A családtörténetekben elképesztő traumákra bukkanunk

Ahhoz, hogy megtudjuk, mennyire erős egy nemzet, ismernünk kell a történelmét. Nem mindegy azonban, hogy a megismerés során milyen beszámolókra bukkanunk, és az sem, hogy a történeteket hogyan mesélik vagy hallgatják el. Hogyan lesz a forró emlékezetből hideg történelem, majd újra átélhető élmény, ami összekapcsol minket? – Földváryné Kiss Réka történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökével beszélgettünk diktatúráról, tabusításról, generációkon átívelő traumákról és arról, mi az, amit nem szabad elfelejteni.

Brusznyai Árpád feleségével és kislányával
Brusznyai Árpád feleségével és kislányával

Brusznyai Árpád feleségével és kislányával – Forrás: Brusznyai Alapítvány

– Trianon 100. évfordulóján egyszerre gyászoltuk a veszteséget és ünnepeltük azt, hogy még itt vagyunk és összetartozunk. Kárpát-medence-szerte égett az ezt jelképező tűz. Ez szép dolog, de hogyan lehet az ablakokban világító mécsesekből élő közösséget formálni?
– Az egyik út, hogy az ember végiggondolja a családja történetét: van-e saját Trianon-kötődése. A férjemnek és nekem még vannak személyes élményeink, ismertünk határon túli rokonokat, de az idősek halála és az asszimiláció miatt ezt a személyes kapcsolatot a gyerekeinknek már nem tudjuk továbbadni. Ez új feladatot is ad nekünk, hiszen ha a családi szálak el is kopnak rajtunk kívül álló okok miatt, kereshetünk új kapcsolatokat, hogy ne csak történeteink, de élményeink is legyenek. Például a mi településünkön nagyon aktívak a határon túli testvérkapcsolatok, látogatjuk is egymást, így a családi kötelékeket mára felváltották a baráti kötődések.

– Egy közösség gondolkodását erősen befolyásolja az, hogyan emlékezik a közös történelemre. Amiről nem beszélünk, azt elfelejtjük. Milyen szerepe van a NEB-nek a kollektív emlékezet hiteles formálásában? 
– A 20. század traumái, különösen a kommunista diktatúra áldozatainak történetei választóvonalat jelentenek a történelemkutatásban, hiszen még él egy idős korosztály, akik elszenvedői voltak a kommunista rendszernek. Az ő személyes történetüket a rendszerváltásig tabusították, vagy csak a hivatalos kommunista ideológia szerinti narratívát lehetett továbbadni. Az a feladatunk, hogy ezeket a személyes történeteket hitelesen felgöngyölítsük, és amikor megtesszük, elképesztő traumákra bukkanunk. Az ’50-es években például egy tekintélyes alföldi gazdát, mivel az egyházközösség világi vezetője is volt, kulákká nyilvánítottak, és addig kínozták, amíg bele nem halt. Amikor interjút készítettem a fiával, arra készültem, hogy egy mártír fiához megyek, aki arról mesél majd, hogyan élte meg ezt a kegyetlenséget. Aztán kiderült, hogy korábban senkinek nem beszélt róla, és csak apránként állt össze a kép, hogy miért. Már felnőtt volt, amikor az 1950-60-as évek fordulóján a rendszer mindenkit belekényszerített a termelőszövetkezetbe, ha boldogulni akart, neki sem nagyon volt más választása, mint betagozódni.

Azzal a titkolt lelkiismeret-furdalással élte le az életét, hogy annak a rendszernek a haszonélvezője volt, amelyik az apját halálra kínozta.

Kép

Ez a történet azt mutatja meg, hogy a diktatúra miként tolta be a családi térbe az általa gerjesztett konfliktusokat, hogyan teremtett olyan csapdahelyzeteket, amelyekben sikeresen hárította át a felelősséget az egyébként is kiszolgáltatott emberekre, generációkon átívelő kibeszéletlen traumákat okozva.

– Sok ilyen történetet göngyölít fel a NEB. Emlékszik arra, hogy melyik érintette meg a leginkább?
Brusznyai Árpád története talán nem ismeretlen sokak számára. Egy fiatal veszprémi tanár volt, tipikus vidéki értelmiségi, akit azért ítélt a Kádár-rendszer első fokon életfogytiglani börtönbüntetésre, mert 1956-ban, a törvényességet és a közrend biztosítását végig szem előtt tartva, kiállt a forradalmi követelések mellett. Letartóztatásától kezdve a felesége, egy 27 éves fiatalasszony egyedül nevelte hároméves kislányukat. A börtönidőszak alatt az asszony naplót vezetett azzal a céllal, hogy ennek segítségével fog majd beszámolni szabaduló férjének a kislányuk növekedéséről. Ez a napló fennmaradt, a Brusznyai Alapítvány a NEB segítségével adta ki. A megrendítő írás arról szól, hogyan imádkozik a kislány nap mint nap, miket üzen az édesapjának, hogyan ünneplik kettesben anyukájával a karácsonyt. Az elsőfokú ítélet után a feleség azt taglalja, milyen boldog, hogy a férjét – teljesen ártatlanul – „csak” életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, mert ez az életet, a reményt jelenti számára. Egyszer megengedték a házaspárnak, hogy a börtönben találkozzanak, ekkor arról beszélgettek, hogy ha a családfő férjként, apaként nem is állhat most mellettük, él a remény, hogy egyszer újra találkozhatnak.

Megrendítő úgy olvasni a naplót, hogy közben már tudjuk, nem ez volt a „dráma csúcsa”, hiszen az ítéletet másodfokon súlyosították, és Brusznyait felakasztották.

Rendszeresen viszem a naplót rendhagyó történelemórákra, iskolákba, rendezvényekre, kevés ennél megrázóbb dokumentumot ismerünk a megtorlás idejéből.

Kép

– Mit szólnak a gyerekek?
– Ez a történet mindenkit megérint, nemcsak azért, mert teszem azt az ő tanáruk is annyi idős, mint Brusznyai Árpád volt, hanem azért is, mert bele tudják magukat képzelni egy apját elvesztő gyerek helyzetébe, így válik számukra az ’56-os történésekből átélhető valóság. A NEB-ben dolgozó történészként feladatunk, hogy ezeket a történeteket feltárjuk, segítsük a traumák feloldását, és mindenkinek megmutassuk, hogy a rendszer milyen sokféleképpen tehetett valakit áldozatává.

– Nyugaton, ahol nem volt kommunizmus, sok olyan fiatallal találkozhatunk, akik kommunistának vallják magukat, és ezt „trendinek” is érzik. Mennyire alakítják a nemzetek különböző rendszertapasztalatai a politikai gondolkodást?
– A II. világháború vége Nyugat-Európa számára a választás lehetőségét hozta el, Kelet-Közép-Európának pedig egy újabb diktatúrát.

A náci diktatúra közös európai tapasztalat, a kommunista diktatúrát viszont csak a mi régiónk élte meg.

Számos tanulmány szól arról, hogy amikor a Nyugat, még 1945 előtt, hiteles információkhoz jutott a Szovjetunióban felállított Gulag-táborokról, a baloldali politikusok és értelmiségiek megpróbálták félresöpörni ezeket, mert nem akarták a Szovjetunió nimbuszát, illetve a náciellenes egységet megtörni. A kommunista rendszer bűnei a háború után még sokáig nem váltak a nyugati közbeszéd részévé. A kommunizmus pozitívabb megítélése emellett abból is fakadhat, hogy ’68 után felnőtt egy olyan generáció, amelyik a kapitalizmus alternatíváját a kommunista utópiában látta. Ezért történhet meg 2020-ban, hogy a Rajna-vidéken Lenin-szobrot akarnak állítani. Úgy gondolom, ha közös európai emlékezetről akarunk beszélni, fontos feladatunk, hogy ezeket a történeteket a nyugati országokban is elmeséljük. 

Kép

 

– Az USA-ban a demokraták és a republikánusok is szívesen lobogtatják az amerikai zászlót, nálunk viszont még mindig sokan összemossák az egészséges patriotizmust a szélsőséges gondolkodásmóddal. Mekkora felelőssége van ebben a kommunista diktatúrának?
– A kommunista diktatúra egy hamis internacionalizmus jegyében működött. A kommunisták 1956-ban megtapasztalták, hogy akár el is veszíthetik a hatalmukat, s a Kádár-rezsim levonta belőle a saját következtetéseit.

Azt is látták, hogy a Rákosi-diktatúra közel tíz kőkemény éve után is mozgósító erővel hat a nemzeti szabadság gondolata, emiatt mindenfajta nemzeti érzéstől féltek.

Nem véletlen, hogy a pártállam évtizedekig tudomást sem vett a határon túli magyarok sérelmeiről, és az sem, hogy ennek ellenére a rendszerváltoztatás egyik legszimbolikusabb eseménye éppen a Ceaușescu-féle falurombolás elleni tiltakozás volt. De említhetjük akár Csoóri Sándor híres előszavát, amelyet Duray Miklósnak a csehszlovákiai magyar kisebbség megpróbáltatásairól szóló könyvéhez írt, s amelyért utóbb a hatalom szilenciummal sújtotta. Vagy emlékezzünk csak az Advent a Hargitán című Sütő András-dráma megrendítő bemutatójára a Nemzeti Színházban, a táncházmozgalomra és az „Erdély-járásra” is! Mind arra példák, hogy a nemzeti érzés kifejezése, a törődés a határon túli magyarokkal fontos építőkövei voltak a rendszerváltáshoz vezető útnak, de amikor 1990-ben hirtelen ez a téma a pártok közötti küzdelem porondjára került, óhatatlanul átpolitizálódott. Hátrányból indulunk, de ennek ellenére úgy gondolom, hogy az elmúlt harminc évben változás kezdődött el ezen a téren, és ha csak a nemzeti összetartozás napjára gondolunk, mi is érezzük, hogy az egészséges patriotizmus és az összetartozás megélése szép lassan a helyére kerül. Történészként az a feladatunk, hogy a patriotizmus mögé hiteles, átélhető, de történetileg pontos tudást adjunk, és segítsük értelmezni a mögöttünk hagyott évtizedeket.

 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti