„Már gyerekként megfogadtam, megkeresem a sírjukat” – Egy felvidéki magyar, aki a Beneš-dekrétumok áldozatainak sorsát kutatja

Magyarok közösségben

Dunajszky Géza közíró, karnagy, a felvidéki magyarság ismert alakja már kisgyermekként olyan traumákkal szembesült, amelyeknek hordozása felnőttként is nagy terhet jelent. A csehszlovákiai magyarság kitelepítéséről, megtizedeléséről és a Beneš-korszak további borzalmairól még ma is kevés szó esik, ezért is osztotta meg saját és családja történetét, és kezdett az áldozatok felkutatásába. 

Dunajszky Géza felvidéki magyar író, tanár, karnagy
Dunajszky Géza – Fotó: Fekete Fanni

A Kassához közeli Debrőd színmagyar falu volt 1945-ig. Ide született Dunajszky Géza, egy módosabb gazda harmadik fiaként. Kétéves volt, amikor először találkozott francia hadifogságból hazatérő apjával, aki csupán annyit tudott róla, hogy megfogant. „A helyiek sokat meséltek róla, és azt is tudtam, milyen a fizimiskája, mivel a fotója alatt kellett imádkoznom. Épp a cseresznyefa tetején ültem és eszegettem, amikor meghallottam, miről beszél a helyi kocsma udvarán Giza, édesapám nővére és egy asszony: »Giza, hazajött az öcséd!«.” 

„Tudtam, hogy róla van szó, és kiabálva szaladtam anyámhoz, hogy megjött apu! Még arra is emlékszem, hogy anyám palacsintát készített és bablevest” – idézi fel. 

Az apa nem sokat mesélt a kint töltött évekről. Egy bretagne-i parasztembernél szolgált, aki a franciák közt maga is kisebbséghez tartozott. „Arra buzdította apámat, hogy maradjon az országban, és mi menjünk utána, de ő hazavágyott. Később megbánta, hogy így döntött. Hallotta, hogy málenkij robotra viszik a magyarokat. Amikor vonattal utazott haza, a felszálló orosz tiszt kérdésére franciául válaszolt, így nem bukott le.”

Játék helyett kis kapa és sarló a karácsonyfa alatt

A gyermek Gézának igen korán fel kellett nőnie: szülei már négyéves korában bevonták a gazdasági munkákba. A család 45 hektár földdel rendelkezett, amihez legelők és erdők is tartoztak. „Én karácsonyi ajándékként nem játékokat kaptam, hanem kis kapát, kis sarlót, kis gereblyét – emlékezik vissza. – Hajnali négykor keltem, hogy a baromfiudvarban etessem az állatokat, szecskázzak, segítsek megfejni a teheneket, és elhordjam alóluk a trágyát. Télen pedig mész- és szénégetéssel foglalkoztunk. A feladatok elvégzése után mentem az iskolába. Belül emésztett, de megcsináltam. Sok helyzetben segített, hogy ezekhez is értek.” 

A kemény fizikai munka talpraesettebbé, erősebbé tette. Tanulni és olvasni csak esténként volt lehetősége, gyakran gyertyafény mellett, amit egy vödörbe állított, nehogy felgyulladjon tőle a széna, amiben megpihent. Mindezek ellenére szép időszakként tekint első tizenhét évére. „A falu meseszép vidéken fekszik, egy völgyben, amin a Szent János-patak csörgedezik át. A csend és a nyugalom szigete.”

Felvidék Dunajszky Géza

Gyermekkoráról és családja történetéről három könyvet is írt – Fotó forrása: Dunajszky Géza

Az emléküket is megölték

Gézának lelkileg is korán meg kellett erősödnie. Még egészen kicsi gyerek volt, amikor egy szenteste tartott családi összejövetelen egy rokon a přerovi mészárlásról kezdett mesélni. 1945. június 18-án a csehszlovák hadsereg közel háromszáz dobsinai és környékbeli lakost tartóztatott fel és hurcolt a Přerov melletti Svéd Sáncokhoz, ahol gödröt ásattak velük, majd belelőtték őket. 

„Megöltek gyerekeket is, mint ő, mutatott rám egy idősebb nő, Márta. Ez a mondat aztán örökre belém ivódott.”

Egy másik, a Beneš-korszak alatt elkövetett tömeggyilkosság közvetve, de még nagyobb hatással volt életére. A csehszlovák elnök parancsára az 1945. május 8-át követő három hónapban, békeidőben több száz civilt gyilkolt meg a 17-es számú csehszlovák gyalogezred Pozsonyligetfalu határában. Júliusban kilencven, hadifogságból hazatartó magyar leventét is kivégeztek. Géza két unokabátyját is megölték, amiről hónapokkal később lett tudomása. 
„A kukoricaföldön dolgoztunk, amikor odajött hozzánk a nagynéném. Egyszer csak sírva fordult anyámhoz. »Csak tudnám, hol vannak eltemetve, merre forduljak Isten kék ege alatt, hogy legalább egy imát elmondhassak értük.« Átöleltem, és azt mondtam neki, ha felnövök, meg fogom keresni a sírjukat.” A két fiút, Józsefet és Istvánt még ’44 őszén, kényszerbesorozással vitték el leventének Németországba, a kisebbik a tizennégyet se töltötte be. Szülei a kéménybe bújtatták, de így is megtalálták.

Gézának még ma is nehéz beszélnie a tragédiáról, mivel sokáig el kellett fojtania magában a fájdalmát. Beneš magyarok ellen elkövetett atrocitásairól ugyanis évtizedekig nem volt szabad beszélni – 1989-ig fegyház járt érte, mert hadititokká nyilvánították.

A csehszlovákiai magyarok ’45-től kezdődő kitoloncolását, majd kitelepítését már személyesen is megélte. A rendelkezés mindenkire vonatkozott, aki magyarnak vallotta magát. A világháború után 750 ezer magyar élt a Felvidéken, a kitelepítések után ez a szám körülbelül 450 ezerre csökkent.

Kép
Benes-dekrétum kitelepítés

Felvidékről kitelepített magyarok egy vasútállomáson – Forrás: Fortepan / Rózsa László

1947-ben Géza nagynénjének, majd kedves szomszédja családjának is el kellett hagynia otthonát. Ő gyerekként annyit érzékelt ebből, hogy búcsúszó nélkül, katonai felügyelet mellett, szekéren elviszik őket.

 Évekkel később tudta meg, milyen megaláztatásokat élt át nagynénje a határnál, akit ruháitól és ékszereitől is megfosztottak. 

Verés járt a magyar szóért

Ő már magyar iskolába járt ’51-től, de meg kellett tanulnia szlovákul, amit kötelezővé tettek nemcsak a gyerekeknek, a felnőtteknek is. „A szlovák iskolában, ahol még a bátyáim kezdték a kötelező oktatást, a szlovák tanító ütötte-verte a magyarul megszólaló diákokat” – meséli. 

A nyelvi kérdés miatt rengeteget csatáztak egymással a szülei. Anyja olyan faluból származott, ahol szlovák származásúak éltek, és szlovák iskolába járt, így nem idegenkedett a beneši politikától, amit apja teljesen ellenzett. Egyszer kijelentette, képtelen megtanulni „ezt a bükkfanyelvet”, amiért valaki feljelentette, hogy gyalázza a szlovákokat. Büntetésül a jáchymovi uránbányába akarták küldeni dolgozni, ami a legszigorúbb büntetésnek számított akkor. Csak felesége ismerősének közbenjárásával úszta meg a kényszermunkát. 
„Anyámnak volt egy barátnője, aki a tanács elnöke volt. Ő úgy átmosta az agyát, hogy anya titokban reszlovakizált, azaz szlováknak vallotta magát. Ez csak a halála után derült ki, amikor megtaláltam az erről szóló dokumentumot. Nem akarta, hogy megtudjuk, ezért a marhalevelek közé rejtette.” 

Géza és osztálytársai nem szívesen tanulták a szlovák nyelvet. „Az érettségi évében az osztály sztrájkba fogott: nem készültünk órára, és meg sem szólaltunk, amikor a szlováktanár bejött a terembe.” 

„Ez a tanár, hogy kizárjanak a gimnáziumból minket, fekáliával összekente a szlovák írók iskolában kiállított képét. Az ujjlenyomata azonban elárulta. El is bocsátották.”

Mindezek ellenére letette az érettségit szlovák nyelvből is. Így vették fel ugyanis a főiskolára, s lett később matematika–zene szakos tanár. Hogy ne szoruljon szülei támogatására (apja akkor gyógyult fel egy betegségből), a főiskola mellett dolgozni kezdett. „Megfogadtam, nem kérek tőlük egy fillért sem. Elkezdtem pár újságnak tudósításokat írni, amiből havonta egész szép honorárium gyűlt össze. Több jövedelmem volt ekkor, mint később kezdő tanítóként.”

Kép
felvidéki magyarok Dunajszky Géza

A fiatal Géza hadnagyi rangban, leszerelése előtt – Fotó forrása: Dunajszky Géza 

Népdalgyűjtés és lehallgatás

Tanulmányai végeztével a felsőkirályi iskolában kezdett tanítani, majd Pogrányban lett iskolaigazgató. Pedagógiai ténykedése alatt több kórust, folklórcsoportot vezetett, fúvószenekarban játszott, és a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának alapító tagja, segédkarmestere, szervező titkára lett. Hamarosan megnősült, és két gyermeke született. Később a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szervezete (Csemadok) Központi Bizottságánál kapott munkát Pozsonyban. A művészeti osztály vezetőjeként évente több központi Csemadok-rendezvényt, például színjátszó, népi zenekari, könnyűzenei és kórusversenyeket szervezett.

Munkatársaival és a helyi néprajzkutatókkal Felvidék több pontján gyűjtöttek népdalokat, tárgyi és szellemi néprajzi anyagokat. „Óriási szellemi kincset sikerült összegyűjtenünk, több új népdalt is lejegyeztünk. Húsz évig tartott, amíg az összeset kiadták.”
Géza élete legszebb időszakaként emlékezik vissza erre az időre, és nem csak a szakmai sikerek miatt: ekkor ismerte meg második feleségét, Évát, akivel egy lányuk született. 

Kép
felvidéki magyarok Pográny

Géza a pogrányi általános iskola igazgatójaként – Forrás: Dunajszky Géza

Bár nem töltött be politikai szerepet, megfigyelés alatt tartotta a kommunista politikai rendőrség: amikor a Csemadokhoz került, ügynökök jelentettek róla, valószínűleg a saját akkori titkára is. „Egyszer sürgősen telefonálnom kellett, ezért bementem az irodájába. Pont csörögni kezdett a telefon. Amikor a fülemhez tartottam a kagylót, Németh Imre folklorista munkatársam hangját hallottam, ahogy Duray Miklós politikussal beszél. 

Utóbb kiderült, a telefonban volt egy lejátszókészülék is, ami a felvett beszélgetéseket játszotta vissza, véletlenül annak a gombját nyomtam meg. 

Egyébként sejtettük, hogy lehallgatnak, mert amikor beszélni kezdtünk, egy kattanást hallottunk, és csökkent a hang minősége a rögzítés miatt.” 

Időskorában kezdte a kutatást

Géza már nyugdíjasként kezdett foglalkozni a Beneš-korszakban meghurcolt, a tömegmészárlásokban megölt magyarok sorsának felderítésével, a Pozsonyligetfalunál megölt kilencven levente sírjának felkutatásával. Hiába telt el azóta közel nyolcvan év, Janics Kálmán történész kivételével senki nem foglalkozott a témával.

„Biztos voltam benne, hogy vannak még olyanok, akiknek sikerült megszökniük a haláltáborból, és még élnek. Közzétettem egy felhívást a Facebookon, hogy jelentkezzenek, akik érintettek, és egyre többen kerestek meg.”

Célja, hogy az összmagyar nemzeti emlékezet szerves részévé váljon ez a tragédia, az emberek tanuljanak belőle, és ne kövessék el újra ezt a hibát. Később három könyvet is írt erről az időszakról, és emlékművet állíttatott a meggyilkolt áldozatoknak. Most azon dolgozik, hogy a debrődi és a többi felvidéki levente síremléket is kapjon a pozsonyligetfalui temetőben.

Kép
Dunajszky Géza és unokája

Unokájával, Ellával – Forrás: Dunajszky Géza

Hogy mi adott neki erőt a megpróbáltatások elviseléséhez, arra a következőt válaszolja: „Kaphatsz olyan ütést, ami leterít, és van, hogy a lehető legmélyebbre esel. 

De gondold át, míg fekszel, hogy hogyan tudsz fölállni, s ha kell, akkor maradj egy ideig lent, ha az az okosabb döntés. 

Ne ugrálj, ne próbálj nekimenni senkinek, amikor látod, hogy túlerővel állsz szemben. De utána állj fel, és egyenes derékkal tedd meg, amit a lelkiismereted diktál. Ezt teszem most.”

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti