Balázs János: „A zenével lelkeket gyógyíthatok”

Balázs János a zongorajáték „nagymestere”, aki nemzetközi mezőnyben, több versenyen is a legkiválóbbnak bizonyult. Liszt-, Prima-díjas és Érdemes Művész. Tudása birtokában bátran kirándul a klasszikus zenén kívül más műfajok felé is. Szívügyének tekinti, hogy a pályájuk elején álló fiatal művészeknek segítsen, pedig ő maga is fiatal még, de olyan sikereket tudhat maga mögött, amelyekkel hosszú pályafutású, kiváló zenészek is ritkán dicsekedhetnek.

Balázs János: „A zenével lelkeket gyógyíthatok”
Balázs János: „A zenével lelkeket gyógyíthatok”

Kép: Páczai Tamás

– Kiváló zenei örökséget hozott a családjától, elődeitől. Gondolom, zongoratanáraitól is kapott a szakmai útmutatáson túl életvezetési, színpadi viselkedési tanácsokat is.

– Becht Erika, Keveházi Gyöngyi, Gulyás István, Dráfi Kálmán vezettek engem húsz éven keresztül. Mindig az adott életfázisomat segítették. Sosem kellett visszafogniuk, hogy „el ne szálljak”, inkább arra ösztönöztek, hogy ne legyek mindig maximalista. Én a magam legszigorúbb kritikusa vagyok, szeretném száz százalékban visszaadni azt a tökéletes hangzást, amit belül hallok.

A közönség sokszor megengedőbb velünk, mint mi magunkkal – de ez így jó.

A közönségnek élvezni kell a produkciót, a művésznek pedig fejlődnie kell.

– Egy verseny másféle megmérettetés, mint egy koncert. Ön több nemzetközi versenyen nyert első helyezést, ami nagyon keveseknek sikerül.

– A versenyeket mindig a karrieremhez szükséges rosszként éltem meg, mert nehezek, sok a kiszámíthatatlan körülmény.

Engem is meglepett, hogy szinte mindenhol első díjat nyertem. Ezeknek köszönhettem sok koncertmeghívást, és a pénzjutalom is jól jött, hiszen abból tudtam zongorát és kottákat vásárolni, mesterkurzusokra eljutni. Ma már engem hívnak zsűrikbe itthon és külföldön is. A versenyzők játékában nem a szakmai precizitás nyűgöz le, hanem az egyéni hang, a személyes élmény.

– Sajnos a versenyeknél jobb lehetőséget nem találtak még ki a zenészek tudásának összemérésére. Már Liszt Ferenc is versenyzett a korszak másik zongoravirtuózával, Sigismond Thalberggel.

– Azt zenei párbajnak hívták, és csupán a közönség szórakoztatását szolgálta. Akkoriban még távolról sem volt olyan sok zongoraművész, mint most. Ma már szinte mindenki tanulhat zenét, tehát a sok jó zongoristából valahogy ki kell tűnni. A nagy számok törvénye itt is érvényesül: a világ nagy versenyeit 70–80 százalékban kínaiak és oroszok nyerik. Ők vannak a legtöbben, közülük választódik ki a legtöbb kiváló képességű zenész. És akkor még nem beszéltünk a szerencsefaktorról: kifogni olyan zsűritagokat, akik épp a versenyző stílusát kedvelik, egy megfelelő napot, zongorát, akusztikát, sőt, még az is számít, hogy a versenyző hányadikként kerül sorra, fáradt-e már a zsűri vagy még lelkes, beválasztja-e pont a zsűrielnök kedvenc darabját, vagy azt viszi, amit utál… Persze a szakmai színvonalat így is, úgy is hozni kell. Sok tehetséges zenész nem tudja a mai világnak ezt a pergő ritmusát felvenni, ezért nem megy el versenyekre, nem érvényesít a pályafutásában semmiféle menedzserszemléletet, és a tudása a négy fal között marad.

A kor követelményeinek valamennyire meg kell felelnünk, hiszen Liszt Ferenc is alkalmazkodott a maga körülményeihez: azért vállalt olyan sok koncertet, azért készíttetett plakátokat, hogy megismerjék, és sok emberhez eljuthasson a művészete.

Nemrég olvastam róla azt az anekdotát, hogy Belloni, a titkára mindig pár nappal előbb érkezett abba a városba, ahol Liszt fellépni szándékozott, hogy a helyi kocsmákban legendákat terjesszen róla – ma ezt úgy mondjuk, hogy „átgondolt marketingstratégia alapján építették fel a reklámkampányt”. Belloni olyan szerepet töltött be Liszt mellett, mint ma egy tévészereplés vagy egy Facebook-poszt, és ez biztosította a teltházat.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– A feleségével nagyon jól együttműködnek a Cziffra György Fesztivál szervezésében, amelyet idén negyedszer rendeztek meg. Ritka, hogy férj és feleség a munkájukban is kiegészítik egymást.

– Isteni gondviselésnek tartom ezt. Minden művésznek elsősorban a zenével kellene foglalkoznia, nem az adóbevallásával és a szerződéseivel, mégis gyakran rákényszerülnek. Nagyon ideális, ha egy művésznek az élete párja, akiben feltétel nélkül megbízik, át tudja vállalni ezeket a terheket. Szilvia, a feleségem közgazdász végzettségű, tehát az ilyen ügyek valamennyire a szakmájába is vágnak. Öt-hat évvel ezelőtt kirajzolódott előttünk, hogy az én zenei karrierem kizárólag akkor fog szárnyalni, a folyamatos szakmai fejlődésem akkor biztosítható, ha azokat az órákat, amelyeket addig a materiális dolgokra fordítottam, fel tudom szabadítani a kreativitás, a szakmai előmenetel és az ezzel járó további feladatok számára. Ma már nem elég, ha valaki csak szakmailag jut fel a csúcsra, fantasztikusan játszik, de szinte senki nem ismeri. A fordítottja sem jó, amikor valaki népszerű, mert „túltolják” a támogatói, de szakmailag nem érdemli meg. Sokkal erősebb szakmai szemléletre lenne szükség, hogy a bóvli, a giccs ne kerülhessen előtérbe.

A komolyzene terén most is ott vagyunk a világ élvonalában, így megtehetnénk, hogy itthon ellenállunk a világban tapasztalható „gagyisodás” kísértésének. Kiváló művészeink vannak, akik a show-igényeknek is magas színvonalon tudnának eleget tenni, hiszen attól, hogy valaki klasszikus zenész, nem feltétlenül „szomorú zenész”.

– Miért viseli a szívén a fiatalok zenetanulásának támogatását, a pályakezdő zenészek boldogulását?

– Tudom, hogy milyen nehéz zenésszé válni, én is voltam kétségbe esve, és nekem is sokan sokféleképpen segítettek. Ki egy jó szóval, ki egy koncertmeghívással… Eldöntöttem, hogy ha van lehetőségem, akkor én is segítek. Nem elég a tehetség, a művésznek meg is kell mutatnia magát a közönségnek. A mecénások, szponzorok inkább a már befutott művészek és fesztiválok mellé állnak. A tehetséges fiataloknak így nagyon nehéz dolguk van, mert rögtön különlegesnek, tapasztaltnak, jó kapcsolatokkal rendelkezőknek kellene lenniük, ami szinte lehetetlen. Ezeket a „javakat” épp a gyakorlat, a rutin segítségével szerezhetnék meg.

– A februári Cziffra György Fesztivál jegyei már januárban elkeltek. Van kereslet a nívós klasszikus zenére.

– Úgy érzem, isteni gondviselés alatt van a Cziffra György Fesztivál is. Rengeteg szervező és művészi munkát teszünk bele, nagyon fontos a szakmai profizmus és a minőség. A fesztiválomat Cziffra György emlékének ajánlottam, akit nem „elővettem” azért, hogy általa előtérbe kerüljek, hanem már gyerekkorom óta foglalkozom a személyével, munkásságával, ápolom az emlékét. Ő egy zseni volt, akit akkoriban nem fogadtak be, politikailag és fizikailag is meghurcolták. Kockázatot jelentett, hogy egy olyan művészről neveztem el a fesztivált, akit sokan nem láttak itthon szívesen, de én hittem benne, és közönségsiker lett. 2021-ben, a Mester születésének 100. évfordulója alkalmából az egész évet ennek szentelve világléptékű fesztivált szeretnék szervezni. A Franciaországban élő Cziffra család, a meny és az unokák nagy bizalommal követik a fesztivált évről évre, és a centenáriumi szervezésekhez is lelkesen csatlakoztak. A 2021-es ünnepségekkel a Mester nagyságát olyan színvonalon akarjuk majd megmutatni a nagyvilágnak, hogy az értékelése egyenrangú legyen Vladimir Horowitz-éval, Szvjatoszlav Richterével, Glenn Gouldéval.

– Nyilatkozta valahol, hogy „a tehetség megfoghatatlan adomány fentről”. Szerintem a Képmás olvasóinak többsége is így gondolja.

– Azt hiszem, nincs olyan ember, aki azt gondolná, hogy a legnagyobb zeneművek csak úgy véletlenül kipattantak a zeneszerzők fejéből vagy kezéből. Azt se hiszem, hogy bárki ne érezné például Beethoven IX. szimfóniájának hallgatása közben a kapcsolatot a transzcendenssel. A zene a legtisztább spirituális kapcsolat Istennel. Én olyan szakmát kaptam ajándékba, amely hivatás és egyben a legnagyobb boldogság is. Örömet tudok adni, ezt érzi a közönség, valószínűleg ezért is játszom az utóbbi években telt házak előtt, én pedig érzem a közönség felém áradó szeretetét. Ma, amikor minden adásvétel tárgya lehet, a lelki élmény úgy kell az embereknek, mint egy falat kenyér.

A kitüntetéseknél is nagyobb öröm, amikor a koncert után teljesen ismeretlenek odajönnek hozzám könnyes szemmel megköszönni az élményt.

Kaptam egy olyan adományt a Jóistentől, amivel lehetőségem van arra, hogy „lelkeket gyógyíthassak”, de az én felelősségem, hogy a legtöbbet hozzam ki a tehetségemből.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. márciusi számában jelent meg. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő ITT!  

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti