Az érett asszonyi test dicsérete

Az első botrányt keltő megnyilatkozásában az anyákat ekézte a tréner: nagyon rossz úton jársz, ha szülés után hagyod ocsmánnyá válni a tested, mert a férjednek – pusztán fiziológiás alapon – egyszerűen nem fogsz kelleni. Jön a pornó, aztán a válás, és mindez azért, mert te, anyuka, igénytelen voltál. Sokan kikérték maguknak a minősítést, és elszidták mindennek Norbit, de nem ez a lényeg.

Az esetnek az a társadalmi haszna, hogy beszélni kezdtünk a női testről – arról, hogy milyennek kell lennie, ha kell, és elfogadható-e, ha nem olyan.

Norbi véleménye egy tünet, a jele annak, hogy sokak szemében a női test egy megformálandó anyag, amit „lányszerűre kell gyúrni”, hogy a férfinak megfeleljen. (Ezzel szemben a férfié alapjogon test, bármilyen is.)

A hasonló vélemények olvastán mindig arra jutok, hogy nagyon elszálltak az álmaink. Túlzottan átformálódtak a média képei alapján, hagytuk egysíkúvá válni azt, hogy mit is látunk szépnek. És gyakran elgondolkozom, hogy a férfiak többségénél miként alakul ez: túlsúlyos feleség, és aztán pornó, vagy valahogy éppen fordítva? Hiszen tudvalevő, hogy már nem létezik a pornóban olyan, hogy „túl fiatal lány”, és a nézők többsége nem adja alább a kiskorú Lolitáknál.

Nincs az a 30–40 éves nő, aki – szülés ide vagy oda – produkálni tudna egy 15–16-éves testet…

Nagyon kíváncsi voltam, mit fog nyilatkozni az ügyben Rubint Réka, Norbi felesége. Nekem az igazi pofon valójában ekkor következett. Mert ha ebbe nőként, anyaként is beleállunk, akkor nagyon hosszú lesz a visszaút. Réka szerint a stílus lehetett volna cizelláltabb, de a lényegen nem változtatott volna: sok házasság megy szét harmadik miatt, és a probléma gyökere az, amit Norbi mondott.

Hogy is van ez? Ez a gyökere, mélyebbre ásni nem lehet?

Akárhogy keresgélünk, minden csapás csak a lefogyni képtelen asszony hibájáig visz?

- Nem a férfi komplexusaiig…

- Nem is a párkapcsolat válságáig, amelyben talán mindketten küzdenek a másik és önmaguk elfogadásával…

- És nem is az a hedonista képzet a probléma gyökere, amely szerint tovább kell menni, ha már nincs meg a kapcsolatban a lángolás…

Miért nagyon-nagyon félelmetes ez? Mert az ő szavaik gyökere viszont az az alapállás, hogy a testünk egy az egyben kirajzolja a boldog párkapcsolatra való esélyünket. Ha a mérleg túl sokat mutat, akkor bizony széteshet a házasság. Ez van, ez pusztán fizika. Kihal a férfiból a vágy, fuccs, és csak egy harmadik iránt lángolhat fel.

Kép

Kép: Freepik

De ezzel még nem ért véget az ügy, kaptak az anyák még egy hidegzuhanyt az életmód-forradalmártól.

Egy interjúban Schobert többek között elemzi, hogy hány megtört nőt látott a kórházban, amikor a felesége szült. Ott ültek a mosatlan hajukkal hálóingben; ezzel szemben „nagyon jó érzés, ha a feleségem a szülészetről kilépve, frissen mosott hajjal, szépen kisminkelve, magassarkúban ott vár engem.”

Elgondoltam, hogy engem is láthatott volna megtörve, és hogy milyen teher lett volna abban a helyzetben – kitéve a kórházi dolgozók sokszor különben is alázó megjegyzéseinek – megkapni még a fitneszguru lesajnáló tekintetét is. Hiszen nyilván azért fekszem ott a nyomorult kis hálóingemben, a rendezetlen hajammal, mert nem elég fitt testtel vágtam bele a várandósságba és a szülésbe! Kerestem, hogy milyen érzéseket találok magamban ezek hallatán. Elég hamar megtaláltam a dühöm alatt valahol – a hálát. A férjem iránt, aki minden nap eljött hozzám, míg a kórházi kényszerpihenőimet töltöttem, hogy kisírhassam magam a vállán. Aki mellett lehettem megtört.

Aki nem méregette a derékbőségemet, míg ott toltam az újszülött-tároló zsúrkocsit a köntöskémben, hanem átölelt. És valószínűleg egyáltalán nem töprengett azon, hogy szép vagyok-e most éppen vagy sem, mert nem kívülem volt ebben, hanem együtt voltunk benne.

Együtt voltunk a szülés és szülővé születés drámájában, az emberi történések egyik legmélyebbikében, evilág és túlvilág mezsgyéjén, ahol elvész minden kilószámolgató ostobaság…

Talán azért is szólt nagyot ez a pár mondat, mert sok nő számára a pont az „i”-n a „frissen szült fittség” témaköre, amelyet a brit királyi család nőtagjai kapcsán sokat elemeztek már. Engedtük a szülést az otthonainkból a kórházba kényszeríteni a biztonságért, engedtük orvosok kezébe kerülni – olyannyira, hogy már mi magunk is alig látjuk, hogy veszítettünk is ezzel. De ha abban a tökéletesen elidegenedett közegben nem érezzük magunkat nőiségünk virágában – na, ezért már végképp ne vegyenek elő minket!

Míg hazánkban a császármetszések száma még mindig egyre emelkedik, én változatlanul bátorkodom azt kívánni, hogy bár élhetnénk meg minél többen a diadalmas szülést. Azt a fajtát, ami után úgy érezzük, hogy a kezünkben tartjuk a világmindenséget, mert kapuk lehettünk itt és odaát között. (És bár ne lennének, akik ezután három nap alatt inkompetens, összetört szerencsétlenekké töpörítenek minket…) Kell, hogy érzékeltessünk valamit abból az erőből, ami a mi többletünk; kell, hogy legalább mi, nők szentnek tekintsük azt a változást, ami a testünket az anya testévé formálta.

Akkor van baj, ha elhiszed, hogy a 78 kilóddal te csak döngő léptekkel becsörtetni tudsz a hálószobába, hogy nincs igazából helyed a férjed ágyában. Hogy a súlyodon múlik a szexualitásod, mert az élvezetre csak a – társadalmi értelemben – szép test ad jogot.

Ismerek anyákat, nem keveset, akiknek magányt és önértékelésvesztést hozott a szülés. Meg ismerek olyanokat, akik mintha hazaérkeztek volna a megváltozott testükbe – abba a puha, asszonyos testbe, amelyet háromszáz éve még a női szépség non plus ultrájaként jellemeztek.

Ez rajtunk, anyákon is múlik. Hogy azt az újjáteremtő eksztázist, amit a szülés jelent, elsorvasztjuk magunkban, vagy tovább sugározzuk mindenfelé. Az anyatest csak akkor viszi magával az „asszony” többletét, ha mi értéknek látjuk ezt a megváltozott minőséget. Ha eszünkbe se jut versenyre kelni a tizenévesekkel, mert meg tudunk érkezni a magunk korába. Engedjük magunkat érni, sőt, majd élemedetté válni is.

Az ilyen asszonyról nem az jut eszünkbe, hogy csörtet. Hanem, hogy ragyog.