Ásó, kapa, jégcsákány – nászút a kirgizisztáni Pamír hegységben

Kincső és Miklós között biztos kapocs a természet szeretete, ami náluk nemcsak szabadidős szenvedély, hanem hivatás is. Mindketten erdőmérnökként diplomáztak, de még a munkanap lejártával is előszeretettel töltik idejüket a szabadban. Ebben a családi minta is kulcsszerepet játszott, amit szeretnének ők is megőrizni.

„Gyakran kerekedünk fel együtt helyi túrákra – meséli Kincső – illetve engem a cserkészmúltam is ösztönöz arra, hogy visszatérjek az anyatermészethez, de dolgoztam hegyimentőként és síoktatóként is, így a munkám is ideköt, akárcsak Miklóst, hiszen ő is gyakran van kint terepen.”

Lánykérés az Alpokban

Mi sem passzol jobban egy ilyen pároshoz, mint egy magashegyi lánykérés. 

Miklós ugyanis a felhők fölött, négyezer méter magasságában tette fel a nagy kérdést a Svájc és Olaszország határában meghúzódó Alpokban. 

„Egy egyhetes nyári alpinizmust terveztünk a Monte Rosában, ami tökéletes helyszínnek bizonyult. Előre kinéztem a gerincen egy kisebb csúcsot, egy sziklás kiemelkedést, amin egy Mária-szobor állt” – meséli a részleteket Miklós.

„Ami számunkra igazán különlegessé tette a történetet – egészíti ki Kincső –, hogy ez a szobor, egészen pontosan a hegymászók felett őrködő Madonna di San Salvatore, már a hatvanas évek óta ott állt, de sajnos a talapzata meggyengült, a szobor pedig ledőlt, majd évekig nem állították vissza. Nem volt előre betervezve, de a lánykérést sikerült pont a szobor visszaállításának évfordulójára időzíteni.”

Párt találni az útra

Bár a lánykérés szó szerint magasra tette a mércét, a nászúthoz még így sem mérhető. A friss házaspár ugyanis hosszú ideje szeretett volna belefogni egy nagyobb kalandba, amihez az európai hegyek immár kicsinek bizonyultak. Mivel a vágyott magashegyi expedícióhoz nem állt rendelkezésükre túl nagy időkeret, végül úgy döntöttek, összekötik a kellemest a hasznossal, és a házasságkötésüket egy hétezres csúcs meghódításával ünnepelték. Rövid mérlegelés után a kirgizisztáni Pamír hegységre esett a választásuk, amely technikailag ugyan kevésbé nagy kihívás, mégis tökéletes terepnek ígérkezett ahhoz, hogy próbára tegyék a szervezetüket ebben a ritka magasságban.

„Az alpinizmus legnehezebb oldala nem feltétlenül a szikla megmászása vagy a fagy átvészelése, hanem a megfelelő társ megtalálása – vallja a friss házaspár. – Mi viszont abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nemcsak a hegymászást és az alpinizmust kezdtük el együtt, hanem a közös életünket is.” 

„Házastársként és állandó mászótársként már nem kell keresnünk azt a biztos pontot, akire a legmagasabb hegyek között is rábízhatjuk magunkat, aki átsegít egy-egy nehezebb szakaszon és igazi társként van ott mellettünk, amikor minden apró tényező egy pillanat alatt kihívássá alakul.”

Egyszer fent, egyszer lent

A magashegyi expedíciók világa nem a gyors hódításokról szól, hanem türelemjátékról és a szervezetünkkel való alkudozásról, miközben azért az idő nyomása is érzékelhető.  „A Lenin-csúcs meghódítására egy bő húsznapos időablakot terveztünk, amire ráhagytunk még néhány napot a repülőút és az egyéb váratlan események miatt, így összesen közel négy hetet szenteltünk az utazásnak – számol be Miklós. – A mászásunk dinamikáját egy gyakran alkalmazott akklimatizációs technika határozta meg, amelynek lényege, hogy felmész egy újabb szintre, ott eltöltesz némi időt, majd visszatérsz egy alacsonyabb táborba pihenni, hogy a szervezet alkalmazkodni tudjon a fogyatkozó oxigénhez.”

Kincső és Miklós meghódította az 5130 méteres Yukhin-csúcsot, majd némi pihenés után következett az 5400 méter magasságában fekvő kettes tábor. Egy újabb pihenő után jutottak el a 6100 méteren lévő hármas táborig, majd a 6180 méteres Razdelnaja-csúcsig.

Több szakaszt biztonsági okokból éjszaka kellett megtenniük. Nappal ugyanis a felszín annyira felmelegedik, hogy a gleccserrepedések feletti hóhidak megolvadnak, a hó pedig süppedőssé, veszélyessé válik. Éjszakai sötétségben, fejlámpák fényénél vágtak hát neki a fagynak. „Szerencsénk volt, mert egy nagyobb serpacsoport haladt előttünk, akik hihetetlen teherbírással, háromtáskányi csomaggal a hátukon taposták ki az ösvényt, mi pedig a lábuk nyomában haladva küzdöttünk a faggyal és a távolsággal” – meséli Kincső.

Azonban a hegyen az ember csak tervez, a természet pedig végez. „Egy hirtelen jött, erős havazás kényszerpihenőt követelt, ami alaposan próbára tette a türelmünket. Amikor végre elindulhattunk felfelé, kissé elsiettük a tempót… Eleve fáradtan indultunk neki, így sajnos mindketten meghűltünk. Márpedig ebben a magasságban egy apró megfázás is sok energiát elvesz, különösképpen akkor, amikor az embernek minden maradék erejére szüksége van.”

„A betegség és a legyengülés sajnos drasztikusan lelassított minket. Ami normál esetben egy félórás szakasz lett volna, azt két óra alatt, elcsigázottan tettük meg.” 

„Végül nem is jutottunk fel aznap a hármas táborba, félúton meg kellett állnunk. Hogy könnyítsünk a terheinken, a kettes táborban minden felesleges felszerelést – köteleket, technikai eszközöket – otthagytunk, tudva, hogy a csúcstámadáshoz már nem lesz rájuk szükségünk. Így vágtunk neki a végső próbatételnek.”

Úton a Lenin-csúcs felé

Jóllehet Kincső és Miklós valójában csak néhány hetet töltött Kirgizisztánban, a valódi munka nem a csúcstámadásnál, hanem hónapokkal korábban kezdődött el. A gyakorlatban ez meglehetősen intenzív edzést jelent: futással és súlyzós gyakorlatokkal szimulálták azt a terhelést, amit a hatalmas hátizsákok cipelése jelent ötezer méter felett. 

Azonban a legalaposabb felkészülés sem garantálja a sikert, amikor a szervezet találkozik a szélsőséges oxigénhiánnyal. „A Kárpátok kétezer méteres csúcsaihoz szokott tüdőnek a hatezer méter feletti magasság sokkoló lehet. Ilyenkor a vér besűrűsödik, nehezebben kering, ami nemcsak fejfájást és szédülést okozhat, de a végtagok lefagyásának esélyét is jócskán megnöveli” – magyarázza a pár. 

Az igazi erőpróbát a végső csúcstámadás jelentette, ahol a hármas tábor és a Lenin-csúcs közötti ezerméteres szintkülönbséget kellett egyetlen lendülettel leküzdeni. „Az első próbálkozásnál a viharos szél és a gyomorgörcsök parancsoltak megálljt, de másnap újult erővel, éjjel vágtunk neki a gerincnek” – emlékszik vissza Kincső. A körülmények azonban ekkorra váltak igazán embertelenné, mivel a szél olyan erővel fújt, hogy komolyan fennállt a fagyásveszély. 

Végül 6400 méternél eljött a pillanat, amikor mérlegelni kellett, hogy ilyen körülmények között is végrehajtható-e a csúcstámadás. 

A magaslati levegő és a hideg végül óvatosságra intette Kincsőt és Miklóst, így még időben visszaereszkedtek a pihenőhelyre. 

„Bár láttuk, hogy egy orosz csoportnak később szerencsésebb időzítéssel sikerült felérnie, mi nem bántuk meg a döntést. A hegyen a legfontosabb tudás, hogy mikor kell megfordulni.” 

Fagyban, hóban, jóban, rosszban

Egy ilyen, sok kihívással járó expedíció nemcsak a fizikai állóképességet, hanem a kapcsolatot is próbára teszi. „Egy ilyen túra soha nem a kényelemről szól, hiszen az ember folyamatosan éhes, fáradt a terheléstől, és a szervezet küzd az elemekkel, így könnyebben leszünk nyűgösek vagy ingerültek – meséli Miklós. – Jó volt megtapasztalni, hogy ezeben a nehéz pillanatokban is ott tudtunk lenni egymás mellett, figyelni, hogy minden rendben van-e a másikkal. Például, amikor egy egész éjszakás út után megérkeztünk a hármas alaptáborba, hatezer méter felett, két órán keresztül küzdöttünk a sátorveréssel. A hó túl puha volt, a szél elvitte a szegeket, nekünk pedig csákánnyal kellett helyet vájnunk a jégbe, miközben a szélfúvásban és a magasban alig kaptunk levegőt, együtt mégis megoldottuk valahogy” – meséli Miklós.

Minden nehézség ellenére a fiatal házasok mosollyal az arcukon emlékeznek vissza ezekre a kirgizisztáni feledhetetlen élményekre. 

„A hegymászás mellett kicsit azt is megtapasztalhattuk, milyen a kirgizek élete, láttunk nomád népeket, akik jurtákban élnek, és szamarakkal, jakokkal legeltetnek a ritkás fennsíkokon.” 

„Mindeközben hatalmas kalandokat élhettünk át, nem is beszélve arról, hogy magunkról és a magashegymászásról is rengeteget tanulhattunk.” 

A nászút végén, bár a csúcsfotó elmaradt, de sokkal értékesebb tanulságokkal tértek haza, hiszen a kirgizisztáni kaland nemcsak egy extrém utazás volt számukra, hanem a közös életük egyik legelgeső alapköve is. Elmondásuk szerint ugyanis „ha valaki kedveli az extrémitásokat, akkor csak ajánlani tudjuk az efféle kalandokat, mert egészen biztosan életre szóló élményt és köteléket nyújtanak!”