Bősze Ádám: „Az ujja köré font a klasszikus zene”

Legutóbb akkor beszélgettünk, amikor otthagytad a Bartók Rádiót, azt mondtad, leginkább a mindennapi hajnali kezdés miatt, de úgy éreztem, inkább nagyobb szabadságra vágytál. Úgy alakult ez a szabadság, ahogyan tervezted? 

Szerintem igen, bár nem láttam akkor, hogy az efféle szabadságnak milyen szabályrendszere van. Visszatértem a szabadúszó életbe, amelyet annak idején az állás adta biztonság iránti vágy miatt hagytam ott. De közben meg is változtam, már másképp alkalmazkodtam ehhez a világhoz, mint ahogyan előtte éltem benne.  

A körülményeket ismerted ki, vagy magadban és az emberekben bízol jobban? 

Egyszerű szervezési dolgokra gondolj, például a szerzetesi múltamból indulva egyszerűen nem értettem, miért adnak nekem oda olyan pénzt, ami nem az enyém – értem ez alatt az áfát –, és nyilván el is költöttem. Meg kellett érnem ehhez a szabadsághoz. 

Azért ez mégsem csak könyvelési kérdés. Arról is szól, hogy hiszel-e abban, hogy a munkádra szükség van, és a nézők, hallgatók, olvasók fizetnek érte. 

Ez így van, és ennek is van köze a szerzetesi hátteremhez. Volt a ferenceseknél egy nagyon kedves barátom, aki egy idő után a klerikus magiszterem lett, benne nagyon erősen élt az a szemlélet, amely szerint, amit elérünk az életben, nem érdemes különösebb dicséretre, mert csak Isten dicsőségére dolgozunk. Igyekeztem elfogadni, hogy anyagi viszonzást se várjak, de a rádió sokat segített abban, hogy mégis kialakult az önbecsülésem. Már tudom, hogy az, ami felé megyek, az életképes. 

Az országjárásod során meglepetést okozott a valóságos találkozás a közönségeddel? 

Ez mindig nagyon hiányzott. 

Az a fekete szivacs, amit reggelenként néztem a stúdióban, rendkívül magányossá tesz. 

Sok emberhez beszélsz, de legfeljebb csak egy, az ébrenlétért küszködő hangmérnököt látsz az üvegfal mögött. Vágytam arra, hogy megismerjem az embereket, akik hallgatnak, és most lubickolok abban, hogy Tiszaújváros után elmegyek Fonyódra, Nagykanizsáról Sárospatakra, Vácra, Pécsre, és van, ahol a közönség egy részét már névről is ismerem. Nagyjából tudom, hogy kik hallgattak a Bartók Rádión. 

Azért, aki a kocsiban szívesen bekapcsolja munkába menet a műsorodat, nem biztos, hogy hétköznap este munka után elmegy egy előadásodra. Ez azt is magyarázza, hogy idősebb a közönséged, mint gondoltad. 

Ebben igazad van. 

Azért is hoztam fel a korosztályt, mert szíveden viseled, hogy a fiatalok is hallgassanak klasszikus zenét. Rendhagyó énekórákat tartasz nekik, és még egy kis saját online kutatást is végeztél, hogy megértsd, miért nem járnak koncertekre. 

Engem is középiskolásként font az ujja köré a klasszikus zene, ezért ma is hálás vagyok Istennek. A rendhagyó énekórákon nem kifejezetten arra akarom őket rábeszélni, hogy zenével kell foglalkozni, hanem szeretném rádöbbenteni őket arra, hogy abban a pillanatban vannak, amikor elképzelhető, hogy megszólítja őket valami, ami később fontos lesz az életükben, mindegy, hogy sport, tudomány, művészet, zene vagy bármi. Hogy erre a pillanatra legyenek nyitottak, mert jó irányba változtatja meg az életüket. 

Fotó: Emmer László

Az egynapos koncerttúrák is a középiskolásoknak szólnak. 

A Gyere velem hangversenyre! című projekt célja, hogy egy nap tömény klasszikus zenéhez kapcsolódó élményben legyen részük. A nyertesek megérkeznek az adott városba a koncert napján reggel tízkor, majd a nap folyamán részt vesznek a főpróba egy részén, találkoznak és beszélgetnek a művészekkel, bejárják a koncertteremnek a nagyközönség elől rejtett tereit, részt vesznek a hangverseny műsorához kapcsolódó kreatív foglalkozáson és előadáson. Egyszóval fölkészülnek az esti eseményre, majd velem együtt meghallgatják az előadást. A tervem az, hogy egy életre szóló koncert- vagy operaélményt kapjanak. 

Egy alapítványt szeretnénk létrehozni, az a kérdés, hogy ezt a magyar emberek támogatni fogják-e, mert nem pályázatokból, hanem mikroadományokból szeretném fölépíteni.

A különféle zenei együttesek Magyarországon február–márciusban fognak évadot hirdetni, áprilisban már meglesz az a tíz hangverseny, ahová el szeretném vinni a fiatalokat.  

Mit szól ehhez a fiad? 

Jó kérdés. Szerintem nem tud róla. Egyszer volt egy interjú, és ott megkérdezték tőlem, hogy tudom-e, hogy a fiam milyen zenét hallgat. Mondtam, hogy nem, aztán elmeséltem neki, ő meg mosolygott a bajsza alatt, hogy apa, nem biztos, hogy ezt a zenét neked meg kell hallgatnod. Ettől függetlenül a fiammal jó a kapcsolatom. 

Néha nem tudjuk megosztani a szeretteinkkel azt, ami számunkra fontos? Szerinted miért? 

Azt hiszem, bennem nincs hiányérzet, hogy nem osztom meg. Én érzelmi tekintetben fura környezetben nőttem föl azzal, hogy az apukámat elvesztettem, és más apaképek léptek a helyébe. 

Mi az, amit a klasszikus zenétől kaptál? 

Annyira elkezdett érdekelni, hogy nem tudtam leállni, máig nem tudok. Én nem vagyok jó zenész. Persze, mindig vágyom arra, hogy dalokat írjak, hogy a gitározást folytassam, de belátom, hogy nem ebben vagyok jó. Zenetudományi szakon végeztem, de inkább zenetörténész vagyok, aki népszerűsíti a zenetörténetet. 

Sokszor kapcsolódnak zeneművek egy-egy történelmi eseményhez vagy személyes élményhez. Október 23-án például te is megosztottál egy Egmont-nyitány felvételt. Vannak az életedben olyan darabok, amelyek hasonlóan jelképesek és fontosak? 

Egyetlen ilyen mű van, William Byrd négyszólamú miséjének Agnus Dei tétele fordulópontot jelentett az életemben. Amikor a szerzetesrendben kiderült, hogy nincs elég jó fülem, nem tudok elég jól zongorázni, nem lehet belőlem énektanár, azt javasolták, hogy tegyek le arról, hogy zenével foglalkozzak, menjek magyar–német szakra. Két hét múlva kaptam egy kazettát az egyik szerzetestársamtól, Byrd-misék voltak rajta, az Agnus Dei-tételt rongyosra hallgattam. Olyan mélyen vágytam arra, hogy ezzel foglalkozhassam, ezért odaálltam az elöljáróim elé, és azt mondtam, biztosan nem fogok zene nélkül élni. 

Fotó: Emmer László

Ez volt az első engedetlenséged? 

Végül is, igen. Amikor a Bartók Rádióban elbúcsúztam a hallgatóktól, lejátszottam ezt a tételt, és elmondtam, hogy ez az a zene, amelyet bármikor nagy örömmel hallgatok. A rendhagyó énekórákon is lejátszom a gimnáziumokban, és megrázó élmény, hogy Kiskunfélegyházától az Eötvös gimiig, Győrtől Sárospatakig, mindenütt néma csöndben hallgatják végig. 

Elég menő, hogy valaki ír a XVI. század végén egy zeneművet, és 2024-ben középiskolás kamaszok együtt, feszült figyelemmel hallgatják. 

Sokat vonatozol, most is busszal jöttél, sajnálsz időt pocsékolni a vezetésre. Mire használod az utazás alatti időt? 

Most például zenét hallgattam, mert nem tudtam, lesz-e hely, nem lesznek-e sokan, tudok-e olvasni. 

Arra nem vágysz, hogy szemlélődj, meditálj? A szerzeteslétnek nyilván volt ilyen attitűdje is. 

Visszatérve a kedves szerzetestársbarátomra, még valamit elültetett bennem, mégpedig azt, hogy lehetőség szerint ne töltsem haszontalanul az időt. A haszontalanság érzése nálam komoly szorongással jár együtt. Nincs olyan reggelem, amikor ne gondolnám végig az előző napot, hogy benne hasznos voltam-e. Ilyenkor megkérdezem: „És ott az a negyedóra? Amikor odaültél zongorázni, az mire volt jó? ”. 

Nem is vágysz tevékenység nélküli időre? 

Valószínűleg nem tartok még ott, hogy újra elkezdjek szembenézni magammal. Most nagyon erős bennem a vágy arra, hogy menjünk, és csináljuk. Régen horgásztam, ma már nincs rá igényem, és nem tudom elfogadni a halak kínzását sem. Néhány éve vágytam arra, hogy találjak valami hobbit: „Ádám, mi legyen a hobbid? Szeretsz gombászni? Végezz el egy gombaszakellenőr-képzést!” Be is fizettem, de hamar rájöttem, hogy a gombászást csak azért szeretném, hogy legyen értelme az erdőben járni. 

A gombákkal akartad legitimizálni az amúgy „haszontalan” kirándulást… 

Pontosan. El is mentem egyszer, de persze, nem tudtam megállni, hogy mértékkel szedjem… Szerintem azóta is a mélyhűtőben van a púpos kosárnyi gomba. Rájöttem, hogy nem is szeretem a gombát. Ez így most nem hangzik túl jól… Azért, amikor szépirodalmat olvasok, megengedem magamnak a pihenést. 

Nem is jegyzetelsz az előadásaidhoz? 

Hát, van a zsebemben mindig post-it… és a könyvekbe is néha beleírok. Most például egy Petri György-interjúkötetet vettem a könyvvásáron, abban van szó a porladó percekről, vagy valami ilyesmi… Nagyon megtetszett, és azóta a fejemben van. Azon egyébként változtattam az életemben, hogy most már a műsorvezetésekre is nemet mondok. 

Úgy éreztem, hogy túltoltam, nem volt már meg a szellemi munícióm, a kulturális műsorvezetést és kérdezést is leadtam, mert úgy éreztem, elfogytak a kérdéseim. 

Föl lehet persze tenni sztenderd kérdéseket, meg lehet úszni, de úgy meg nem akartam. A stand-upot is abbahagytam. Hántogatom le ezeket, és a régiek helyére jönnek az új dolgok. A könyvírás is új, de nem tudom, hány könyv után fogok kiüresedni, és jöhet valami más. Az antikvárium az egyetlen, ami állandóan megvan az életemben, most már húsz éve. 

Tényleg, mi van az eddig ismeretlen Bartók-kézirattal, amelyre egy online aukción bukkantál? 

A Magyar Tudományos Akadémia megvásárolta volna, de mivel külföldről vettem, és nem annak hirdették, ami a státusza, az ára egészen megváltozott, a magyar állam le is védette, tehát nem lehet már külföldön eladni. Szerintem ez egy önálló Bartók-kompozíció, amelyet nem ismert eddig a tudomány. Azonban a Magyar Tudományos Akadémia mégsem vásárolja meg, mert utánanéztek, hogy mennyiért vettem, és ahhoz képest, amennyit kérek, túl nagynak találják a különbséget. Pedig ebben a szakmában nem a vételár határozza meg azt, hogy mennyi az eladási ár. Úgyhogy nálam van, boldogan élünk ketten. 

Kép

Fotó: Emmer László

Amikor írtad az új könyvedet, a Muzikális bestiákat, és elmerültél az angyalok, boszorkányok, sárkányok, kísértetek világában, nem voltak rémálmaid? 

Gyerekkori rémemlékek jöttek elő. Amikor apukám meghalt, a balatoni házban laktunk hárman, anyukám, öcsém meg én, és éjszaka hallottam, hogy a padláson járkál valaki. Ahelyett, hogy felébresztettem volna édesanyámat, kimentem a konyhába, elővettem a nagykést, és fölmentem a padlásra: egy macska volt. Vagy emlékeztem, hogyan recsegtek, mozogtak éjszaka a nagyszüleim lakásában az antik bútorok meg a parketta, az is elég kísérteties volt. Sőt eszembe jutott, hogy kezdő ferences koromban öten, novíciusok lementünk Balatonakarattyára, és Barsi Balázs atya elkezdett sióagárdi kísértethistóriákat mesélni, aminek az lett a vége: „Ne becsüljék le a túlvilági hatalmakat”. A félelem azért mindig motivál minket arra, hogy ezekkel a lényekkel foglalkozzunk.  

A könyveden átlengő irónia, szórakoztató, néha szarkasztikus, de azért fenntartasz némi tiszteletet is ezeknek a „bestiáknak”. 

Örülök neki, ha így érzed, mert azt gondolom, fontos, hogyha az ember fölnéz az égre, a felhőkben is felfedezzen mesés alakokat, ha ezt elfelejtjük, túlságosan felnőttekké válunk.

A sárkányos fejezetnél éppen Révfülöpön voltam egyedül, fölébredtem reggel, és jött a szorongás, kérdőre vont a rosszabbik énem: „Tegnap mit csináltál?”. Mondom: „Olvastam.” „Mit olvastál? Sárkányos könyvet?” „Igen, mert nekem ez a munkám, mitológiai történeteket, operacselekményeket olvasgathatok.” A válasz nagyon fölszabadító volt.  

Amikor elmerülsz valamilyen témában, aztán elkészül a könyv, alig várod, hogy az olvasó továbbgondolja vagy kérdéseket tegyen fel? 

Ez inkább olyan, mint a rádiós műsor. Bezárom, és átveszi a helyét a következő. Ez egy éven át tartó flow-élmény, amely véget ér, és jön valami más. Most például, amikor elkezdtem újra könyvbemutatókra járni, egy-két kérdésre nem tudtam pontosan válaszolni, nem emlékeztem, melyik fejezetben van.  

Az új könyvedben van egy Seneca-idézet: „Ugyanazon a réten a marha füvet keres, a kutya nyulat, a gólya gyíkot.” A zenetörténet rétjén mit keresel szerzőként?  

A nagypapám bélyegeket gyűjtött, és amikor megkérdeztem, hogy miért gyűjt bélyegeket, azt mondta, hogy egyrészt nagyon szeret velük foglalkozni, másrészt pedig a bélyegeken keresztül egy sajátos nézőpontból ismerheti meg egy adott ország jelenségeit vagy történelmét. Nagyon tetszett, hogy a nagypapa így tanul, tulajdonképpen én egy éven át szörnyeket és túlvilági lényeket láttam ezen a réten.  

És ha a rét Bősze Ádám könyve, akkor mit ad a különböző érdeklődésű és műveltségű olvasóknak?  

Azt mindenesetre senkinek nem ajánlom, hogy egy szuszra olvassa el, mert ahhoz kicsit tömény. 

És van hozzá hallgatnivaló is… 

Vannak benne QR-kódok, és meg lehet hallgatni a zenét, amiről szó van. Azt látom jónak, ha az ember elolvas egy szakaszt egy fejezetből, meghallgatja kétszer vagy háromszor a zenét, és később folytatja. Ez a könyv kicsit olyan, mint a rádióműsor, felkonferálások vannak a zeneművekhez, igyekszem úgy fogalmazni, ahogyan a hallgatóim megszokták. 

Egy bonbonosdoboz ez, amelyben mindenféle forma és íz van, nem esszük meg rögtön az egészet, csak válogatunk.  

Mi a helyzet a hitedhez kapcsolódó természetfölötti lényekkel? 

Azt gondolom, hogy a hitemet nem kezdte ki semmi. A vallásos életem viszont olyan szinten szegényedett el az évek során, hogy szégyellem. És nem azért szegényedett el, mert valamit másképp gondolnék, hanem mert hagyom, hogy más vigye a prímet. 

Más viszi? 

Más. 

A zenével nem kerülhetsz közel Istenhez? 

Nem. El kéne járni vasárnaponként misére, mert a vallásos életemet az fogja rendbe rakni, és erre vágyom is, csak ezt a kötelezettséget nehezen tudom magamra erőltetni. Erre majd kell valami megoldást találnom. Ezért is volt nagyon jó, amikor struktúrában éltem, akár a szerzetesi, akár a rádiós életemben. Soha nem hiányoztam reggeli műsorból.  A vallási életemet rendbe kéne rakni. Arról már lemondtam, hogy jobban tudjak franciául, arról is, hogy megtanuljak vakon gépelni, de erről nem. 

Ez az interjú a Képmás magazin decemberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.