„Azt mondta, hogy véres az arca” – Novella Veronika kendőjének története alapján
Vera, a te munkád olyan, mintha egy fekete lyuk szélén állnál, ami bármelyik pillanatban magába szippanthat, mondta a múltkor a barátom. Az is lehet, hogy szépen, apránként szívja csak el az energiádat, de a vége ugyanaz lesz, belefásulsz, és a gyerekeidre nem jut semmi erőd. Mindegy már azoknak az embereknek, ráfordultak a célegyenesre, annyit ér nekik az a pár jól begyakorlott gesztus, mint halottnak a csók, téged viszont szemmel láthatóan leszív, lefáraszt, nem vagy önmagad.
Részlet Giovanni Busi festményéből
Épp ez a lényeg, hogy nem önmagam vagyok. Ugyanis teljesen önkívületi állapotba kerülök minden alkalommal, amikor megfogom egy olyan ember kezét, akiről lehet tudni, hogy csak pár napja van hátra. Gyenge, nyirkos és hideg érintések ezek, mégis valami elképesztő erő árad belőlük. Talán mert már nincs mit veszteniük, az én kezemen kívül elengedtek mindent. Nem a fekete lyuk szélén állok tehát, sokkal inkább egy tenger szélén, melynek hullámait már a túlvilági, ismeretlen impulzusok keltik.
A gesztusaim se begyakoroltak, számomra is meglepő, hogy milyen ötleteim szoktak lenni. Egyszer az egyik néni panaszkodott, hogy milyen rég nem tudott nevetni semmin, mire megkérdeztem, mit szólna, ha megcsikizném, és beleegyezett.
Egy másik alkalommal feladtam a tornacipőmet egy három éve fekvőbeteg bácsira, aki azt mondta, annyi ideje ágyhoz van kötve, hogy már abban sem biztos, tud-e cipőt kötni. A legmegrázóbb élményem mégis egy egyszerű, szinte semmitmondó gesztushoz kötődik, amit azóta sem tudtam feldolgozni.
Egy immunbeteg fiatal srác állandóan arról beszélt, hogy véres az arca. Ez a panasz valamilyen pszichés tünet testi megjelenése lehetett, ugyanis az arca teljesen tiszta volt, épp ezért hiába kérlelte az agyonhajszolt ápolókat, akiknek épp elég dolguk volt a valóban vérző sebekkel. Kezdetben próbáltam megnyugtatni, hogy nem véres, még a kezét is odaemeltem, hogy ő is érezze. Hajthatatlan volt, unos-untalan könyörgött, hogy töröljem meg.
Levettem a sálamat, széthajtogattam, és az arcára tettem. Ettől rögtön megnyugodott, éreztem, ahogy ellazulnak az arcizmok a kezem alatt. Pár percen belül el is aludt, máig hallom a nyugodt, egyenletes légzését. De nem is ez a legemlékezetesebb az egészből, hanem az, hogy amikor kint az utcán újra felvettem a sálat, éreztem, hogy nedves valamitől.
Véres volt. Megtapogattam a nyakamat, hogy nem vakartam-e ki valahol éjszaka, de semmi. Kihajtogattam a sálat, a halvány foltokból egy emberi arc képe rajzolódott ki a szöveten.
Mire visszaértem a srác szobájához, már nem élt. Álmában érte, mondta a mellette álló orvos. Szép halál, tette hozzá halkan, szinte magában. Én is ilyet szeretnék.
A novella Véssey Miklós Bibliai történetek című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további írásai elérhetőek itt.
Ez a novella a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
