„Amikor belehelyezkedünk valakinek a szemszögébe, meg is szeretjük” – Beszélgetés Wéber Anikó íróval

Wéber Anikó az egyik legkedveltebb magyar ifjúsági regényíró. Miközben olyan, mint egy tavasztündér a mesékből, nem könnyed témákról ír: sokszor foglalkozik fájdalmas tabuval, az iskolai agresszióval, bántalmazással. Anikó csupa derű, üdeség, természetesség, frissesség. Rózsák és levendulák, az évszakokkal együtt váltakozva – a terítőn, az otthoni dekorációban, a ruháján, a lelkében. A kamaszok nehézségeiről és szerethetőségéről, a barát- és társkeresésről, az emlékekről és a szabadságról beszélgettünk az Év Gyerekkönyve-díjra háromszor jelölt íróval.

Wéber Anikó

– Első könyved, Az osztály vesztese egy aktuális témáról, az iskolai bántalmazásokról szól. Minek köszönhető, hogy ennyire otthonosan mozogsz a kamaszok világában: az empátiádnak, vagy voltak saját élményeid velük kapcsolatban?
– Ezek a történetek, sőt még a szereplők is valós élményekből születtek. Amikor elhelyezkedtem pedagógusként egy általános iskolában, sok diáknak megismertem a történetét, és rengeteg bántalmazást láttam. Szerettem volna a diákokon segíteni, különösen az egyik áldozatnak, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Az ő történetét írtam meg elsőként, majd arra gondoltam, hogy minden megismert diákom nehézségeit papírra vetem. Álmodoztam arról, mennyire jó lenne, ha rengeteg gyerekhez eljutna a könyvem, és így sokan rálátnának arra, mitől félnek azok, akik mellett nap mint nap ülnek a padban, mit éreznek az osztálytársaik, az áldozatok és a bántalmazók. Számomra is nagy meglepetés volt, hogy pár héttel a megjelenés után nagyon sok szülő és pedagógus örömmel fogadta a regényt, és valóban elkezdték együtt olvasni és feldolgozni a gyerekekkel a tabunak számító témát.

– Ezek a kamaszok korántsem tökéletesek, sőt! Mégis olyan megértéssel mutatod be őket, hogy szerethetővé válnak.
– Amikor írtam a történeteket, belehelyezkedtem egy-egy diák szemszögébe. Heteket szántam arra, hogy elképzeltem: én vagyok a könyvemben szereplő gyerek, vajon mit érezhetek, mit gondolhatok, milyen számomra a világ, milyen félelmeim vannak. Közben rájöttem, hogy amikor belehelyezkedünk valakinek a szemszögébe, akkor meg is szeretjük. Ilyenkor nagyon sok döntését, tettét fel tudom menteni, hiszen látom mögötte a félelmet, a rossz érzéseket, a szeretethiányt. Meg tudom érteni, hogy miért viselkedik így, és le tudom választani a tettét a személyiségéről. Látom, hogy jó ember, csak rossz módon vezeti le a stresszt és a saját fájdalmát.

– Szerinted mi a kamaszok legfőbb nehézsége?
– Nyilván több minden, attól függően, hogy milyen családból, milyen háttérből érkezik a diák. Egy iskolai közegben talán az a legnehezebb, hogy ki kell szakadni az otthoni valóságból, és meg kell felelni egy másik világban, egy külön univerzumban, ahol az van, amit ott visszajeleznek felé. Ha az osztálytársak és még a tanárok is azt kommunikálják, hogy ő buta, rossz vagy gyenge, akkor abban a közegben azzá is válik, hiába különleges vagy jó valamiben az iskolán kívül.

Az osztály vesztesében ez az egyik fő problémafelvetés: mindegyik diák – még az is, akit mások nyerő pozícióban látnak – kerülhet olyan helyzetbe, amelyben vesztesnek érzi magát.

Mindenki fél attól, hogy ha nem teljesít mindennap, ha nem tudja megőrizni a közösségben a jó pozícióját, akkor áldozattá válhat.

– Gyermekkorodban ezt így élted meg?
– Az általános iskolámban én is éreztem ezt a megfelelési vágyat és kényszert. Nagyon rossz voltam testnevelésből, és a labdajátékok soha nem mentek. Így amikor testnevelésóra végén labdajáték következett, a megválasztott kapitányok mindig engem szólítottak utoljára valamelyik csapathoz, vagy nem is hívtak, csak oda kerültem, ahol kevesebben voltak. Felnőttként persze könnyebben el tudjuk viselni, hogy nem minden területen vagyunk jók, de gyerekként nagyon fájt, hogy senkinek sem kellek testnevelésórán. Úgy éreztem, mintha a homlokomra lenne írva, hogy béna vagyok. Szégyelltem magam emiatt.

– A hőseid gyakran tűnnek magányosnak, barátot keresnek. Ezzel te is így voltál?
– Igen, kislányként mindig nagyon vágytam egy legjobb barátra, ahogy a Cseresznyeliget titkának a főszereplője, Kitti is. Sokszor éreztem azt, hogy bár elfogadnak az osztálytársaim, nincs olyan lelki társam, aki hasonlítana rám, akivel minden gondomat megoszthatom, aki elsőként gondol rám, ha párt kell választani valamilyen feladathoz. Ezt az érzésemet újra meg újra beledolgoztam a könyvekbe, mert tanárként is azt tapasztaltam, hogy mindenki keres egy szövetségest, különösen a lányoknak létkérdés, hogy találjanak egy legjobb barátot, és nagyon megszenvedik, ha nincs.

– Párt találni sem sokkal egyszerűbb. Te könnyen rátaláltál a párodra?
– A férjemmel az egyetemen, egy pszichológiaórán találkoztunk, ahol pont a családalapítást, a gyerekeket, a barátságot jártuk körbe. Akiket ott megismertem, azokkal sokkal közelebbi viszonyba kerültem, mint a saját szaktársaimmal, mert ott magunkról kellett beszélni, a saját bajainkról, nehézségeinkről, érzéseinkről, és akikkel ezt megosztjuk, azokban jobban megbízunk. Nagyon sok barátság született ezeken az órákon. Ott derült ki, hogy a későbbi férjemmel nagyon hasonló az értékrendünk.

Az egyik barátnőm még mondta is, hogy ti annyira jól összeillenétek. És amikor véget ért a félév, egy pár lettünk.

Ez a legelső évünk volt az egyetemen, és azóta együtt vagyunk. Mindenben segítjük, támogatjuk egymást, például a kezdeti években a férjem olvasta és véleményezte elsőként a regényeim kéziratát is.

Kép

Wéber Anikó

– Visszatérve a magányhoz, a Visszhangország című regényed szereplői a szeretetlenséget élik meg. Pedig létezik a szeretet, csak a hétköznapokban nem sikerül mindig úgy kifejezni, ahogy erre vágynának.
– A Visszhangországban egy kicsit kényes témával foglalkozom, hiszen senki nem mondaná, hogy megfeledkezik a szeretteiről, mégis sokszor érezzük azt, hogy a környezetünktől kevesebb figyelmet, törődést kapunk. A főszereplő, Cinke is ezt éli meg. Pont egy olyan korba lép, amikor elkezd önállósodni, és azt érzi, hogy a szülei elengedik a kezét. Már sok mindent egyedül csinál, de még vágyik arra a régi időszakra, amikor mindig szorosan ott álltak mögötte a szülei. Ezért elkezd félni attól, hogy elfelejthetik, hogy szeretik-e eléggé, vagy fontosabb számukra a munka és a mindennapi tevékenységek. Valójában szeretik, csak a szülők sem tudják ezt úgy kommunikálni, ahogy neki szüksége lenne rá.

– Visszhangország az elfeledett emlékek gyűjtőhelye, a dallamoktól kezdve az épületeken át a kutyákig és emberekig. Te inkább felejtesz vagy őrzöd az emlékeidet?
– Emlékező típus vagyok; mondhatnám, hogy a memóriám az, amire építek minden területen, tehát a könyvekben is. Jól vissza tudok emlékezni helyzetekre, képekre, szereplőkre, érzésekre. Fel tudom idézni a gyerekkoromat és azt, hogy mire vágytam, milyen életet képzeltem magamnak.

Már kislányként is arról ábrándoztam, hogy egyszer pedagógus és író leszek.

– Legújabb regényedben, Az ellenállók vezérében is visszafelé tekintesz – ezúttal a múltba kalauzolsz egy osztálynyi hetedikest. Miért tartod fontosnak, hogy kapcsolódjunk a múlthoz?
– A Pagony Kiadó kérésére kezdtem foglalkozni történelmi témával, és én választottam a kiegyezés időszakát. A kutatás során sok levelezést, naplót és cikket olvastam az akkori fővárosról. Közben rájöttem, hogy az emberek régen is úgy gondolkoztak és éreztek, mint mi. Változhat a díszlet, a jelmezek, de attól még ugyanolyan döntéshelyzetekbe kerülünk, mint kétszáz vagy százötven éve. Amit akkor választottak, az hatással van a mi életünkre, és ebből szerintem nagyon sokat tanulhatunk. A regényem fő dilemmája, hogy jó-e a kiegyezés. Azok az emberek, akiknek a rokonait, barátait, ismerőseit császári parancsra megölték és bebörtönözték, végül úgy döntenek, hogy ezt a császárt muszáj magyar királlyá koronázni, de a regényben van egy pont, amikor a főhőseim megváltoztathatják a múltat, és rajtuk áll: legyen-e kiegyezés vagy sem.

– A Zuhanórepülés című ifjúsági regényedben is döntéshelyzet elé állítod a főhőst és az olvasókat, hiszen két megírt befejezés közül választhatnak. Ádám, a főszereplő kifejezetten a magaslati élményeket keresi. Én már többször álmodtam, hogy repülök. Téged miért vonz az ég?
– Nagyon szeretem csak nézni az eget és ábrándozni arról, hogy milyen jó lenne közelebb lenni hozzá. Nekem is sokszor volt olyan álmom, hogy repülök, illetve lebegek, és olyan könnyűvé váltam, hogy el tudtam rugaszkodni a földtől, és felfelé haladtam, az ég felé.

A Zuhanórepülésben Ádámnak ez is egyfajta kompenzáció: keresni valamit, amiben a többiek fölé emelkedhet, amiben felnézhetnek rá.

Mert vannak olyan élethelyzetei, ahol azt tapasztalja, hogy ő kevesebb, mint a többiek, és keresni akar valamit, ami miatt mindenki más csodálhatja és felnéz rá.

– Az Erőd, amibe Ádámot helyezted, egy különleges tér: egyrészt véd a csalódásoktól, másrészt bezár.
– Az Erődöt két nagyon erős élményből teremtettem. Az egyik az volt, amikor gyerekként, majd később felnőttként is kórházba kerültem, és mind a kétszer ugyanazt éltem meg: kiszakadtam a valóságból. Az élet ment tovább odakint, mindenki más tette a dolgát, én meg egy külön, zárt világba csöppentem, ahol csak egy beteg voltam. Nem az számított, hogy milyen ember vagyok, hanem hogy mi a betegségem. Az Erődben is elvesztik a szereplők a kinti identitásukat és a külvilággal való kapcsolatot.

Kép

A másik élményem egy álmom volt, ami egy jövőbeli világban játszódott. Elmentünk a férjemmel egy kis zárt államba, mert ott kapott munkát. Mindenkinek teljesen egyforma háza volt: szép, tiszta, fehér, modern bútorokkal, gyönyörűen berendezve. Megmagyarázták, hogy itt nem lesz szükség kulcsra, mert mindenkinek ugyanaz van mindenből. Itt nincs bűnözés, és biztonságban vagyok. Nagyon furcsa kettősséget éreztem: egyrészt megkönnyebbültem, hogy nem kell félnem, másrészt nyomasztott, hogy elvették a szabadságomat.

– A mostani karanténhelyzetet hogy éled meg: korlátoz vagy enged szabaddá válni?
– Engem korlátoz. Mindig úgy gondoltam, hogy ilyen nagyon sok emberre kiterjedő rossz nem érhet minket ebben a modern világban. Azt élem meg, hogy sokkal kevesebb befolyásunk van a világra és az életre, mint eddig hittük.

Sokkal kevesebbet tehetünk meg, és kisebbek vagyunk, mint ahogy gondoltuk.

– Mi hiányzik a legjobban?
– A szüleim és a barátaim. Mi a férjemmel amúgy is itthonról dolgozunk, így ilyen szempontból nincs változás, viszont hiányoznak a hétvégi találkozások a barátokkal és a tágabb családunkkal.

– A regényeidben gyakran nyitva hagyod az utat az olvasó előtt. Magad előtt is nyitva hagyod, vagy inkább tudatosan tervezel?
– Ez érdekes, mert a hétköznapokban szeretem, ha minden megtervezhető, mégis jobban foglalkoztatnak azok a kérdések, amelyekre nincs egyetlen biztos válasz.

A könyveimben is arra törekszem, hogy ne legyen minden kimondva.

Inkább kézen fogom az olvasót, és azt mondom, hogy sokféle válasz és lehetőség van, amelyek közül ők választhatnak.

– A leltár: 4 év, 12 könyv. Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy három ízben jelöljenek az Év Gyerekkönyve-díjra, és felsős osztályok olvassák kötelezőként ifjúsági regényeidet. Mi a legelevenebb írói emléked?
– Nehéz egyvalamit kiemelni. Nagyon meglepő és jó érzés, hogy a diákok ilyen pozitívan és közvetlenül fogadják a regényeimet. Az olvasótalálkozókra mindig hoznak ajándékokat is nekem: egy-egy rajzot, amit valamelyik könyvem jelenetéből készítettek, de kaptam kihajtható kis könyvet is, amibe beírták, hogy „a kedvenc írónőmnek” és „szeretlek”. Ezekért a visszajelzésekért érdemes leginkább írni.

– A beszélgetést úgy indítottam, hogy olyan vagy, mint egy tavasztündér. Ha most varázsolhatnál, akkor mi lenne az, amit elsőként megváltoztatnál?
– Talán azt kérném, hogy mindenki jobban ismerhesse és szerethesse magát. Mert szerintem a legtöbb konfliktus és nehézség abból adódik, hogy magunkat sem ismerjük igazán, és ha mégis, nem tudjuk magunkat szeretni és elfogadni olyannak, amilyenek vagyunk. Ha erre képesek lennénk, boldogabbak lehetnénk, és másokat is könnyebben azzá tehetnénk.

Wéber Anikó 1988-ban született Tatabányán, pedagógus, újság- és gyerekkönyvíró. Magyar- és filozófiatanár szakon végzett az ELTE Bölcsészettudományi karán. A diploma megszerzése után egy budapesti általános iskolában dolgozott pedagógusként, később újságíró lett. 2016-ban jelent meg első könyve, Az osztály vesztese a Pozsonyi Pagony kiadónál, amely az iskolai zaklatás témáját dolgozta fel. Ezt követte még öt kamaszregénye. Kisebb gyerekeknek szól Ragacs, a hős kismacska című könyve, Marci-sorozata pedig az olvasás tanulásában segíti az általános iskolásokat.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti