Kossuth barátja volt a mézeskalácsos, aki történelmet írt – de lesz-e Budapesten mézmúzeum?

„Boldog-boldogtalan kap belőle, mert bárhová megyek, osztogatom az embereknek, és kérem, küzdjünk együtt azért, hogy legyen Budapesten egy méz és mézeskalács tematikájú múzeum. A mézeskalács az én szórólapom” – fogad egy illatozó mézeskaláccsal teli dobozzal Beliczay Erzsébet az otthonában. Hozzáteszi: inkább erről váljunk híressé, mint egyéb hiábavalóságokról. Üdvös lenne, ha az emberek megszoknák, hogy egész évben fogyasszanak mézet, mézeskalácsot, ne csupán karácsony táján.

Erzsébet nyugdíjasként nem sajnál a mézeskalácssütésre időt és pénzt fordítani. Vállalja, hogy minden héten süt – ajándékba, hogy legyen hírnöke a leendő fővárosi mézmúzeumnak. Elképzelt intézménye a bemutatóhely mellett otthona lenne játszó- és sütőszobának, cukrászdának, márkaboltnak, könyvtárnak és a méhészek továbbképzését biztosító előadóteremnek is.

Talán nem meglepő, ha a helyi gyűjteménynek is beillő lakásában minden a mézről szól: festményektől a könyveken, szerszámokon át a plüssméhekig számos relikviát gyűjtött össze. 

Ezek hamarosan a Kiscelli Múzeum raktárába kerülnek, ahol az ükapja által faragott 64 ütőfát (egykor ezek segítségével készítették a mézeskalácsbábokat) is őriznek már hosszú idő óta. 2024–25-ben kiállítást is rendeztek a család emlékeiből az intézményben. „Ezek is a mézmúzeumban kaphatnának végleges helyet, hogy minél többen – magyar családok és külföldi turisták is – megismerkedhessenek a kiváló hazai mézek és mézeskalácsok rejtelmeivel” – mondja a házigazda.

Hogy Erzsébet miért érez ekkora elhivatottságot a magyar méz iránt és vállal ennyi fáradtságot? A választ családja történetében találjuk meg. 

A fiú, akinek szívét rabul ejtették a mézeskalácsbábok

Erzsébet ükapja, Beliczay Imre 12 éves korában nővéréhez ment nyaralni Keszthelyre, aki korábban hozzáment egy helyi mézeskalácsoshoz. A vakációzó gyermeknek annyira megtetszett a mézeskalácsbábok készítése, valamint a búcsúkban, vásárokban történő vidám hangulatú értékesítése, hogy amikor visszatért lakhelyére, Komáromba, kijelentette: maga is mézeskalácsos akar lenni, nem tanul tovább. 

A hír mellbe vágta evangélikus esperes édesapját (Erzsébet szépapját, Beliczay Jónást), aki mindegyik fiát szerette volna kitaníttatni. Látván azonban eltökéltségét, később elfogadta fia elhatározását. 

„A mának is szóló tanulság, hogy ezek után ükapám visszatért Keszthelyre, és négy éven át inaskodott sógora műhelyében. Ezt követően Pestre került, és a legismertebb mézeskalácsosnál, Horváth Imrénél gyakorolta a szakmát segédként további két évig. Utána Rozsnyón, az akkori idők legismertebb gyertyaöntő műhelyében, Fialka Sámuelnél tanulta ki a viaszkészítés mesterségét is” – sorolja Erzsébet ükapja szakmai felkészülésének állomáshelyeit.

Fialka mester a bécsi udvar és az egyházak legnagyobb hazai beszállítójának számított, gyakori vendégei voltak magas rangú egyházi és állami vezetők. A céhes rendszer egyik sajátossága volt, hogy étkezéskor egy hosszú asztalnál együtt ültek a segédek, az inasok, a mester és családtagjai, illetve vendégei. A mester és előkelő vendégei beszélgetésébe az alkalmazottak nem szólhattak bele, ugyanakkor a társalgást hallgatva pallérozódhattak. Beliczay Imre pedig szorgalmasan figyelt, művelődött, majd a rozsnyói időszakot követően visszatért Pestre.

Kossuth Lajos barátja volt 

Akkoriban már nyolc mézeskalácsos működött a városban, ezek féltek egy újabb mézeskalácsos megjelenésétől. Egy évig kellett várnia, míg – osztrák protekcióval – letehette a mestervizsgát, és 1832-ben engedélyt kapott műhely nyitására. Addig ütőfafaragásból tartotta el családját. 

Hazánkban több évszázadon át még jobbára német származású iparosok kezében összpontosultak a különböző szakmák, ennek igazolására Erzsébet a kezembe ad egy 1848-ban Pápán kiadott szótárt, amely a német szakszavakat magyarázza a magyar legényeknek. 

Vendéglátóm megemlíti azt is, hogy ükapja Kossuth Lajos jó barátja volt, a későbbi kormányzó mézzel kapcsolatos kérdésekben mindig Beliczay Imréhez fordult. 

Jellemző a kapcsolatuk mélységére, hogy Imre időskorában még meglátogatta a száműzetésben élő Kossuthot, hogy elbúcsúzzon tőle.

Megjelenik a répacukor, elterjed a „twist” 

Minden mézeskalácsos szigorúan féltve őrizte a saját receptjét, amelyek kicsit különböztek egymástól. Beliczayék is vigyázták saját receptjüket, amely ma már elérhető. Erzsébet azt mondja, akkor a legjobb a családi recept alapján készített mézeskalács, ha nem próbálják megújítani vagy kispórolni belőle valamit. 

De térjünk vissza a 19. századba! Beliczay Imre előbb a Király utcában (a mai Gozsdu-udvar helyén) nyitott műhelyt, ám az 1838-as nagy árvíz elpusztította az ott álló vályogépületeket. Ezt követen a Kismező, a mai Csányi utcában bérelt helyiségeket, majd fiának, Bélának, aki méz- és viaszkereskedéssel is foglalkozott, sikerült egy kétemeletes házat felépíteni a Csányi utca 3. szám alatt, amely ma is áll.

„Kevés mézet termelünk, holott a magyar föld és éghajlat méztermelésre való” – idézi Erzsébet ükapját, aki 1843-ban panaszkodott erről, miközben az akkori Európában Magyarország számított az egyik legnagyobb mézexportőrnek. Ki gondolta akkor, hogy lesz még ennél is cudarabb a helyzet? Erre a gondolatmenetre később még visszatérünk.

A céhes törvény előírta, hogy mindenki csak a saját ütőfáit használhatja. 

Beliczay Imrét kiváló kézügyességgel áldotta meg az Isten, pazar ütőfákat faragott – még manapság is másolják. Munkái ma néhány vidéki múzeumban is megtalálhatók, illetve többet a Kiscelli Múzeumban őriznek.

Erzsébet kivesz a vitrinből néhány – az államosítás után a családnál megmaradt, de nem Imre által készített – faragványt: egy csinos leányt; krampuszt, puttonyában kicsikkel, amivel a gyerekeket ijesztgették, ha nem tanultak; és egy – régi minta alapján – nemrég faragott madarat, amelynek hátrafelé áll a feje, mert körbenéz a világban, magyarázza vendéglátóm.

Beliczay Imre fia, Béla a 19. század utolsó harmadában már egy olyan korban vette át az üzemet, amikor a cukor és a paraffin, illetve sztearin elterjedésével visszaszorulóban volt a méz és a viaszgyertya használata. Az ütőfával készült mézeskalácsot pedig egyre inkább a sokkal hatékonyabban készíthető, hamuzsírral (később szalalkálival) fellazított tésztájú, kiszúróval készülő, cukormázzal díszített sütemény váltotta fel.

Kép

Kép: Császár Tamás

A méhviaszt kiszorító, olcsóbban készíthető sztearin- és paraffingyertyák megjelenésekor Beliczay Bélának zseniális ötlete támadt: siránkozás helyett – mivel a fejlődésnek úgysem lehet gátat szabni, mondta – a felhalmozódott méhviaszból padló- és bútorápoló készítményt, úgynevezett padlóbeeresztőt fejlesztett ki, amivel felfuttatta a céget, és beköszöntött a Beliczay család aranykora. 

„Még én is vikszoltam ezzel a készítménnyel a parkettát” – mutatja Erzsébet a twist-szerű mozgást, a készítményt ugyanis a lábfejre illesztett törlőkendővel lehetett a legegyszerűbben eloszlatni a padlón. 

Kommunista pusztítás és az alkalmazottak hálája

Miután Beliczay Béla 1920-ban elhunyt, fia, Endre, valamint két lánya közül Mária vitte tovább a céget. A harmincas években Endre fia, László is csatlakozott a családi vállalkozáshoz, visszatérve vándoréveiből, ami alatt osztrák, német és francia cégeket látogatott meg tapasztalatszerzés céljából. Később ő vette át az üzlet irányítását, egészen a második világháború utáni évekig állt a cég élén.

A világégést követő kommunista államosítás során Beliczayék üzemét is kisajátították 1949-ben. Ám a kommunisták ennél is továbbmentek: a felbecsülhetetlen értékű, több mint száz éven át használt és megőrzött ütőfákat az udvaron halomba hordták, majd felgyújtották. A pusztítás közepette érkezett egy józanabb csapat, amelynek tagjai a még el nem égett ütőfákat kimentették a tűzből.

A kommunista propaganda azt terjesztette Beliczay Lászlóról, hogy olyan gyáros volt, aki kihasználta munkásait. Az hagyján, hogy soha nem volt gyáros, hiszen az inasokkal, nőtlen segédekkel és családtagokkal együtt is csupán 34 főt számlált az üzem, de a Csányi utcai házban működött telephelyen a tanulók, az alkalmazottak együtt éltek a Beliczayakkal. 

Az üzemben képezték ki hazánk mézeskalácsos inasainak több, mint negyedét. 

Sőt, mivel az üzem a zsidónegyedben működött, néhány zsidó család is a házban bérelt lakást. Az 1956-os forradalom után több, korábban ott élt család Izraelbe emigrált, sokáig tartották a kapcsolatot Beliczay Lászlóval. Erzsébet nappalijában függ egy születésnapi köszöntő tábla, amely bizonyítja: alkalmazottai nemcsak tisztelték, de szerették is a tulajdonost. 

Beliczay László szerencséjére elvégezte a jogot, mondván, egy cégnek mindig szüksége van jogi hozzáértésre, emellett jó matematikusnak is számított. Így az államosítás után el tudott helyezkedni a Műszaki Könyvkiadónál gazdasági vezetőként. Itt adták ki 1960-ban A méz ipari feldolgozása – Mézes sütemények című szakkönyvét, így a generációkon át gyűjtött tudás továbbra is megmaradt. Emellett előadásokat tartott a veszprémi kézműves szimpóziumokon, és nyugdíjasként írt egy másik könyvet Rudnay János újságíróval közösen. A Mézkönyv című, sok színes képet is tartalmazó album négy nyelven jelent meg.

Nyavalya ellen fogyasszunk mézet!

„Ez a szekrény a leendő múzeumba kerülne” – mutat Erzsébet egy gyönyörű bútorra. Jellemző az ősök igényességére, hogy a szépen faragott szekrény az egykori Beliczay-üzemben állt. Erzsébet édesapja feljegyzéseit, az egyéb családi dokumentumokat, okleveleket egyelőre a Kiscelli Múzeumra bízza megőrzésre, ahol hozzáértők majd feldolgozzák. Végleges elhelyezésre azonban – vágyai szerint – az említett mézmúzeumba kerülnének.

Órák óta beszélünk a mézről, de Beliczay Erzsébet eltökéltségét jelzi, hogy kifogyhatatlan a témákból. Ami az exportot illeti, utal ükapja megállapítására is: nem sokat változott a helyzet, ami azért sajnálatos, mert a magyarok alig fogyasztanak mézet. 

„Itthon jóformán csak az eszik mézet, akinek van kapcsolata méhésszel, vagy meghűlt” – kesereg vendéglátóm. 

A csekély hazai mézfogyasztás mellett a bizonytalan időjárás és az invazív kártevők megjelenése is bizonytalanná teszi a méhészek jövedelmét. Az egy főre eső éves mézfogyasztás ma Magyarországon egy kilogramm, míg a méhészek és családtagjaik akár havonta is elfogyasztanak ugyanennyit. Sokan a méz árát tartják túl magasnak. Ugyanakkor a más-más növényekről gyűjtött fajtamézek rengeteg betegség enyhítésére alkalmasak, és a gyógyszerektől eltérően nincsenek káros mellékhatásaik. 

„Azért is jó, ha minél több és több fajta mézet fogyasztunk, mert minden méz másra jó: a hárs meghűlésre; az akác a szájüreg, a garat fertőtlenítésére és köhögéscsillapításra; a selyemfű méze gyulladáscsökkentő hatású; a mézontófűé immunerősítő; a gesztenyéé és a napraforgóé a szívműködést támogatja, hogy csak párat említsek a mézek jótékony hatásai közül” – eleveníti fel a népi tapasztalatból eredeztetett tudást Erzsébet. 

Erzsébet, aki korábban a Levegő Munkacsoport elnökhelyettese volt, elmondja: Magyarországon nagyjából 20 és 25 ezer közé tehető a fő- vagy mellékállásban méhészettel foglalkozók száma. E ponton kitér az ázsiai laboratóriumokban készülő, mézhez hasonlító anyagok káros hatására. „Ezt az anyagot, ami laikusok szemében nagyon hasonlít a mézre, csekély összegért vásárolják fel a kereskedők, majd valódi mézzel mixelik.” 

„A beavatkozás után már csak laboratóriumban lehet megállapítani, hogy – jobb esetben ártalmatlan, de a tiszta méz jótékony hatásait nem tartalmazó – hamisítványok” – keserít el Beliczay Erzsébet. 

Az itthon megtermelt valódi mézre – pedig nemcsak finom, de kiváló immunerősítő és ápolószer – nincs megfelelő kereslet a lakosság körében.  

Azt tanácsolja, fogyasszunk több mézet, vásároljunk közvetlenül a hazai termelőktől, maga is így tesz: piacokon, vásárcsarnokokban, a méhész feliratával igazolt csomagolásban, illetve személyesen ismert termelőktől szerzi be. Ez azért is lényeges, mert ha valaki méhészkedésre adja a fejét, eltelhet öt–hat év is, mire biztos vevőkört tud kiépíteni. 

S ha ez még nem lenne elég: Magyarországon a beporzást elsősorban a házi méhek végzik, ami azért is rendkívül lényeges, mert az ehető növények 70–80 százaléka beporzást igényel. A beporzás egyébként is olyan haszon, amely hatszor–nyolcszor annyit ér, mint amilyen hasznot a méhek a méz és a viasz termelésével hajtanak.