„A beköltözéssel vállalják, hogy nem házasodnak meg, mi leszünk a családjuk” – A Bárka Alapítvány lakóotthonában jártunk 

„Mit akarsz a boldogságtól, miért várod úgy, miért várod úgy, hogy majd elér?” Kedvenc Jimmy-számát fújva Elvi egy pillanatra megfeledkezik arról, amire az imént még ő figyelmeztetett engem: a szomszéd szobában lakó Józsi nem bírja a hangzavart. Ideges lesz tőle. Most tehát én jelzem neki, hogy csöndesebben. A tekintetem újra körbejár a harmincnyolc éves, értelmi fogyatékkal élő nő színes birodalmán: Krisztus-képek a szekrényeken, játék lovak a polcon, plüssök az ágyon, díszgömbfüzér a párkányon, Zámbó Jimmy-poszterek, feliratok, újságkivágások, nos… mindenhol. A dal refrénje csak úgy zeng, és most már nem csak ebben a szobában. „Elvi, te boldog vagy?” – vetem közbe gyorsan, először csak Józsi lelki békéjéért aggódva, majd a kérdés jelentőségétől megilletődötten. „Én igen” – feleli Elvi. „Itt jó. Kimondtam az igent. Rózsát is ültettem.” 
A közösség vezetőjétől, Jeney-Tauzer Katalintól megtudom: nem műkedvelő kertészeti elfoglaltságról, hanem az újrakezdés szimbólumáról van szó. „Amikor meghívjuk egy sérült barátunkat erre az életformára, és kölcsönösen kimondjuk egymásra az igent, akkor elköteleződünk a közös élet mellett.

Nekik ez lesz az otthonuk, a családjuk a földi életük végéig, a beköltözéssel így azt is vállalják, hogy nem házasodnak meg. A segítők is csak addig lakhatnak bent, amíg nincs saját családjuk” – magyarázza a Bárka Alapítvány vezetője. 

Belélegezhető vigasz 

Az 1964-ben Franciaországban, Jean Vanier által alapított, világszerte elterjedt Bárka Közösség az értelmi, illetve halmozottan sérült embereket szolgálja úgy, hogy a segítők és önkéntesek életközösséget vállalnak velük. A magyar Bárka 1991-ben alakult meg Dunaharasztiban: először a lakóotthon, majd a néhány utcával arrébb található kézműves műhely nyitotta meg kapuit. A műhelyben a lakókon kívül a helyi és környékbeli értelmi fogyatékkal élő fiatalok részesülhetnek nappali ellátásban, fejlesztő foglalkoztatásban.

Az otthonnak pedig tizenkét lakója van, főleg olyan rokon nélküli, értelmi sérült vagy halmozottan fogyatékos emberek, akik korábban az állami intézményrendszerben éltek. Vagy túléltek. 

A nagy létszámú intézetekről a Bárkába költözőknek többnyire keserves emlékeik vannak. Aki a fizikai bántalmazás, az elzárás, a hideg zuhany, a rengeteg nyugtató, sőt a vélhetően nem csak ciklusszabályozás miatt adagolt fogamzásgátló tabletták világában élt, azt sokáig, kitartóan és jól kell szeretni ahhoz, hogy elhiggye: tényleg szeretik. Ám aki a Bárkába belép, előbb-utóbb felhagy minden reménytelenséggel. Itt még a vendég is érzékeli: benne van a levegőben az a vigasz, hogy ha a sérültségre nincs is, a szerzett sebekre van gyógymód. 

Élő kölcsönösség 

Elvi és a szobájából kimerészkedő Józsi a szárítóhoz irányítanak: a lakóotthon alsó szintjén lévő mosószobából nagy kosár tiszta ruhát hoznak elő. Elvi holmija: a rend szerint ma neki van mosásnapja. Gyakorlott mozdulatokkal, szélsebesen tereget. Közben meséli: legjobban a főzésben szeret segédkezni. A háztartási teendőket a lakók a segítőkkel együtt végzik, heti beosztás alapján. Képességeihez mérten mindenki az önállóságra törekszik. 
„Azon túl, hogy a praktikus dolgainkban együttműködünk, a kapcsolatunk lelki szempontból is kétirányú. Például mindig megérzik és odajönnek, ha levertek vagyunk, hihetetlen radarjuk van erre. A gondnokuktól kapott zsebpénzük a jogszabályban minimumként kijelölt havi hatezer forint, amiből még arra is szánnak, hogy megajándékozzák egymást, sőt minket is” – mondja Brenner Sári, a közösség másik vezetője. Katalin hozzáfűzi, hogy míg egyes külföldi közösségekben a segítők inkább személyzetként vannak jelen, akik odaadóan, de alapvető gesztusok elvárása nélkül szolgálják ki a fogyatékossággal élő embereket, addig a magyar Bárkában a bocsánatkérés, a konfliktusrendezés és az odafigyelés a sérült tagok felelőssége is. Enélkül nem lenne valós az egyenrangúság. 

Kép

Kép: Éder Vera

A Bárka szellemisége és életvitele a kereszténységben gyökerezik. A vallásos meggyőződés sem a sérült emberek, sem a segítők felé nem elvárás, de mindenkinek el kell fogadni, hogy a közös ima, mise és a keresztény értékrend része a közösség mindennapjainak. A lakók vasárnaponként a saját felekezetükbe járnak istentiszteletre, Zsolti harangozik a helyi katolikus templomban, Ferkó ministrálni szokott. A műhelyben egy hitoktató ötlete alapján gyermekeknek készülő „imadárkát” – az imák tanítására szolgáló filcmadarakat – is varrnak.

„Egész apró dolgokért is lelkesen adnak hálát. Én még sosem köszöntem meg Istennek, hogy borsófőzelék volt az ebéd, ők igen. Amikor Katalin főiskolára járt, és a vizsgáira készült, teljes komolysággal kérték: »Add, Uram, hogy Kata tanuljon, ne legyen buta!«

Rafkósak, mert amikor együtt imádkozunk, beleszövik az imáikba azt is, amit valójában tőlünk várnak: »Add, Uram, hogy Sári hazavigyen magához vendégségbe.« Mikor haláleset történik, ők erősítenek minket, annyira megingathatatlan a mennyországban való bizonyosságuk” – mondja Sári. 

Magunkból szeretetet vagy szeretetből magunkat adni? 

Sokan vannak a lakók által csak Bárka Barátoknak nevezett emberek: ők azok, akik akár adományozóként, akár korábbi önkéntesként, segítőként visszajárnak, és időt töltenek velük. Ám önkéntest, főleg bentlakó segítőt találni egyre nehezebb: Jeney-Tauzer Katalin szerint azért, mert a fiatalokat hajtják a teljesítménnyel kapcsolatos elvárások, így ritkábban szánnak egy-két évet önkéntességre, és ha mégis, azt nyelvtanulás céljából külföldön teszik. A Bárkában a tizenkét lakóval most négy teljes és egy félállású segítő dolgozik, akik nem laknak bent. „Nagy álmunk, hogy legyen még egy házunk, és további négy sérült embert meghívva a közösségi életre, mindkét lakóotthonban nyolcan-nyolcan legyenek, tehát elfogadhatóbb létszámban éljenek. Ehhez persze segítőkre is szükség lesz” – mondja Katalin. 
A közösség eddigi harminc éve alatt háromszor fordult elő, hogy egy lakótól meg kellett válni, mert ellehetetlenült a biztonságos együttélés. Aki azonban a féléves próbaidő után kimondja az igent, és elkezdi a közösségi életet a társaival, az tényleg otthonra lel, gyógyulni kezd, tehetségei szárba szökkennek.

A Bárka Műhelyben eladásra készített vászontáskák, gyertyák, karkötők, szőttesek, bábok, szappanok bevételi forrást is jelentenek. Fontosabb szerepük azonban, hogy készítőik „belső tartalékait” töltik fel: a tevékenységben meglelt öröm ugyanúgy táplálja a sérült emberek önbecsülését is, mint bármelyikünkét. 

Az elfogadó közegben a személyiség megismételhetetlen szépségei kerülnek előtérbe. Ezek persze nem szüntetik meg, de valamiképpen hiányból adottsággá „szelídítik” a fogyatékosságot. Így bontakozhat ki például Vilmos rendíthetetlen Csillagok háborúja-rajongása, Robi nyugodt összpontosítása, amellyel rajzolja a virágokat, vagy az áhítat, amellyel Józsi tartja füléhez a hangvilláját. Így lehet önfeledt Elvi rajongása Jimmyért, vagy Csilláé az illatos cipőkért. Biztonságos, szerető otthonban lehet csak a gyengeségeinket is felvállalni: felmordulni olykor, hogy „én világgá megyek”, hogy „felrobbantom a koronavírust”, vagy hogy „nem szeretnék tovább Down-szindrómás lenni, ennyi elég volt”.
A Bárka-légkört nem lehet egy csapásra általánossá tenni vagy „kiterjeszteni”, hiszen a személyes találkozás, ami további találkozások által hat tovább, semmivel sem pótolható. Az egymásra bukkanás öröme mindig egyedi. Akár a másik emberben vesszük észre a kapcsolat lehetőségét, akár a kapcsolódásban fedezzük fel a másik embert.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. februári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>