Székely gyerekek a világiskolában – A háromszéki Tulit család Belső-Ázsiában
Kőrösi Csoma Sándor útján, Marco Polo nyomában, a Selyemutat követve, 268 napon át kisbuszban élve, huszonhárom országon át 51 067 kilométert megtéve szerzett életre szóló tapasztalatokat egy sepsiszentgyörgyi család. A szülők pedig, Tulit Zsombor és Tulit Éva ezzel a különleges utazással afféle világiskolába íratták be gyerekeiket, Esztert és Gergőt. Beszámoló egy rendhagyó tanulmányútról.
A csapat 2024. február 24-én kelt útra és november 18-án érkezett haza. A kalandot természetesen a szülők álmodták meg. A világjáróként ismert családfő, Tulit Zsombor egy évekkel korábbi Afrika-túra során fogalmazta meg inkább csak magának: „Ide minden székely gyermeket el kéne hozni, mert az Afrika-képünk köszönőviszonyban sincs a valósággal.” Az alapötlet az volt, hogy megkerülik a Földet, mindez azonban két kiskamasszal túl nagy kihívásnak bizonyult, ezért ezt az első tervet elvetették.
„Egyrészt az egész rohanás lett volna, ráadásul autót tengeren szállíttatni nagyon drága, és félő volt, hogy késve vagy egyáltalán nem érkezik meg a hónapokra az otthonunkat biztosító jármű. Az lett volna az alvás, a tisztálkodás, a főzés, a gyerekeknek pedig a tanulás színhelye. Nekünk pedig, míg a jármű a tengeren utazik, repülnünk kellett volna, és tudtuk, hogy ez újabb extraköltség” – számolt be a kezdeti elgondolásokról Tulit Éva. Végül teljes egészében szárazföldi út lett a tervekből. Eredetileg tizenkét hónaposnak indult a nagy kaland, de a gyerekek érdeke ezt is felülírta. Eszter és Gergő amint szembesült azzal, hogy az egyéves távollét tanévismétléssel jár, hallani sem akartak arról, hogy elveszítsék osztálytársaikat.
Gyerekprogramok
A programot a gyerekekre szabták. Az indulást megelőző év során filmeket néztek a tervezett országokról.
Éva az útra sok könyvet pakolt, Gárdonyi-regényeket, Kőrösi Csoma-könyveket, George Durrell írásait, amely nyomán Eszter és Gergő bogárgyűjteményt is készített, növényeket préseltek.
Anyjuk szerint a Gárdonyi-regények, A láthatatlan ember, az Egri csillagok is olyan hátteret jelentettek, amellyel azonosulni tudtak az út során.
A Sepsiszentgyörgyről induló, a csíksomlyói Szűzanyához is betérő túra első országa Bulgária volt, majd Törökország következett, aztán Irán, Irak, Kuvait, Szaúd-Arábia, Omán, onnan az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, majd ismét Szaúd-Arábia. Ismét Kuvait, Irak, Irán, majd Afganisztán. Onnan megpróbálkoztak átkelni Üzbegisztánba, de a megcélzott határátkelőt csak üzbégek és afgánok használhatták. Így Tádzsikisztánból mentek át Üzbegisztánba, Kirgizisztánba, Kazahsztánba, onnan Oroszország következett, majd Mongólia, az ország északi részén át vissza Oroszország. Onnan pedig már hazafelé indultak: közben fel északra, Murmanszkba is elmentek, majd Lettországon, Fehéroroszországon, Litvánián, Lengyelországon, Szlovákián át érkeztek Magyarországra.
Eszter és Gergő úti élményeit multikommunikációs naplók őrzik, amelyeket menet közben, nem kötelező napi penzumként írtak és rajzoltak, leginkább akkor, ha különösen megfogta őket egy hely. „Az efezusi metropolisz leírása is benne van – olyan elemekkel, amelyek alapján később is eszembe jusson a hely –, de az egyik karavánszerájról azt írtam például, hogy ott apának egy órán át kellett szerelnie az autót. Volt velünk egy kis matricanyomtató is, a különböző országokat elhagyva az ott készült fotókból nyomtattunk hat képet, azokat is beragasztottuk” – meséli Eszter.
A fociról bebizonyosodott, hogy értékes „valuta”. Szinte valamennyi megállás és várakozás során előkerültek a kellékek, húsz négyzetméternyi betonfelület bárhol akadt, kifeszítették a zsineget, kezdődhetett a lábteniszparti apa és fia között.
Ha pálya is volt, Eszter is sokszor beszállt a passzolgatásba, perceken belül össze is gyűlt két csapatra való gyerek. A rögtönzött meccsek többnyire békésen, a sportszerűség határain belül zajlottak, ha meg ellenségeskedést érzékeltek, sipirc az autóhoz. Ilyen esetekben Eszter magára öltötte a nagy nővér szerepét, és indult menteni az öccsét. Messi vagy Ronaldo neve azonban majd minden esetben közös nevezőt jelentett – és nem csak a gyerekek számára. Egy nyögvenyelősen zajló határátkelésénél Gergő egyszer csak szétnyitotta a kabátját, alatta az egyik térségbeli csapat meze, amelyet ajándékba kapott valakitől. Ezek után senkit sem érdekelt, hogy apának van-e útlevele, rendben van-e minden papírja.
De mi az, hogy Erdély?
A gyerekek különös érzékenységgel, esetenként sajátságos diplomáciával reagáltak a különböző megpróbáltatásokra. A legfeszültebb helyzetekben kötögettek, horgolgattak, énekeltek a hátsó ülésen. Mert amúgy mindenhol gyanúsak voltak a székelyföldi vándorok: magyar útlevél, két gyerek, romániai bejegyzésű autó. Jöttek az értetlenkedések: mi az, hogy kisebbség? Mi az, hogy román és magyar? Miért laknak Romániában, ha magyarok? Válaszul sokszor elhangzott Erdély története dióhéjban.
Édesanyjuk szerint gyermekeit a mecsetek világa is nagyon érdekelte. „Azt hiszem, őket is megérintette az emberek közvetlensége, mert bizony megható volt az a jóság, amellyel a muzulmán világban viszonyultak hozzánk.”
„Mekkában, Medinában az óriási embertömegben ők is csendben végigcsináltak mindent, éreztem, ahogyan figyelik a többi gyereket, amint a szüleik mellett imádkoznak, vagy mennek elcsendesülve. Azt hiszem, azokban a pillanatokban hatalmasat nyitottak a világra” – mondta Éva.
De a világok közötti egyéb különbségekre is rácsodálkoztak. Egy ománi teknősrezervátumban például arra, hogy visszaadják a belépő árát, ha a látogató aznap nem lát teknőst. „Regisztráltunk, visszajeleztek, hogy hívnak, amikor teknőst lehet látni. Nekünk szerencsénk volt, de csak akkor visznek be oda, ha van látnivaló” – mesélte Gergő.
A múzeum- és romlátogatások mellett a szülők olyan helyeket is beiktattak, mint például a Legoland nevű dubaji élménypark. „A Legolandet az utolsó pillanatig titokban tartották – idézték fel egymás szavába vágva a Tulit gyerekek. – Amikor megláttuk az út szélén az odairányító táblákat, csak álmodoztunk, milyen jó is lenne bemenni, de még akkor sem nagyon hittünk benne, amikor apa megkérdezte: Benézünk ide? Persze, visítottuk, és kimondhatatlanul boldogok voltunk, amikor jobbra fordultunk.”
Kalandtúra
A világ legveszélyesebbnek tartott helyein jártak, de Tulit Éva azt tartja, szeret Isten tenyerén lenni, és a gyerekek is megerősítették, hogy nagyon sokszor érezhették a gondviselést. Zsombor ugyanakkor arról mesélt, hogy a mifelénk nagyon rossz hírű Afganisztánban mindig megálltak az arra haladók, ha például gumidefekttel bajlódott, és nem mozdultak mellőlük, amíg meg nem oldotta a problémát, és a kisbusz továbbindulhatott. A gyerekek pedig száz kilométereket vezethettek a csekély forgalmú sivatagi utakon…
Előre nem látható kalandokkal is szembesültek. Hazafelé az Oroszországba való belépést követően Zsomborban felerősödött a vágy, hogy élőben láthassa a sarki fényt. „Ugrásnyira” volt Murmanszk, a legészakibb jelentős orosz város, ahol a világháló még a termálfürdőzés lehetőségét is felvillantotta.
A GPS-t követve azonban egyszer csak azon a katonai bázison találták magukat, amely a 2000 augusztusában elsüllyedt Kurszk atom-tengeralattjáró bázisa is volt. Katonák vették körül őket, Zsombort elvitték kihallgatásra.
„A különböző pecsétekkel tele útlevelünk elsőre a legjobb kémes fedősztorinak tűnt – mesélte a családfő. – Mivel semmi rejtegetnivalónk nem volt, hatalmas nyugalom áradt belőlünk, de épp az a nyugalom, az egymásra mosolygás tehetett bennünket még gyanúsabbá. A gyerekek fülig érő szájjal futottak az anyjukhoz: »Anya, képzeld, mind a négyen le vagyunk tartóztatva.« Ilyet addig csak filmben láttak – igaz, én sem voltam letartóztatva korábban soha. Jó buliként élték meg az egészet. Évike, az anyatigris erre azt mondta: »Hú, akkor egyet gyorsan ebédeljünk, mert akármi következik, enni kell.«”
Epilógus
A gyerekek részéről a túra kétszázötvenedik napjához közelítve hangzott el először a „most már menjünk haza”. A kaland lecsengését amúgy eltérően élik meg. A Sepsiszentgyörgyi Református Kollégiumba járó tizennégy éves, hetedikes Eszter – aki máris készen állna egy újabb kalandra – azt mondta, távolléte alatt megtapasztalta, hogy neki van a világ legjobb barátnője, aki nemcsak folyamatosan küldte a leckéket, nehogy lemaradjon a tananyaggal, de az időeltolódások ellenére mindig készen állt, hogy Eszter megbeszélhesse vele a nap történéseit. A harmadikos, tízesztendős Gergőnek egyelőre elege van az utazásból, de elképzelhetőnek tartja, hogy két-három év múlva újra nekiinduljon a világnak. Útközben egyetlen rossz visszatérő álma volt: a matekleckével kínlódott. Szerencsére a valóságban az is sínen van, amúgy meg alig várta, hogy visszatérjen a társak közé.
Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2025. májusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Három gyerekkel, két keréken járják a világot – „Sokkal több csoda vár ránk, mintha otthon ülnénk”
Kérjük, támogasd munkánkat, ha fontosnak tartod a minőségi tartalmat!
Ha te is úgy érzed, hogy a kepmas.hu cikkei, podcastjai és videói megszólítanak, kérjük, segíts, hogy ezek a tartalmak továbbra is ingyenesen elérhetőek maradjanak.
Támogatom a kepmas.hu-t>>
