalatokat szereztek, belekóstolhattak a magyar kultúrába. Megszerettek minket. A hazánkról szóló sajtóhíreket pedig később már a helyén tudták kezelni.  

Mit ad át ma az unokáinak? 

Mint Magyarországon élő, sok mindent átélt nagymamának feladatom, hogy átadjam a csodálatos magyar nyelvet, elmeséljem nekik a családunk történetét, megismertessem velük a gyökereiket, és biztassam őket arra, hogy családot alapítsanak. 

Feladatom az emlékezés, annak megkülönböztetése, hogy mi az, ami igaz volt és mi az, ami nem, s hogy őrizzem emlékeimben azokat a hiteles embereket, akik bár sokat szenvedtek, mégis kitartottak az igazság mellett. Aki mindezt továbbadja az utódainak, az sosem keseredik meg. 

Könyveiben többször is megemlíti, hogy a családtagjai között mennyi szép, finom, nőies hölgy volt. Ön szerint mi a nőiesség titka? 

Nincsen titok. Egy nőnek tudnia kell, mihez ért, mi a vágya, hogyan tud a társadalom számára hasznos lenni, azaz, hol a helye. A nő elsődleges hivatása, hogy a jövőt szolgálja, legyen társa, legyenek gyerekei. Legyen benne nagy szeretet és öntudat. Ha a lelke rendben, akkor pedig magabiztos és sugárzó. Lehet nagyon szép egy vonásaiban egyébként nem túl dekoratív nő, mert tudja, hogy mi az élete értelme. Sok nőt ismerek, akik otthont építenek, gyerekeket nevelnek, és közben van hivatásuk is. Rendelkeznek azzal a családi háttérrel, amelyből az édesanyjuk, a nagymamájuk mintáit továbbvihetik. Ez ad biztonságot számukra, a tehetségen keresztül pedig rátalálnak a hivatásukra, amely sohasem robotmunka. Így igazi nővé válnak, igazi hivatásuk lesz, mindez pedig nagyon fontos a társadalom számára. Nőként így építik a jövőt.

Édesanyja gyakran hívta kiskorában Cinka Pannának, mert amint muzsikaszót hallott, azonnal táncra perdült kendőket, rongyokat terítve magára. A tánc lett végül a hivatása. Szokott még táncolni? 

Még megvannak a régi lemezeim, amelyeket régen a táncgyakorlatokhoz használtam. Minden nap táncolok kicsit, mozdulatokat végzek zenére. Ezt tanácsolom is mindenkinek. Ahogy idősödik az ember, nem kell túlzásokba esni, de azért nagyon fontos a mozgás. Nekem megvan az alap, és a helyes légzést, az egyenes tartást segítő gyakorlatok. Mami mindig az egyenes tartás fontosságát hangsúlyozta, azt mondta: ha az ember tartja magát, akkor a lélek is egyenes.

Van egy piros kosár, amit féltve őriz. 

Lelket melengető örökség a piros fonott kosár. Gyerekkoromban azért szerettem nagyon, mert fából készült, sárga kismadarak, bogarak voltak körben a szélén. 

Édesanyám ebben tartotta a fonalait. Ezekből nagy meleg zoknikat kötött, amelyeket karácsonykor a szegényeknek ajándékozott. Szerettem odakuporodni mellé és figyelni. 

Gyerekkorom felhőtlen éveinek szimbóluma: Lepsény, az otthon, a béke, a szeretet, mami… Az állatkák az idők során eltűntek, de a kosár megmaradt. Amikor anyám meghalt, a koszorúiról levágtam a szalagokat, és abba tettem bele. Ezek az emlékek szépek, erősítők. Nem szomorúak. A gyerekeknek meghagytam, hogy a piros kosarat őrizzék, mert emlék. Egy család emlékezete.

Kép

Fotó: Páczai Tamás

A családot többször kitelepítették, menekülni kellett. Hogyan maradt meg mégis ennyi fénykép? 

Anyám sokat fényképezett, amikor fiatalok voltunk, előhívatta, és albumokba rendezte őket. Amikor még színésznő voltam, küldtek neki képeket Bécsből. Ezeket is megtartotta, beragasztotta, majd sok évvel később átadta nekem. Amikor menekülni kellett, mindig az albumokat vitte magával. Megörököltem és rendbe raktam őket. Amikor az írásaimat leadtam a kiadómnak, a fotókat is elküldtem, így dokumentálva vannak az elbeszéléseim. 

A könyveit mindig kézzel írja, mintha naplót vezetne. 

A kézírás fontos számomra. Szeretem gömbölyíteni a betűket. Egy gondolatnak pedig ugyanúgy megvan a ritmusa, mint a zenének. Azt nem tudom géppel leírni. A szavak, a vessző, a kisbetű, hogy hogyan folytatódik egy mondat – az zenei gondolat, ezt csak kézzel írva tudom lejegyezni. Időre van szükségem hozzá. Szeretem átadni magam ennek a ritmusnak. Olyan kicsit, mint a tánc. Járok gimnáziumokba is, ahol mesélek. A találkozások végén azt szoktam mondani a diákoknak, hogy ha valami tetszett nekik, kérdésük van, megosztanának velem egy gondolatot, írjanak nekem levelet kézzel, én pedig válaszolok majd rá. Sok szép levél érkezett már. És nagyon érdekes, hogy inkább a fiúk írnak, mint a lányok. 

Kilenc éve költözött vissza Magyarországra francia férjével, az ő bátorítására, aki azonban néhány hónappal később elhunyt. Ismét a családjától elszakadva, egyedül kellett boldogulnia. Újra és újra visszatérő fájdalmas minta ez. 

Azért hagytam ott a színészi karrieremet, mert családot szerettem volna alapítani, mert nekem nem volt, hiszen a szüleimet itthon hagytam. Sok döntést azért hoztam az életem során, hogy majd most újrakezdem a családdal. De soha nem sikerült. Most ismét egyedül vagyok, de azért nem magányosan.

A nyolcvankilenc éves nővérem Kanadában él, az egyik fiam Franciaországban a feleségével, a másik pedig Mexikóban a menyemmel és három gyermekükkel. 

Mikor hazalátogatnak, sok időt töltünk együtt a szőlőhegyen, Mencshelyen, boldogok vagyunk, sokat beszélgetünk, nagyokat nevetünk. Aztán elmúlik a nyár, elmennek. Kimegyek a szőlőhegyre, még hallom a nevetésüket, de már egyedül vagyok.  

Ez nem sikerült. Így alakult, és még az sem vigasztal, hogy sokan vannak így. Van, aki büszke arra, hogy a gyermeke külföldön él és van, aki nagyon szenved. Az alsóperei temetőt rendbe tetettem, szüleimet hazahozattam, nővérem fiát szintén, a férjem is ott nyugszik – ezt szerette volna –, és én is ott akarok majd pihenni, sőt a fiaim is, pedig sosem éltek Magyarországon. Ez a családegyesítés. Nem a kastélyban, hanem a temetőben. A gyerekek mind külföldön élnek, de ha majd néha-néha hazalátogatnak a sírhoz, és kicsit körülnéznek az országban, akkor biztosan érdekelni fogja őket az is, hogy kik voltak ezek a Nádasdyak. Ki tudja, melyiket mi érinti majd meg, és mit fog majd tenni ezért az országért?

Közelgő születésnapja alkalmából, mit kívánna? 

Törekedjünk a lelki egyensúlyunk megőrzésére. Annak a bizonyos lelki immunrendszernek a folyamatos karbantartására. Tanuljuk meg értékelni mindazt, amink van. Se többet, se kevesebbet!  

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. májusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.