Makacs túlélők: én és a cipőm

A lábbelik kihordási idejét esetemben nem a használat, hanem a divat határozza meg, pontosabban annak avatott szakértői, a feleségem és a lányom. Döntésükkel nem vitatkozom, a szerintük idejétmúlt darabok, bár vadonatújnak néznek ki, mennek a szerkény aljára. Egész kollekció gyűlt össze az évek alatt, a divat körforgásának köszönhetően egy-kettő néha újra előkerül. Könnyű, nyári vászoncipőből legalább hat közül válogathatok, a (térd)nadrág és az ing/póló színéhez igazítva. 

A legjobban mégis egy „ezeréves” darabhoz ragaszkodom, vállalva az egyezkedést, a vitát a nejemmel, nem engedem kidobni a napszítta, a mosásoktól megfakult kedvencemet, amelynek a talpa kezd leválni a felsőrésztől. 

Annyi minden köt hozzá, egy jó hangulatú grillezésen a ráömlött ketchup utáni kifakadásomat – „úgy nézek ki, mint egy másodosztályú hongkongi akcióhős a véres, verekedős jelenet után” – máig nevetve idézik az unokaöcséim, és erre a kopott cipőre állva, a kerekesszék karfájába kapaszkodva másztak az ölembe az unokáim, amíg kisebbek voltak. Ezzel a cipővel mindig történik valami, a kerti asztal alá begurulva, a vacsora után olykor a fél étlapot is felidézi a rések között ráhullott fogások lenyomataként.

A részemmé vált, „látni már rajta a csámpát”. Szeretem, na. Mert dörgölőzhet hozzá fél hamburger, áztathatja olajos paradicsomsaláta, szolgálhat támasztékként gyereklábaknak, verheti mosógép dobja, a kedveskék színe megfakult, ütött-kopott, de szolgál. 

Kicsit olyan, mint én. Túlélő. 

Van, akinek fontos, aki bizalmat szavaz neki, hisz benne, még így leharcolt állapotában is.

Én meg néha, amikor egy mozgalmas nap után ránézek a viharvert cipőmre, azt képzelem, hogy örök világfiként távoli városok utcáinak köveit koptattam kilométereken át, vagy az egykori nagyerdei strand híres lángosának tejfölje, az unokákkal vérre menő focicsaták fűzöldje hagyott nyomot rajta.