Clarke és Kubrick valóra vált jövendölései

Éppen ötven éve, 1968 áprilisában mutatták be a „2001: Űrodüsszeia” című filmet. Az alkotók érezték, hogy jól sikerült, de arról sejtésük sem lehetett, hogy a benne megjelenő fantasztikus ötletek valósággá válnak-e 2001-re.

Kép: Profimedia - Red Dot
Kép: Profimedia - Red Dot

Kép: Profimedia - Red Dot

Már a film születése is teljesen elütött a szokványostól. Stanley Kubrick rendező egy elgondolkodtató tudományos-fantasztikus filmet akart alkotni az emberiségről és a világűrről, de eleinte ez volt minden, amit ötletként felmutathatott. Hosszas keresgélés után jutott el Arthur C. Clarke-hoz, aki addigra már jó nevű, de korántsem világhírű író volt. Ha Kubrick tudományosan is felkészült társat keresett a munkához, akkor nála jobbat nem is találhatott volna.

A szerzőpáros különös munkamódszere

Az angol születésű Clarke kiváló eredménnyel diplomázott matematikából és fizikából a londoni King’s College-ban, és már egészen fiatalon radarszakértőként szolgált a második világháborúban. Elképesztően sokoldalú ember volt. Regényeket, novellákat publikált, tudományos műveket írt, őskori fosszíliákat gyűjtött, búváriskolát üzemeltetett.

A legnagyobb tudományos eredményének azt tartják, hogy részletesen ő dolgozta ki először a Föld körül keringő távközlési műholdak koncepcióját. Sokan nem értették, miért nem szabadalmaztatta az ötletet még idejében, de ő csak nevetett, és kijelentette, hogy ezzel nyilván véget nem érő pereskedéseknek tette volna ki magát.

Az ötvenes években elköltözött Angliából, Srí Lanka szigetén, Colombóban élt.

Kubrick, a rutinos, híres rendező és Clarke, a tudós-író a közös munka szokatlan módját kísérelték meg. Abban megegyezett a véleményük, hogy egy minden részletre kiterjedő forgatókönyvet sokkal nehezebb megírni, mint egy regényt, így aztán a kettőt párhuzamosan csinálták 1964-től 1968-ig. Clarke nekiveselkedett az azóta ikonikussá vált könyv megírásának, miközben folyamatosan egyeztetett a forgatókönyvön dolgozó Kubrickkal. Szállodai szobák és angliai filmstúdiók között utazgattak ide-oda, miközben gyakran heves viták közepette, lassan és kínlódva építették föl a két művet.

Clarke racionális emberként ragaszkodott egyes jelenségek részletes magyarázatához, Kubrick viszont sokkal ösztönösebben dolgozott, és leginkább álomszerű érzetet akart adni a filmnek. Egyszer mérgében le is akarta cserélni Clarke-ot egy másik íróra. Gyakran egész jeleneteket, fejezeteket dobtak ki és írtak újra, mire négy év munkával valahogy mégis összehozták a történetet.

Szuperprodukció igényes zenével

Kubrick kíméletlen, maximalista zsarnok volt. Az egyik jelenet kedvéért a világ legnagyobb filmstúdiójában felépíttetett egy komplett Hold-krátert, majd a mélyből kiásott idegen tárgy megjelenítése érdekében feltörette a padlót, és tényleg leásatott alatta a földbe. Egy másik jelenethez egy huszonhét tonnás, tizenkét méter magas, három méter átmérőjű forgódobot állítottak össze, amivel a filmbeli űrhajó gravitációját létrehozó „centrifugát” jelenítették meg. A színészeket a súlytalanság látszata érdekében zsinórokról lógatták be egyes jelenetekbe, a különleges fénytrükkökhöz pedig forradalmian új kameratechnikákat fejlesztettek ki.

A közönség és a kritikusok egy része el volt ragadtatva, mások értetlenkedtek, néhányan dühöngtek.

A hatalmas díszletek között zajló, gyakran álomszerű jelenetek és a zseniálisan kiválasztott klasszikus zeneművek viszont olyan élményt teremtettek, ami alól még a bírálók sem tudták kivonni magukat. A fő zenei téma Richard Strauss „Imígyen szóla Zarathustra” című grandiózus műve lett, a néma világűrben forgó űrállomást pedig a „Kék Duna keringő” kíséri. A csillagkapun való szürreális átrepülés alatt Ligeti György „Lux Aeterna” című zeneműve szól.

Megvalósult sci-fi

A világhír feltartóztathatatlan volt, a könyv és a film fiktív eseményei pedig többször is átcsúsztak a valóságba. Két évvel a bemutató után, amikor az űrben, kétszázezer kilométerre a Földtől, az Apollo 13 fedélzetén tűz ütött ki, a parancsnoki modul kapitánya elmondta a híres mondatot: „Houston, adódott egy problémánk”, amely a 2001: Űrodüsszeiában hangzik el, amikor a Discovery űrhajó parancsnoka bejelenti, hogy baj van a számítógéppel. Az Apollo 13 parancsnoki modulját egyébként Odysseynek hívták. A Clarke által bemutatott parittyahatást – amikor egy bolygó gravitációs terét felhasználják egy űrhajó felgyorsítása érdekében – először 1974-ben, a Mariner 10 űrszondánál alkalmazták a NASA szakemberei.

Az elmúlt huszonöt évben rengeteg jóslat megvalósult a könyvből. Clarke leírta benne nemcsak a műholdak széles körű elterjedését, hanem az állandó nemzetközi űrállomás, a mobiltelefon, az online sajtó, a videotelefon, a tabletek és a hangvezérelt számítógép megjelenését is.

Clarke és Kubrick – bár nem voltak különösebben jó barátságban – sokáig tervezgették, hogy amikor tényleg eljön a 2001-es év, együtt ünnepelnek, de Kubrick 1999-ben meghalt. Clarke még kilenc évig élt, és a haláláig sajnálta, hogy ez a pezsgőbontás elmaradt.  

A cikk a Képmás magazin 2018. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti