Szabadság kerekesszékben – Fesztivál korlátok nélkül?

Immár hetedik alkalommal látogattam el a Sziget Fesztiválra, de a három év kihagyás olyan érzéseket keltett bennem, mintha egy örökkévalóság telt volna el az utolsó fesztiválélményem óta. Időnként már-már meglepődve néznek rám a kortásaim (33 éves vagyok), hogy mi vonz még mindig ebben a rendezvényben, hiszen mit is csinálunk mi ott, „szigetlakók”? Tikkasztó hőségben, a hömpölygő tömeggel együtt poroszkálunk a forró aszfalton, miközben olvad le rólunk a töménytelen mennyiségű por. A zene hangos, az emberek több alkoholt isznak, mint vizet, meg egyébként is: lassan fel kellene már nőni…

Számomra sokkal többet jelent a Sziget, mint egy féktelen bulit, amin úgy tombolunk, mintha nem lenne holnap. Én minden egyes alkalommal úgy lépem át (vagyis gurulok be) be a fesztivál kapuján, mintha egy másik dimenzióba érkeznék, ahol szabadság vár, elfogadás, nyitottság, összefogás, jóindulat és szeretet.

Itt mindenki egyenlő, önazonos és önfeledt, én pedig kerekesszékesként ezt az életérzést keresem a világban, amit sajnos a hétköznapi életemben sosem érzékelek olyan minőségben és mélységben, mint ebben az egy hétben.

Annak idején nem voltam egy koncertre járó típus, de amint beleszippantottam a Sziget nyújtotta szabadság levegőjébe, egyből tudtam, hogy innentől már nincs visszaút. A fesztiválokat körülölelő szubkultúra nagyon megosztó: vagy azonnal beránt magába a gépezet, vagy pedig a legmesszebbre hajít. Mivel én az előbbi réteget képviselem, ezért aztán rendszeres fesztiválozó vált belőlem. Annak ellenére, hogy fizikailag és lelkileg is kimerítő napok ezek, megyek, mert sodor magával a társaság, a színek, az ízek, a hangulat. A mindenhol mosolygó, éneklő, táncoló emberek, a nyüzsgő tömeg, azaz a színes buborék, ahová csak az kívánkozik be, aki már legalább egyszer átélte. A Sziget az a hely, ahol ha elkezdek hangosan énekelni egy dalt, öt percen belül az egész tömeg velem együtt énekli, sőt, egy időre még az éppen arra masírozó szimfonikus zenekar is becsatlakozik. Így hát talán nem csoda, hogy imádok ebben a buborékban létezni, és nem engedem, hogy kippukadjon; kint tartom a valóságot, ameddig csak lehet.

Kép

Fotó: Ivanova Daniela

Ám most mindezt a tapasztalást nézzük kicsit más szemszögből: kerekesszékben ülve.

A régen Ability Parkként üzemelő, ma már viszont XS Land névre hallgató interaktív élménypark érzékenyítési céllal jött létre. Öt évig magam is animátorként dolgoztam ott, és a szórakozás mellett igazán nemes feladatnak éreztem, hogy tehetek valamit az elfogadásért. A napi 8 órás műszakunk alatt a különböző sérültséggel élők mindennapjaiba nyújtottunk betekintést. Volt többek között vak-labirintus, jelnyelvtanulás és kerekesszékes akadálypálya is; utóbbit felügyeltük mi. Viszont hőségben, az egész napos tennivalók után már a munkaterület és a mobil mosdó közötti távot is olyan nehéz volt végigtekekerni, hogy el sem tudom képzelni, hogy lehetett még energiánk utána lezuhanyozni, átvágni magunkat a tömegen, bulizni hajnalig, majd bemászni a sátorba. De volt. Pedig ott aztán minden „nyalánkság” előfordult, amit egy kerekesszékes a pokolba kíván: murva, rét, kiálló faágak, domb, kő, de még homok is. Mi mégis kitartóan róttuk a kilométereket, hiába hasonlított az egész fesztivál inkább egy túlélőtáborra, mintsem egy nyaralásra.

Ettől függetlenül valamit biztosan tudhatnak a szervezők, ha mindezek ellenére minden évben ott voltunk, igaz? Bizony, tudnak, mégpedig nagy ütemben fejlődni. Eleinte csak az akadálymentes kempingben raktak le méhsejteket, hogy közlekedni tudjunk, idén már több helyen is láttam.

Egészen elképedve, teli mosollyal az arcomon fedeztem fel, hogy „nahát, itt is egy rámpa, itt is egy akadálymentes mosdó!”

Ami véleményem szerint ugrásszerű változás, és nagyban megkönnyíti az életünket, hogy most már olyan helyeken is van rámpa, ahol eddig nem volt. Hogy kényelmesen élvezhessük a koncertet, az emelvény a színpaddal szemben, mégis biztonságos távolságban helyezkedik el, mellette mosdóval. A beléptetésnél soron kívül fogadtak, és bármit kérdeztünk a biztonsági szolgálattól, ők mindig készséggel álltak a rendelkezésünkre. Tudom, hogy a környezeti adottságokon nem feltétlenül tudnak változtatni, ám ami tőlük telik, azt megteszik, így évről évre egyre színvonalasabb és élvezhetőbb a Sziget Fesztivál, még ha vannak is szépséghibái – hiszen minek nincsenek?

Számomra az átélt élményeim legnagyobb tanulsága, hogy egyáltalán nem kell mindenről lemondanom csak azért, mert eltérek az átlagtól, sőt, bátran ki merem jelenteni, hogy itt az átlagon felüli, egyedi és utánozhatatlan emberek alkotják a többséget. Ami pedig a legfontosabb, hogy a „Szabadság Szigete” egy, a nevéhez méltó hely, ahol felhőtlenül szórakozhatunk, elengedhetjük a hétköznapok fáradalmait, és szabadnak érezhetjük magunkat. Akár kerekesszékben, akár anélkül.